Bojkott = 1989

szerző: Csabai Tamás

Nehéz tudomásul venni, de tudni kell megvárni, míg ránk omlik a kaliba. Szeretjük, nem szeretjük, de ez így szokott lenni a kezdetben nagy tömegtámogatású, tekintélyelvű rendszereknél.

Másfél éve már volt szerencsénk vázolni, miért nélkülöz minden racionalitást az az ellenzéki stratégia, amely választási küzdelemben kívánja visszavenni az elrabolt köztársaságot. A lényegi gondolattól egy tapodtat sem mozdultunk. Ezúttal viszont a korábbinál is világosabbá tesszük: a bojkott, azon túl, hogy morális állásfoglalás, legfőképp egy minden ízében racionális stratégiarészét képezi. E különbségtételt elsinkófálva lehet a bojkott melletti argumentációt oly könnyen dezavuálni. Azt mondják ugyanis, hogy „a bojkott nem vezet sehova”, meg hogy „itt nincs helye a szépelgésnek”, „politikai felhatalmazás nélkül nem lehetséges politikai visszarendeződés”. És így tovább.

Szerfelett logikusnak tetsző érvek. De akkor is tévesek.

Mint ahogy megcáfolni készülünk a legerősebb ellenérvet is, miszerint a bojkottra lényegileg lehetetlen mozgósítani. A siralmas jelenben cáfolat gyanánt megtenné annyi is, hogy a „Nincs egymillió forintom Paksra” meg a „Nem akarok egykulcsos adót” szlogeneket − Oh! irgalom atyja, ne hagyj el − e tekintetben is kizárólag felülről lehet súrolni.

A következőkben kizárólag a nevezett stratégiai megfontolások jegyében kívánjuk cáfolni az Összefogás három megdönthetetlennek vélelmezett állítását: 1. a választási ütközet megkerülhetetlenségét; 2. az ellenzéki választási szövetség matematikai szükségszerűségét sulykolót; végül 3. a „most vagy soha”, illetve a némiképp megengedőbb „ha most nem, akkor nagyon sokáig nem” logikájára épülő fejtegetéseket.

Az első állítással semmiképpen nem szállnánk vitába, amennyiben a hatályos választási szisztéma érvényes felhatalmazással bírna. Csakhogy a parlamenti kétharmad a legelemibb jogállami-alkotmányos etikát semmibe véve, a versengő pártokkal való konszenzuskényszerről hallani sem akarva kreált olyan választási rendszert, amely csak valószínűtlenül jelentős politikai földindulás esetén fenyegetheti őt vereséggel. E surmó eljárást nemcsak hogy méltó morális felháborodásnak kellene követnie legott, de az ördögi terv kivédésére irányuló stratégiának is.

Mellesleg mindkettő elmaradt. Az előbbi részint azért, mert a nagy pragmatisták összekacsintottak, hogy aszongya, „ha jól végezzük a dolgunkat, mi jövünk ki jól belőle, márpedig az eredmény mindent szentesít”.

Utóbbi pedig a távlatokban való gondolkodás képessége híján

halálmegvető baromság.

Szögezzük le: az nem stratégia, hogy arra a hadüzenetre, hogy „mi választjuk meg a helyszínt, a fegyvernemet és mindent”, a válasz az, hogy „fenntartásokkal ugyan, de ám legyen, mert győznünk kell mindenáron”. A stratéga attól stratéga, hogy kiszimatolja a másik szándékát, és hatékony ellenlépéseket tesz a csata kimenetelének megfordítására. Jelen esetben például egy monolit jellegű, kvázi parancsuralmi rendszerben működő párthaddal szemben kellene hasonló erőt felmutatni. Ehhez három alapvető fortélyt kell − egyidejűleg − véghezvinni: (1) meg kell növelni a sereg létszámát és optimalizálni annak összetételét; (2) mindezt részben az orbáni sereg egységét megbontva; illetve (3) − épp az első két cél teljesítésének örvén − vissza kell vonulni az orbáni dramaturgia szerinti hadszíntérről, és egy olyan terepet kiválasztani, ahol elég helye van az Orbán ellen létrejövő kiszélesedő arcvonal felállásának.

