Bartus László: A magyar Mussolini 2011. július 6. szerda 16:49

(Harc a Mussolini–Orbán rendszer ellen – avagy diagnózis után terápia)

A magyar társadalomnak nincs veszélyérzete. Mindenki túl akarja élni az önkényuralmi rendszert, és senki nem látja, hogy ez nem élhető túl. Kollaboránsok, árulók, helyezkedők és haszonlesők keverednek a tudatlanokkal és közömbösökkel, a tisztességes gyávákkal, valamint az elszigetelt bátrakkal, akik nem tudnak hová csatlakozni. És ez alól a sajtó sem kivétel, a pártok sem, a szakszervezetek és a civil mozgalmak sem kivételek. Nagy a tanácstalanság.

Azon cseppet sem csodálkozom, hogy az ellenzéki sajtó zászlóshajójának tekintett ATV nagyrészt nézhetetlen, unalmas és megtévesztő, átveri a nézőt. Csak az látszik, hogy van pénz dögivel. Néhány szakembert (Bánó András stb.) leszámítva a stáblistán hemzsegnek a Hit Gyülekezete tagjai, akik a sajátjukén kívül szerkesztőséget még nem láttak. A legfőbb szempont a “megbízhatóság”, mint a régi szép időkben. A szorosan kézben tartott, kontrollálható gyülekezeti szolgák hajtják végre a központi utasításokat.

Így az már csak hab a tortán, hogy egy ATV híradó pontosan olyan, mint az okos lány, aki hozott is, meg nem is, jött is, meg nem is. Csak a vájt fülűek értik meg azt a borzalmas taktikázást, dekázást, ami egy hír közlése mögött van. A közmédiában zajló politikai tisztogatásról például egy szót sem szóltak, de ezzel kivételesen nem nagyon lógtak ki a sorból, mert a szolidaritás kifejezése majdnem mindenhol elmaradt, ami azért eléggé elképesztő.

A Fidesz szolgálóleányává szegődött Hit Gyülekezete televíziója, az ATV tehát jól tükrözi a Fidesz működését. A Hit Gyülekezete és az ATV felépítése, irányítása leképezi a Fideszt és a fideszes médiát. Azzal a különbséggel, hogy Orbán Viktorban van még némi mértéktartás, és egyelőre nem a gyerekeivel csináltat és ellenőriztet mindent, szemben Németh Sándorral, aki a saját besúgóiban sem bízik, csak a gyermekeiben. A lánya műsorát naponta háromszor ismétlik meg, mert az annyira jó, a fia minden szakmai tapasztalat nélkül hírigazgató, a másik lánya az egyik tulajdonos cég vezetője, és akkor még nem beszéltünk a beépített bizalmi emberekről, akiknek az a dolguk, hogy mindenkit szemmel tartsanak és mindenkiről jelentsenek. Az ellenzéknek olyan televíziója van, amely nemcsak lepaktált azokkal, akiknek állítólag az ellenzéke, de még szellemében, felépítésében is ugyanolyan antidemokratikus, mint a totális kontroll alatt tartott jobboldali médiabirodalom bármelyik része.

Németh Sándor és Orbán Viktor ezért könnyen megértik egymást, hiszen ugyanazokkal a módszerekkel irányítanak, ugyanúgy gondolkodnak, ugyanazokat a vezetési módszereket használják. Aki látta Orbán Viktort, az látta Németh Sándort, és fordítva. Aki látta a Fideszt, az látta a Hit Gyülekezetét. Aki látta a HírTV-t, az látta az ATV-t, és fordítva. Azon nincs is mit csodálkozni, hogy az ATV jól simul Orbán Viktor rendszerébe, és abban kiválóan ellátja a Fidesz által kijelölt feladatát. Németh Sándor a demokráciát eddig is csupán arra használta, hogy saját magát megvédje, de az egyházi törvénnyel kapcsolatos magatartása jól mutatja, hogy számára mennyit érnek a demokratikus elvek. Arról nem is beszélve, hogy az egyént, az individuumot soha nem becsülte semmire, annak jogait és méltóságát kezdettől fogva két lábbal tapossa és ugrál rajta.

