Marian Williams Steele amerikai festőművész gyönyörű képeket festett. Élete legnagyobb részét művészetének szentelte, a gyerekeire nem maradt sok ideje, amit lánya, Pam White, nem vett jó néven. Amikor Pam megismerkedett leendő férjével, tudatta vele, hogy első gyermekük megszületése után abbahagyja modell és színészi karrierjét, és olyan munka után fog nézni, amely lehetővé teszi, hogy családjával sok időt tölthessen, pont azért, mert az ő anyja nem ezt tette. Pam szociális munkás és pszichológus lett, gyermekei és bővebb családi, baráti körében népszerű, sportot örömmel űző, kultúrát figyelő, mindig mosolygó és nyitott emberként volt jelen. Ha belépett egy terembe, mindenki felé fordult. Barátnőivel évtizedeken keresztül teniszezett, családostól kirándulásokra járt, és amikor a gyerekek már kirepültek a fészekből, énekes kört és könyvklubot szervezett.
Marian 2001-ben halt meg 89-évesen, Alzheimer-kórban.
Pam White a hatvanadik születésnapját megelőző időszakban kezdett anyja életét bemutató könyvén dolgozni, The Genius of Marian – Marian zsenialitása címmel. Filmes fia, Banker White ekkor vette észre, hogy anyja szokatlanul küszködik a gépeléssel és egyszerű mentális feladatokkal. Nem sokkal ezután Pamet korai Alzheimer-kórral diagnosztizálták, ekkor a fia elkezdte videón dokumentálni anyja életét.
Banker és felesége, Anna Fitch, aki filmproducer, 2009-ben három évre beköltözött Banker szülei házába és miközben dokumentálták Pam betegségének folyamatát, segítettek Pamnek és férjének, aki otthonról végezte munkáját, hogy igazi szerető férjként törődhessen feleségével. „Persze, hogy én akarom gondját viselni”, mondja könnyek között a férj, „hiszen ő eddig fantasztikus életet biztosított számomra.”
Pam, munkájából kifolyólag, és mert végignézte anyja Alzheimerének folyamatát, tudja, mi történik vele. Tudja azt is, mi fog történni vele. Bankerrel és férjével annyira nyíltan beszéli meg érzéseit és nehézségeit, amennyire állapota megengedi. A frusztráció és harag után szomorúság és tehetetlenség látható Pam arcán. Először ellenkezik az ellen, hogy valakit felvegyenek mellé, aki betegsége súlyosbodásával jobban gondját tudná viselni, mint férje, de végül belátja, hogy ez a jobb megoldás. Banker apja néhány otthon töltött év után újból az irodájában dolgozik napközben.
Az elvárásokkal ellentétben a Genius of Marian című film nem egy tragikusan szomorú, élete végén szenvedő anyáról, feleségről és nagyanyáról szól, hanem inkább egy emberről, aki hagyja, hogy élete legfájdalmasabb, talán legszomorúbb részét vele megosztani akaró fia tudja, mi történik vele. Csodás végignézni, mennyire szeretik és támogatják egymást a családtagok. Ebbe a szeretetbe beleférnek apró kihágások, mert Tolsztojjal ellentétben nem valljuk, hogy minden család egyformán boldog.
Pam és férje továbbra is családi házukban élnek, nem messze az óceán partjától. A filmben az utolsó jelenetben Pam arról beszél, hogy végülis nem tragédia, ami vele történik. Ez így van rendjén, mondja fiának és a szeme csillogásából, a tekintete tisztaságából tudni lehet, így is érzi.
Marian festménye Pamet és Bankert ábrázolja.
“A filmben az utolsó jelenetben Pam arról beszél, hogy végül is nem tragédia, ami vele történik. Ez így van rendjén, mondja fiának, és a szeme csillogásából, a tekintete tisztaságából tudni lehet, így is érzi.”
.
Nem a fenét, hogy ne lenne tragédia.
Egy igen híres orvos író könyvében olvastam, hogy megkérdezett rengeteg embert, hogy az életében kijutott szenvedésekről és nehézségekről mit gondol.
.
A többség azt válaszolta, hogy szükség volt rájuk, hasznosak voltak és nemesebbek lettek általuk és értékesebbé váltak.
Na itt az a pont ahol minden empátiám cserben hagy. Én sem érzelmileg sem intellektuálisan nem tudom felfogni mi jó lehet a szenvedésben, ugyan mi hasznuk lehetett belőle.
Vagy ahogyan az a híres orvos írta, ” a szenvedéseink haszna” .
Bátran állíthatom, hogy az életben ahány szenvedés és megpróbáltatás ért, az csak rontott rajtam mind érzelmileg, mind intellektuálisan mind fizikailag.
Ha az életben nemesedtem, jobbá váltam vagy fejlődtem, az egyedül csak a szép szónak, a helyes tanításnak és a példamutatásnak volt köszönhető. Azok az emberek akik hasznosnak tartják a szenvedést talán tévednek, talán nem a szenvedés, hanem a szenvedés leküzdéséért folytatott harc tette őket értékesebb. Legalábbis azt a pár embert aki erről így beszél, azaz a győzteseket, mert döntő többségük összeroppant a szenvedések súlya alatt, belehalt és nincsenek itt köztünk, hogy elmondják, hogy haszontalan dolog a szenvedés, nagy tragédia, mindent tönkretesz és kell a fenének.
.
És, hogy betegen nyomorultan elpusztulni, bár nekik voltak anyagi lehetőségeik a szenvedést enyhíteni ellentétben a sok millió nyomorgó beteg emberrel, de a még fejlett társadalmakban is óriási az öngyilkosságok száma, na hát az bizony tragédia.
Igenis az és nem szabadna, hogy megtörténjen. Szenvedtem én is eleget, Isten segített is eleget, soha nem fogom neki megköszönni a szenvedést amit rám mért csak a segítséget.
Ez bizony nem így van rendjén , nagyon nincs rendjén, hogy emberek szenvedjenek.
.
Sokan mondják, hogy ez az élet, ez természetes. Nem, nem ez az élet, és ez nem természetes. Nem természetes, csak előfordul a természetben. Óriási különbség.
Eagle
Az aki kapja a csapásokat nyilván nem látja és nem érzékeli, hogy szélesebb nézőpontból ennek is van pozitiv hozadéka. Legfeljebb nem neki, hanem pl. valakinek aki körülötte van, mert megtanul ezen keresztül valamit, felnyilik a szeme valamire amit e sors csapás nélkül soha nem látott volna meg. Az már egyéni tragédia, hogy ehhez az én áldozatom kellett. Ilyen értelemben lehet “haszna” a szenvedésnek is. Ha nem csak a saját szempontomból nézem, bár ez tudom egyáltalán nem vigasztaló.
Az Ujszovetségben ezt olvassuk:
“Mivel tehat Krisztus tesstben szenvedett,vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssl,hogy aki testileg szenved,az elszakad a buntol,hogy többé ne emberi vagyak,hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hatralévo idejét.Bizony elég volt abbol,hogy a multban a poganyok szokasa szerint kicsapongasokban,(bunos) kivansagokban,részegeskedésekben,dorbézolasokban,tivornyazasokban es szentségtelen balvanyimadasban éltetek.
Azért haragusznak ratok (igaz keresztyénekre),mert nem rohantok velük együtt a kicsapongasnak ugyanabba a posvanyaba”(1Péter 4:1).