A Fidesz által oktrojált választási rendszer nem tisztességes politikai versengésre való felhívás, hanem hadüzenet. Formailag azért, mert egyoldalúan módosította a versenyfeltételeket. (Ennek tudatosítása azért is fontos, mert ha nem léteznék a tartalmit megelőző formai kifogás, a bojkott stratégiája joggal szenvedné el Európa rosszallását.) Az alapokig elható tartalmi ellenérveket is kellően erőseknek és jogi nyelvezetbe foglalhatóknak látjuk − ettől azonban részben helyhiány, részben kellő szakértelem híján itt eltekintenénk. A témánk szempontjából leginkább releváns mozzanat az, hogy a hatályos, ám formailag illegitim választási rendszer, pólusképző jellege révén, olyan konszenzuskényszerre ítéli a kihívott feleket, amely a demokratikus politikai versengésben tisztességtelen előfeltételnek minősül, miközben a konszenzust a maga oldalán egy totális pártstruktúra révén állította elő.

Az ellenzéki és álellenzéki erők lényegében a Fidesz szándékát hajtják végre: megtestesítik a megosztottságot, hogy azután már leharcolt állapotban és jelentősen megfogyatkozott létszámban masírozzanak be a Fidesz által kijelölt völgymélyedésbe, ahol halomra nyilazzák őket. Mi egyébre megy az, hogy miközben a választáson indulást kegyesen megkönnyítik, mi több, valósággal csábítanak rá − elég a meglehetősen alacsonyra szabott ajánlószelvény-küszöbre, valamint a listaállító pártoknak járó kampánypénzre gondolni −, a parlamentbe jutást annál inkább megnehezíti! (Hogy az arányosság elvének mekkora pofont osztottak itt ki, azt nyelv ki nem fejezheti.)

Melyik hadvezért dicsérik meg, ha az ahelyett, hogy a serege számára kedvezőbb időpontot és terepet kényszerítene ki a behatolóval (a Fideszt feltétlenül ilyennek tekintjük: a jogállamisággal szemben fellépő agresszornak) szembeni ütközetre, valamely oktalan hősromantikától − „jobb állva meghalni” stb. − vezérelve a mészárszékre tuszkolja azt?

Az összefogás mantra egyik kedvelt párhuzama is háborús: a szövetségesek katonai együttműködése a sztálini Szovjetunióval. Vannak helyzetek, mondják, amikor az ördöggel is szövetkezni kell az igazi ellenség legyőzése érdekében. Az elv vitára alkalmas, de az alkalmazással szemben aligha lehetünk ilyen elnézőek. Épp a példa lesz segítségünkre, hogy megcáfoljuk az összefogáshívek megkérdőjelezhetetlennek vélt toposzait.

Tisztázzuk először is, hogy a szabad világ védelmezői olyan lazára alakították az együttműködést Sztálinnal, amennyire csak lehetett. Nem kötelezték el magukat közös kormányzásra a háború utáni időkre, nem ültették egy asztalhoz Vorosilovot és Eisenhowert, hogy a népi tulajdon, az államosítás vagy a kolhozok társadalmi-gazdasági áldásairól folytassanak nyilvános vitát. (Ezt mondjuk a Führer szívesen vette volna.) Másfelől − leszűkítve immár a perspektívát Németországra − a szabad világ megvédése azt is megkövetelte a szövetségesektől, hogy a háború utáni politikai stabilizációhoz a lehető legkorábban partnereket keressenek a hitleri adminisztráció másod- és harmadvonalából. Más szóval a veszteségminimalizálás és a nyereségmaximalizálás jegyében tágították a szövetségi politika kereteit, illetve húzták meg annak határait. És erre tekintettel tették meg ajánlatukat. És abban kitüntetett helye volt az elvben még mindig szövetséges státusú Szovjetunió befolyásának visszaszorítására irányuló programnak.