Hanem az már meglepő, hogy a Klubrádió egyes műsorai után is inkább kikapcsolja az ember a rádiót, hogy az agyvérzést elkerülje. Ez volna pedig az ellenzék rádiója, ahol néha a riporter mentegeti azt a kormányt, amely bezúzta a demokratikus alkotmányt, felszámolta a jogállamot. A rádió minden percében érezni lehet, hogy vigyáznak, nehogy annyira sértsék az elnyomó hatalmat, hogy az a létüket veszélyeztesse. Messziről üvölt, hogy a legtöbben szájkosárral beszélnek, még a betelefonálók egy részét is kibeszélik az igazságukból. Akinek még arra sincs szüksége, hogy megmondják neki, mit ne mondjon, amiből a rádiónak baja lehet, az magától cenzúrázza önmagát, mert magától is van annyi esze, hogy ha a rádió megszűnik, akkor elveszíti az állását, a fizetését. Erre még az sem mentség, hogy vannak színvonalas és nagyon értékes műsorok, jó beszélgetések is, hiszen az a dolguk, hogy legyenek. De a rádió egészének hangvétele nem tükrözi sem a rádió ellenzéki jellegét, sem azt a közjogi állapotot, politikai helyzetet, amely Magyarországon mára kialakult, illetve most van kialakulóban.

A Klubrádió egészéről sugárzik, hogy túl akarja élni az Orbán-rendszert, és ez felülírja a demokrácia iránti elkötelezettségét, az őszinte beszédet, az ellenzéki hangot. Ennek csak akkor és csak olyan mértékben van helye, ha nem veszélyezteti a rádió jövőjét. Ez a rádió nem akarja megdönteni az önkényuralmat, ez a rádió az önkényuralom által pontosan körülhatárolt keretek között működni akar. Ízlés kérdése, de számomra ez taszító, a magam részéről nem vagyok kíváncsi egy ilyen rádióra. Ahogyan egy futballmeccsen a szándékosan kihagyott helyzetekre, a be nem lőtt gólokra, a bundára sem. Az ilyen rádió becsap. Az ilyen rádiónál jobb az, ha nincs. Akkor legalább lehet tudni, hogy diktatúra van.

Ugyanis az ilyen rádió leszereli, lefojtja az emberek egészséges ellenállását, igazságérzetét, józan és természetes reakcióját, miközben nem közlik a hallgatóval, hogy ezt azért teszik, mert a munkatársak meg akarnak élni, és nem akarnak elmenni taxizni. Pedig az becsületesebb lenne. Ha ez a rádió megmaradna az autokratikus rendszer kegyéből, csak arra lenne jó, hogy az ott dolgozók egzisztenciális érdekei miatt legitimálja az Orbán-rendszert. Azt a hamis látszatot keltve, hogy demokrácia és sajtószabadság van. Miközben nincs. Csupán csokit osztanak a raboknak.

Szerény véleményem szerint a Klubrádió ezzel együtt sem fog megmaradni, mert nincs olyan zsarolási potenciálja, mint Németh Sándornak, aki azt mondhatja, hogy holnap pártot alapít. Másrészt, ebben a rádióban valóban demokraták dolgoznak. Esetenként talán gyáva, de elkötelezett hívei a szabadságnak, és nem olyan ember irányítja őket, mint Németh Sándor, aki maga is hasonló önkényuralmat tart fenn, mint Orbán Viktor. Ezért az ATV megmarad, a Klubrádió pedig várhatóan megszűnik. A Klubrádió ugyanis még korrupt magatartásával és fékezett habzásával is túlságosan szabad ahhoz, amit egy autokrata még elviselni képes. A benne dolgozók – hiába próbálnak mást mutatni – megbízhatatlanok. Ezért nem lesz dicstelenebb kimúlás, mint az övék, mert hajlott gerinccel tűnnek majd el az éterből. Ha halni kell, legalább halnának meg egyenes derékkal, bátran, nem sunnyogva, lapítva. Ahogy azt Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője mondta a Szabad Magyar Televízió egyik műsorában.

Folytathatnánk a sort, hogyan próbálja a baloldalinak, szabadelvűnek, függetlennek vagy ellenzékinek mondott média többi része is azt a látszatot kelteni, mintha minden rendben lenne. Mintha úgy működnének, ahogy egy demokráciában működik a sajtó. Miközben pontosan tudják, hogy ez nem demokrácia, a parlament csak díszlet, a végrehajtó hatalom hozza a törvényeket, s épp most folyik a bírói hatalom fölötti uralom megszerzése. Montesquieu óta tudjuk, hogy ha a három hatalmi ág közül bármelyik kettő egy kézbe kerül, az zsarnokságot eredményez. A mai magyar sajtó – tisztelet a kevés kivételnek – nem úgy viszonyul a hatalom gyakorlóihoz, ahogyan az egy zsarnokságban illenék, hanem úgy, ahogyan egy demokratikus hatalomban kell. Mintha nem tudnák, miről van szó. De nem tévedésből, hanem a túlélés miatt, egzisztenciális érdekből tesznek úgy, mintha demokráciában élnének.

Az Orbán-rendszer stabilitása részben ezen nyugszik: a túlélés iránti vágyon és az egzisztenciális függőségen, egyéni érdeken, félelmen. És ez nem csak a sajtóra igaz. Ugyanez jellemző a gazdasági érdekcsoportokra, az egyes vállalkozásokra, a szakszervezetekre, az egyházaknak arra a körére, amely nem tartozik Orbán és a katolikus egyház informális irányítása alá, a civilek nagy részére. Aki nem így viselkedik, arra még rá is sütik a szélsőségesség bélyegét. A megalkuvó és “bölcs” magatartás a trendi. Sorolhatnánk a szakmákat egyenként, de minek emeljünk ki bárkit is, az egész társadalom ilyen. Tömeges mértékben talán egyedül a nyugdíjasok azok, akiknek van veszélyérzetük, akik képesek lennének egy hívó szóra azonnal megmozdulni.

A sajtónak azonban azért van kitüntetett szerepe, mert viselkedésmintát ad, példát mutat, befolyásol, a taktikázása miatt nem mozgósít a zsarnoksággal, az önkényuralommal szemben. Már régen az utcára kellett volna hívni az egész országot. Le kellett volna állítani mindent, megbénítani az országot, és semmiképpen nem engedni, hogy a törvénytelenséget törvényerőre emeljék, megpuccsolják a demokratikus, alkotmányos rendet. Miközben a sajtónak is tudnia kellene, hogy ezzel a sunnyogással nem kerüli el a sorsát. Alkalmazkodása csak arra jó, hogy másokat is lebénítson, megkönnyítse az elnyomó hatalom dolgát, legitimálja Szalai Annamáriát és a Miami Press uralmát, és dicstelenül haljon meg. Ugyanez vonatkozik az élet minden területén azokra, akik a túlélésre játszanak. Nem lesz túlélés, mindenki sorra kerül. Egy zsarnoki uralomnak nem elég, hogy valaki nem áll ellene, annak a teljes azonosulás és behódolás kell. Csak akkor érzi biztonságban magát. Az önkény nem tűr független és szabad embereket.

Természetes emberi ösztön, hogy először mindenki megpróbál a túlélésre játszani. Lehet érveket és kifogásokat találni emellett, csak azok mind hamisak. Ha majd egy jelentős többség szembesül azzal, hogy ez nem vezet eredményre, hogy egy önkényuralom nem képes kontrollálni magát, hogy bármelyik pillanatban várhatjuk a házkutatást, az őrizetbevételt vagy a felmondást, a behívót a kényszermunkára, az adóhivatalt, a rendőrséget, akkor majd keresni fogjuk az ellenállás módját. Azt tessék megérteni, hogy ha teljesen kiépül a rendszer, akkor már késő lesz, mert amit ma még törvényesen megtehetünk, az holnap már törvénytelen lesz, az hazaárulásnak számít majd. Ha kiépül a rendszer, nem lehet törvényes úton megállítani és leváltani, és akkor csak két dolog között lehet választani: csöndes beletörődés egy harmincéves diktatúrába, vagy ellenszegülés, konfrontáció, amelynek során a hatalom akkor már erőszakot fog alkalmazni, hiszen az egyébként békés és demokratikus érdekérvényesítés akkor már törvénytelennek számít. Akkor is alkalmazhatnak erőszakot, ha mi – természetesen és értelemszerűen – nem.

Meg lehetett volna ezt spórolni, és még mindig évtizedeket lehetne megtakarítani, ha ezt előre látva, a túlélés helyett a kőkemény ellenállást választanák legalább azok, akik tudják, miről van szó. Elég lenne Szabó István és Jancsó Miklós filmjeit megnézni a zsarnoki hatalom természetéről. Mindent tudunk róla, mégis azt hisszük, hogy meg lehet úszni. Nem lehet megúszni. Ez ellen fel kell lépni. Minél tovább engedjük, annál nagyobb lesz az áldozat, a veszteség.

A demokratikusnak mondott pártok felelőssége még a sajtóénál is nagyobb. Ha nem vettek részt az illegitim alkotmányozásban, az alkotmányellenes puccsban, akkor miért vesznek részt a “húsvéti alkotmány”-t kibontó sarkalatos törvénykezésben? Mennyivel jobb az? Ha egyszer vége lesz az Orbán-rendszer ámokfutásának, akkor Magyarországon egy teljesen új demokratikus rendet kell felépíteni. Az Orbán-rezsim minden törvényét egyetlen tollvonással el kell törölni, a felelősöket azonnal le kell tartóztatni, bíróság elé kell állítani az alkotmányos rend megdöntése miatt. Orbán és talpnyalói olyan rendszer kiépítésére tesznek kísérletet, amely szembemegy az európai alkotmánnyal, az emberi jogokkal, a demokratikus normákkal, amely eltörli a szabadságot. Ha a rendszer működésbe lép, bűneik a hágai bíróságig röpíthetik őket. És akkor Szijjártó és Lázár, meg a többi aljas gazember, mind azt fogják mondani, a kokis Orbánnal az élen, hogy ők ezeket a nemzetellenes, gyalázatos, antidemokratikus törvényeket úgy hozták meg, hogy egy törvényes választáson létrejött parlamentben az ellenzék szavazott, a nemlétező vitában részt vett, a demokrácia látszatát fenntartotta.