Odáig természetesen a honi ellenzék is eljutott, hogy növelni kell a serege létszámát. Meg hogy a 2010-ben a Fideszre szavazó 53 százalékból sokakat lehet szembefordítani Orbán rendszerével. Azt azonban képtelen volt felismerni, hogy az Orbán országlásából kiábrándult, de alapvetően jobboldali érzelmű választónak nem gáláns, de nem is kielégítő ajánlat a Mesterházy−Bajnai−Gyurcsány triász. Ez ugyanolyan kisstílű ajánlat, mint − képváltás, másik történelmi analógia − 1848−49-ben a nemzetiségieknek felkínált alternatíva („a Habsburgok helyett megkaphatnának bennünket a nyakukba”), amivel ugyebár buktuk is a támogató rokonszenvüket. Az Orbán rendszerétől való viszolygás nem terelhető együvé, ha a mozgósító parancs lényege a baloldal apoteózisának elősegítése. Hogy ne mondjuk, ennek épp az ellenkezője igaz: a jobboldali tábor egyben tartására ösztönöz! Számukra, a kijózanodó jobbosoknak is, más találkozási pontot kell megjelölni: olyan célt, amelyért szívesen egyesítenék erejüket az ellenzékkel, és feladva fenntartásaikat, szívesen bajuszt akasztanának Orbánnal.

Mi lehet ez a pont?

Nem olyan bonyolult ez. Itt lényegében a tizenöt hónappal ezelőtt leírtakat ismételjük meg: amiként Csoórit és Harasztit vagy Kónyát és Petőt sem igen lehetett volna választási összefogásra bírni − a mégoly pokolba kívánt rendszerrel szemben sem, úgyannyira, hogy a nemzetiek számára vélhetően kívánatosabb lett volna egy Pozsgai vezette szocialista győzelem a „tudjukkik” szabad demokrata adminisztrációnál −, arra, hogy egy ellenzéki kerekasztal keretében határozzák meg a politikai váltógazdálkodás jogállami kereteit, annál inkább, akként kellene most is két alapvető politikai cél köré szervezni minden − igen, minden! − politikai cselekvést.

Az egyik ilyen cél az 1989-es alkotmány visszaállítása, amely mindenestül biztosította a különböző nézetek, politikai érzelmek békés, kiegyensúlyozott együttélését. A másik a politikai váltógazdálkodás szabályszerű kereteit kijelölő arányos választási rendszer visszaállítása. (Erős kételyeink vannak a tekintetben, hogy szerkezetileg létezik a korábbinál jobb.) A „89-es mozgalom”-ba bekapcsolódó erőknek kölcsönösen biztosítaniuk kell egymást, hogy kizárólag e célok elérése után szorgalmazzák az új választások kiírását. Ekként deklarálnák egyfelől azt, hogy minden egyéni és pártambíciónál előbbre valónak tartják a jogállamiságot és a modern polgári államfejlődést visszafordító Orbán-rendszer megszüntetését, másfelől azt, hogy demokrataként nincs, nem lehet kifogásuk a nem saját politikai erők választási győzelmével szemben, amennyiben a jogállami kereteket szavatoló alkotmány és választási törvény sértetlen marad. Hogy még világosabb legyen: ahogy 90-ben is tudomásul kellett volna vennünk egy esetleges szocialista győzelmet, úgy most sem lennének alapvető fenntartásaink, ha egy erős jogállami alkotmány oltalmát bírva, és a politikai váltógazdálkodást lehetővé tevő, arányos és konszenzussal megalkotott választási rendszer hátterében, egy valóban szabad választást követően ismét a Fidesz kapna választói felhatalmazást.

Azt állítjuk tehát, hogy az Orbán rendszerétől való szabaduláshoz elengedhetetlen a 89-es alapokhoz való masszív ragaszkodás. Ez a bojkott maga. A kompetens ellenzéki politikának mindent ennek kellene alárendelnie. 1989 a honi történelem talán legvilágosabb és egyik legfelvilágosultabb pillanat volt. Nemigen tudunk felemelőbb, reményteljes, egyben izgalmasabb politikai vállalkozást, mint az ehhez való visszatérést. Mint ahogy hatékonyabb és racionálisabb politikai cselekvést sem.