Önámító hazugság, hogy Orbán kiépülő elmebeteg diktatúráját gyorsabban tudják felszámolni, ha a látszatdemokráciában az ellenzékiek is részt vesznek. A tiszteletdíj, a képviselői fizetés az ok, ez a fontos, ezek az igazi érvek. A túlélés vágya áll itt is az önámítás mögött. Ne hazudozzunk! Ha nem teszik meg, senki le nem mossa róluk, hogy a pénz miatt nem álltak fel. Ugyanúgy, mint a sajtó demokratikus része sem. Pedig ha mindenki egyként felállna, nemet mondana, kivonulna, megbénítaná az országot, a zsarnokság kiépítését, de legalább nyilvánvalóvá tenné ország és világ előtt, hogy ami itt folyik, az micsoda, azzal nagy lépést tenne a jövő visszaszerzése felé.

Ha nem lehet szabad a magyar sajtó, akkor semmilyen ne legyen, csak az övék. Ha nem lehet azt mondani, amit akarunk, akkor ne mondjunk semmit, illetve akkor is csak azt mondjuk, amit a szabadságban mondanánk. Ha betiltanak, tiltsanak be. Ha kell, elmegyünk lapátolni, ha kell, a levegőből is megélünk. Gerincesen, tartással, méltósággal. Azt senki ne mondja, hogy én könnyen beszélek, mert én ezt az erkölcsi döntést sokkal korábban meghoztam, én már abban sem kívántam részt venni, ami ide vezetett. Az csak a véletlen műve, hogy én még újságot írok, de erre is csak olyan formában vagyok hajlandó, hogy a magam ura vagyok, és a két kezem munkájából élek meg. Én nem vagyok jó ellenpélda, ellenkezőleg. Lehet követni a példámat.

A kivonulással nem tud mit kezdeni egy diktatúra. A magyar történelemben pedig voltak ennél jellemesebb emberek is, mint amilyeneket magunk körül látunk, akik inkább vállalták a fizikai munkát, a nyomort, a mellőzést, mint a lapítást, a zsarnokság tűrését vagy annak szolgálatát. Nekem ne beszéljen mostantól soha senki a magyar nép szabadságszeretetéről, ha azt eltűri, ami most van. Van élet az Orbán-rendszeren kívül is. Lehetne élet. Magyarországon belül is.

Ha nincs valódi parlamenti demokrácia, ha az ellenzéknek semmi jogot nem adnak, akkor ellenzék se legyen. Csinálják a gazemberek maguk, senki ne asszisztáljon a hazugsághoz, ne legitimálja a zsarnokságot baksisért, havi fizetésért. Az ellenzéki politikusoknál vannak szegényebb emberek is, akik megélnek a képviselői fizetés nélkül is valahogy. Ha nincs igazi érdekképviselet a rendszeren belül, akkor semmilyen ne legyen, akkor vezessék be a diktatúrájukat a szakszervezetek asszisztenciája nélkül. Akkor a szakszervezet és az érdekvédelem működjön az önkény kínálta kereteken kívül. Volt ám már arra példa a világon, hogy szakszervezeti vezetők nem adták meg magukat, nem hajlították meg a gerincüket.

Nem szabad a Mussolini mintájára kialakuló fasiszta államrend részévé válni, nem szabad megengedni, hogy korporációba tömörítsék az érdekvédelmi szervezeteket és az egész társadalmat. Ha ezt megengedjük, utána jön – képletesen szólva – a karlendítés. Senki nem lesz biztonságban. Mussolini kezdetben éppen annyit engedett meg a pártoknak, mint Orbán, és éppen ennyit engedett meg az érdekképviseleteknek is. De a rendszer itt nem állt meg, ahogyan Orbán rendszere sem áll meg, látszik a jövő.

Egy éve mondom, hogy ha nem száll szembe ezzel a társadalom, akkora diktatúra lesz ebből, amilyet csak nagyapáink láttak. Titkosrendőrség, besúgóhálózat, totális megfélemlítés, teljes kontroll. Koncepciós perek, hazaárulás, kémkedés, bebörtönzések. Kényszermunka éhbérért. “Munkát! Kenyeret!” helyett “Közmunkát! Közkenyeret!” ígér az új rendszer. Egyet nem ígér: közkegyelmet.

Ez az írás az ellenállás lehetséges formáiról kíván szólni. A diagnózis után a terápiával foglalkozik.

Mi a teendő?

Mindenekelőtt, az Orbán-rendszer ellenzékének tiszta képpel kell rendelkeznie arról a folyamatról, ami Magyarországon zajlik. Tudomásul kell venni, hogy ami történik, az nem rögtönzések sorozata, hanem egy előre jól megtervezett forgatókönyvet követ. Fel kell ismerni, hogy szisztematikusan készültek fel az Orbán-rendszer kiépítésére, és fel kell ismerni annak jellegét, a forgatókönyv forrását, tartalmát. Enélkül nem lehet hatásos ellenzéki stratégiát felépíteni.

Azzal többnyire mindenki egyetért, hogy a Horthy-rendszer valamiféle reinkarnációja zajlik. De ennél sokkal többről van szó, a Horthy-rendszer utánzása bedöglene egy év alatt, mert félkapitalista és félfeudális rendszere önállóan maga sem volt életképes. A Horthy-rendszernél távolabb lát az Orbán-rendszer ideológusa. Az európai szellemtörténetre mélyebb történelmi rálátással bír az, aki kidolgozta az Orbán-rendszer filozófiáját. Ez a mostani kísérlet sokkal jobban összegzi a liberális demokráciák és a vallási alapon álló jobboldali nemzeti kormányzás ellentétét, elméleteit és tapasztalatait, mint ahogy a Horthy-rendszer ideológusai valaha is tették. Ebben áll a veszélyessége. A Horthy-rendszernek nem volt saját maga alkotta ideológiája, annak elemeit a politikai katolicizmusból, a vele vérrokon fasizmusból vagy a nácizmusból merítette a kurzus, időben egymástól eltérő mértékben. Nem véletlenül tettek néhányan (mint Prohászka Ottokár püspök) kísérletet arra, hogy létrehozzák a “hungarizmust”, mint mindennek sajátos magyar változatát; a Horthy-rendszer hozott anyagból dolgozott. A Szent István-i állameszme sem magyar találmány. A kurzus úgy volt nacionalista, hogy ideológiájának elemei importból származtak. A katolicizmus is internacionalista ideológia.

A Szent István-i állameszme lényege a politikai katolicizmus. Amikor azt mondjuk, hogy István király felvette a kereszténységet, akkor nem a kereszténységet vette fel az ország, hanem azt az ideológiát, hatalmi struktúrát, amit ma politikai katolicizmusnak nevezünk. Amikor elfogadta Szilveszter pápától a koronát, akkor alárendelte magát a katolicizmus uralmának. Amikor az új alaptörvénybe beleveszik a Szent Koronát, deklarálják annak szellemi örökségét, akkor újra a politikai katolicizmus, a pápa koronája, fősége alá viszik az országot.

A politikai katolicizmus a modern korban a legmagasabb szinten az olasz fasizmusban nyert kifejezést. Ha megvizsgáljuk ennek szellemtörténetét, megállapíthatjuk, hogy a katolicizmuson alapuló jobboldali nemzeti ideológia következetes végigvitele szükségszerűen vezet a fasiszta állam eszméjéhez. Ez annak logikus végpontja. A Horthy-rendszer ideológiáját alkotó eszmék közül ez a legvonzóbb, a legtisztább jobboldali államszervezési modell. Nem véletlen, hogy igyekeztek sok elemét átvenni. Az Orbán-rendszer is ezt választotta, ezzel azonosult, ennek lényegét gyűjtötte ki, és ennek az átültetésével hozza létre “újnak” mondott rendszerét.

Az Orbán-rendszer azonosításához elengedhetetlen, hogy a fasizmust markánsan elválasszuk a nácizmustól, a népirtástól és a fajelmélettől, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor képtelenek leszünk felismerni a kialakuló rendszer lényegét, és nem tudunk védekezni ellene. Nincs most nagyobb ellensége a tisztánlátásnak, mint az a hazugság, amely a nácizmust és a fasizmust összemossa. Ha ezt nem tudjuk szétválasztani, és nem vagyunk képesek a fasizmust a maga valójában vizsgálni, nem tudunk az orbáni önkénnyel szemben hatékonyan fellépni. A náci fajelmélet a fasizmusra épült, de értsük meg végre, hogy az annak egy torz változata: a fasizmus nem azonos a nácizmussal. A fasizmus egy színtiszta jobboldali, nemzeti államszervezési forma, amelynek ideológiája a katolicizmus.