Igen, kedves Összefogás, méltányos ajánlatot kell tenni, önmérsékletet kell gyakorolni! Ahogy mi látjuk, a perspektívákban gondolkodni képes baloldali és liberális politika ezt akkor sem takaríthatná meg, ha a közvélemény-kutatások éppen földcsuszamlásszerű változásokat jeleznének. Pillanatnyilag azonban ott tartunk, hogy ezt a parancsoló szükséget a matematika kérlelhetetlen realitása − tudniillik, hogy egyszerűen nincsenek elegen − nyomán sem képesek felismerni.

De hol ez a kijózanodó jobboldal?

„Annál jobb itt, minél rosszabb”

Nos, igen, egyelőre, néhány kósza kivételtől eltekintve, tényleg sehol. De annak az ellenvetésnek is komoly tábora van, miszerint a jogállamiság, a köztársaság elrablásához így vagy úgy asszisztáló jobboldallal nem is lehetséges a kiegyezés. A második állítást remélhetőleg kielégítően cáfoltuk a politikai stabilizáció szükséges voltának hangsúlyozásával. Megítélésünk szerint ez az igény felette áll a morális kifogásoknak − miközben a politikai tágkeblűség nem lépheti át azt a határt, hogy a tényleges bűncselekmények elkövetőinek is menlevelet adjon.

Ami viszont az első ellenvetést illeti, nos, ez valóban komoly próbatétel állítja a jogállamiság híveit. Azt állítjuk ugyanis, hogy létezik itt egy megkerülhetetlen faktor: amíg el nem jön az idő, amikorraelegendően sok ember számára lesz kézzelfogható valóság a rendszer bizton megjósolható lerohadása mind gazdasági, mind közérzeti értelemben. Nehéz tudomásul venni, de tudni kell megvárni, míg ránk omlik a kaliba. Szeretjük, nem szeretjük, de ez így szokott lenni a kezdetben nagy tömegtámogatású, tekintélyelvű rendszereknél. Így áll elő paradox módon az a helyzet, hogy ha örömmel nem is szabad, hogy eltöltsön a gazdasági összeomlás megannyi jele − és itt a szerző forró hálával gondol 1983−84 reményteljes telére, amikor két vagy három éjjel a mamával, amúgy mintegy kéttucatnyi ember társaságában, a Tüzép-telepen vártak a szénszállító szerelvény megérkezésére −, mindenesetre tudhatja, hogy a hívek hamarosan kisasszéznak a rendszer alól. Ha ennyivel megússzuk a dolgot, és nem kell sort keríteni szőnyegbombázásra, még jól jöttünk ki a dologból. (Ezúton is köszönjük Bajnainak és stábjának szakértő közbenjárását az uniónál! Ebből is tudjuk, mennyire érti ez a derék hazafi, hogy minden értünk, magyarokért lett volna. Amikor lebeszéli Európát, hogy legszelídebb nyomásgyakorló eszközét műbe állítsa, tulajdonképpen arra szólítja fel az uniót, hogy tessék csak tovább pénzelni Orbánékat, és, ha kérhetik, tolják ki a kiszenvedés, egyben a NER összeomlásának várva-várt napját.)

A baloldal szeretné azt sugallni, hogy a kiábrándultak kritikus tömege előállt. Mi erősen vitatjuk ezt. De ha ebben netán tévednénk is, attól nem tágítanánk, hogy az ellenzéki erők, téveszmék áldozataként, taktikai éretlenségről tanúságot téve, felkészületlenül állnak a túloldalról érkezők fogadására. Nélkülük pedig, ismételjük, nem lehet kellően szilárd talapzata a lebontott orbáni helyébe épülő politikai építménynek.

De nem csak róluk beszélünk.

Egyikünknek sem árt némi extra séta a pusztában. Segít kitisztítani a fejet.