Ha valaki hajlandó az olasz fasizmus tanulmányozására, és annak az Orbán-rendszerrel való összehasonlítására, nem talál egyetlen mozzanatot sem, amely cáfolná azt a kijelentésünket, hogy az Orbán-rendszer Mussolini fasiszta államának mintájára épül fel, annak elemeit ülteti át a 21. századi Európába. Ez adja a Nemzeti Együttműködés Rendszerének alapját, a forgatókönyv kiindulópontját, a tudatosságot, a tervszerűséget, a magabiztosságot és még a benne megnyilvánuló erőt is. Orbán pontosan tudja, hogy honnan hová tart, az első pillanattól kezdve tudta, mit akar. Ezért lehet elég bátor ahhoz, hogy kokit adjon az ellenszegülőknek. Biztos vagyok benne: szilárd meggyőződése az, hogy a liberalizmus csak korcs csökevénye az emberiség történelmének, és a mindenható nemzeti állam gondos keze képes kiküszöbölni a liberalizmus, a kapitalizmus, valamint a kommunizmus hibáit. Ez a katolikus és fasiszta nemzeti út egy harmadik út, amely egy párt révén, az állami hatalom mindenhatóságával irányítja az országot. Ez maga a Mussolini által megalkotott fasizmus átvétele, adaptációja a kor követelményeihez igazítva. Ezúttal is felhívom a figyelmet arra, hogy miközben a fasizmus felszámolja a szabadságot, az emberi jogokat, rendkívül hatékony és sikeressé tehető államszervezési forma, amelyben bődületes, ördögi erő van. Képes volt önerőből felvirágoztatni a válságban vergődő Olaszországot. Aki nem ellensége a rendszernek, csak haszonélvezője, az a korlátozott demokrácia bizonyos szakaszaiban még jól is érezheti magát benne. Ennek részleteire ezúttal nem térünk ki, mindez olvasható korábbi írásaimban, Az Unió első fasiszta állama, de még inkább A római iskola című cikkekben.

Mussolini bélyege

Ha a beazonosítás megtörténik, az lehetőséget ad a felvilágosításra, a kiépülő rendszerrel szembeni stratégia kialakítására. A mai ellenzéknek – nemcsak a pártoknak, hanem a civil szervezeteknek és a szakszervezeteknek is – azért nincs stratégiája és ellenszere az Orbán-rendszerrel szemben, mert nem tudják beazonosítani azt, ami történik. Ennél fogva nincsenek felkészülve a következő lépésekre, nem látják át azok célját, jelentőségét és várható következményeit. Hogyan változtathatunk ezen?

A sikerhez vezető út első lépése az, hogy legyőzzük előítéleteinket, félretoljuk a fasizmussal kapcsolatos téveszméinket, nem engedjük, hogy a dimitrovi definíciók megzavarjanak bennünket. Minden ellenzéki politikusnak, demokratának, civilnek és hivatásosnak, érdekvédőnek, szakszervezeti vezetőnek és mindenkinek, aki a szabadságra vágyik, most az a legfontosabb feladata, hogy ne higgyen nekem, de ne higgyen azoknak sem, akik legyintenek, és anélkül, hogy tudnák, miről beszélnek, félresöprik és leszólják a Mussolini fasiszta államával való azonosítást. Mindenekelőtt személyesen járjunk a végére, eredeti forrásokból tanulmányozzuk a Mussolini-féle olasz fasizmus rendszerét, államelméletét és gyakorlatát. Ne csak a kritikusok irományait olvassuk, hanem azon jobboldali szerzőkét is, akik őszinte hívei Mussolini rendszerének, és tisztában vannak annak lényegével.

Az összefüggések megértéséhez elég az is, ha csak gimnáziumi szinten olvasunk hozzá. Vizsgáljuk meg, hogy a felvilágosodásnak mi volt a szerepe az európai történelemben, kik voltak a felvilágosodás képviselői. Járjunk utána, miért voltak Mussolini fasiszta rendszerének legfőbb ellenségei a szabadkőművesek, akikhez a felvilágosodás és a liberális, polgári jogokra épülő állam létrehozása kapcsolódik. Nézzük meg, hogy a fasizmus miért őket tekinti fő ellenségeinek, miért célja a fasizmusnak a demokrácia felszámolása. Ismerjük fel, hogy a hatalmi ágak szétválasztásának megszüntetése, a parlamenti demokrácia kicsúfolása nem valaminek a mellékterméke, hanem maga a cél. A fasiszta állam ehelyett nyújt egy másfajta államszervezési modellt, egy új államformát.

Ezután vizsgáljuk meg, milyen lépéseket hozott a fasiszta állam a liberális demokrácia tudatos felszámolására, és helyébe milyen új rendszert állított? Mi volt Mussolini forgatókönyve? Milyen folyamat eredménye lett a parlament felszámolása? Hogyan viszonyultak a sajtóhoz, az ellenzékhez? Mit vallott az olasz fasizmus a munkaalapú társadalomról, hogyan építette ki érdekvédelmet megszüntető rendszerét, milyen volt a közmunkaprogramja? Ne sajnáljuk rá az időt. Ne beszéljünk a levegőbe, ne mondjuk: mekkora hülye az, aki Mussoliniről beszél, hanem járjunk a végére, méghozzá tömegesen. Ne elégedjünk meg azzal, amit a publicisták írnak. Győződjünk meg róla mi magunk. Ha ezt megtettük, akkor látjuk, kivel és mivel állunk szemben, és ahhoz képest tudjuk majd, hogy mit kell tennünk.

Mindehhez feltétlenül nézzük meg, hogyan viszonyul ez a katolikus egyház középkori uralmához, a trón és az oltár szövetségéhez. Milyen elvi és ideológiai alapokon áll Mussolini fasiszta állama és a katolikus egyház (a Vatikán) lateráni szövetsége? Hogyan valósult ez meg a gyakorlatban? Hogyan foglalta el a katolikus egyház a társadalmi élet minden területét? Mi volt ennek a célja? A katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinat után milyen új stratégiát alakított ki politikai befolyásának növelésére? Azután gondolkodjunk el azon, miért jár Orbán és Gojostol úgy Rómába, mint haza. Ha ezzel tisztában leszünk, máris elvethetjük a sztálini diktatúrával való azonosságot, a NER egyes lépéseinek minden hasonlósága ellenére. Ahogyan a nácizmussal sem azonosíthatjuk az Orbán-rendszert. Noha a fasizmus alapjain még létrejöhet náci diktatúra, de az Orbán által épített rendszer nem az. Az önkényuralom fajtáinak véges a száma. Orbán nem talált ki semmi újat, és nem rögtönözve, nem ösztönösen cselekszik. Ezt választotta.

Aki veszi a fáradságot, és tanulmányozza az ideológiai hátteret, valamint a gyakorlati kivitelezést, amely felszámolta ugyan a szabadságot, de felvirágoztatta Olaszországot, és használható receptet kínál a késői utódoknak is, az Mussolini fasiszta rendszerének alapjaiban minden kétséget kizáróan ráismer majd Orbán Viktor Nemzeti Együttműködés Rendszerére. Ha ki akarjuk vezetni Magyarországot a tébolyból, akkor a civil mozgalmak vezetőinek, a szakszervezetek vezetőinek és aktivistáinak ezeket kell tanulmányozniuk, megérteniük és felismerniük. Ez az első lépés.

Ezután hasznos lenne ezeket az alapfogalmakat, összefüggéseket kis brosúrákban megírni és terjeszteni. Fontos, hogy ráébredjenek az emberek, hogy a kétharmados fülkeforradalommal Orbán Viktor Mussolini fasiszta államába viszi őket vissza. Be kell mutatni, milyen az az állam, amikor működni kezd. Ha már látja mindenki, miről van szó, rendkívül fontos, hogy a Fidesz propagandájához hasonlóan szakadatlanul ismételgessük, hogy az Orbán-rendszer olyan fasiszta rendszer, amelyben a fasizmus kifejezés nem szitokszó, nem a nácizmust jelenti, nem “fasisztázás”, hanem egy egzakt, tudományos definíció. A kommunikáció legfontosabb feladata, hogy Orbán Viktor arcmásában fel lehessen ismerni Mussolini képét. Aki őt választja, aki őt támogatja, annak tudnia kell, hogy Mussolini fasiszta államának modernkori változatát, reinkarnációját támogatja.

A felismerés után a legfontosabb feladat a kommunikáció helyreállítása. Létre kell hozni, meg kell erősíteni a független és szabad sajtót, amely nem a saját túlélését és az egzisztenciális szempontjait tartja szem előtt, amely nem része a rendszernek, nem köt alkut az önkényuralommal, de vállalja a szabadság megalkuvás nélküli szolgálatát. Fontos, hogy a felvilágosítás mellett pontos elemzések készüljenek a fasiszta állam egyes intézkedéseiről, és kidolgozott stratégiai tervek azokról a lépésekről, amelyekkel meg lehet akadályozni, illetve fékezni lehet a Mussolini–Orbán rendszer kiépülését. Ezt a szabad sajtónak is támogatnia kell. Az alábbiakban erre adunk néhány példát.

Hogyan bánj a fasisztáddal?

A fasiszta államnak pontos ideológiai alapjai vannak, és ugyanolyan pontos gyakorlati lépései is, amelyekkel a célja felé lépdel. A legfontosabbakat nagy vonalakban az alábbi területek szerint lehet csoportosítani:

1. A liberális demokrácia, a pártrendszer, a parlamentarizmus felszámolása

2. Vallási, ideológiai állam kiépítése

3. Munkaalapú társadalom, közmunka, totális állami felügyelet és kontroll bevezetése

4. Az érdekképviselet átalakítása, a munkaadók és a munkavállalók, a szakszervezetek korporációba szervezése, a belső ellentmondások feloldása a fasiszta államban

5. Az ellenzék felszámolása, büntetőjogi felelősségrevonása

Egy mégoly terjedelmes cikk sem képes a teljes rendszer, valamint a rendszer elleni stratégia pontos leírására. Az alábbiakban csupán példákat sorolunk fel arra, milyen logika alapján lehet harcolni a kialakuló önkényuralmi rendszer ellen. De a részletes stratégia még kidolgozásra vár.

A stratégia megalkotásához a fasizmus ideológiájából kell kiindulni, egy fasiszta fejével kell gondolkodni. Először is, a fasizmus legfontosabb deklarált célja a liberális demokrácia felszámolása. Szerintük az nemzetellenes, rombolja a család, a nemzet és a haza ideáit, mindazt, amit a Fidesz-alaptörvény preambuluma védelmez. A nemzet számára káros a pártok működése, a hatalmi váltógazdálkodás, a viták, a politikai harc. A fasizmus szerint egy nemzetnek egy vezére van, és a nemzet egy pártot követ. Ez a párt a nemzet egészét képviseli, egyedül intézi a nemzet ügyeit. A fasizmus a többpárti demokrácia felszámolására már konkrét tervvel rendelkezik. Az út a pártok felszámolásán és szétverésén keresztül vezet. Mindezt úgy valósítja meg, hogy a rivális pártokat belülről bomlasztja, korrupciós ügyekkel lejáratja, a pártok egyes vezetőit megvásárolja vagy zsarolja. Akiket nem sikerül, azok ellen koholt vádak alapján eljárást indít, az ellenzék vezetőit bebörtönzi, a pártokat szétveri. Akit ez részletesebben érdekel, tanulmányozza az olasz mintát.

A cél az, hogy olyan parlament jöjjön létre, amelyben nem politikai pártok vitatkoznak, hanem a társadalom különböző érdekcsoportjainak képviselői egyeztetnek. A cél nem a politikai hatalom megszerzése, hanem a kormányzás segítése. Olyan állami mechanizmus létrehozása, amely átveszi az ellenőrzött és irányított érdekképviselet útján a mostani levelező konzultáció szerepét. A fasiszta állam a legitimitását, a döntéseit mindig a nép akaratából vezeti le. Intézkedései mögött mindig széles néptömegek állnak. Ennek jogi kereteit teremti meg a többpárti parlament helyébe lépő új államgyűlés. Ez a korporációs rendszer valamilyen formája lesz, amelyben a pártok helyett az egyházak, a különböző érdekképviseletek kerülnek a parlamentbe vagy annak valamilyen más néven nevezett jogutódjába. A fasiszta rendszer először korlátozza a pártokat, később szétveri, felszámolja vagy betiltja őket. A sajtót is először csak korlátozza, meghúzza a szólásszabadság határait, és később a saját sajtóján kívül állók többségét felszámolja.

Mi lehet e folyamat ellenszere?

Ennek ellenszere a “pártosodás”. Nem szabad engedni, hogy a pártok eltűnjenek, eljelentéktelenedjenek. Annyi pártot kell létrehozni, amennyit csak lehet. Sok pártnak kell működnie, mert valamelyikből majd csak lesz valami. Nem kell másokra várni, mert nem lesznek mások. Erősíteni kell a pluralizmus, a többpártrendszerre épülő parlamenti demokrácia tekintélyét. Ehhez gondoskodni kell arról, hogy legyenek pártok, és azok aktívan működjenek. Harcolni kell azért, hogy a választási törvény tegye lehetővé minél több párt jelenlétét a parlamentben addig, amíg vannak olyan szabad választások, amelyeken pártok indulhatnak. Mindezért a nemzetközi fórumok, a nemzetközi sajtó és az Európai Unió bevonásával kell harcolni, mert Magyarországon belül már felszámolták a hatalom kontrolljának és befolyásolásának csaknem minden eszközét. Az országot viszont demokratikus európai környezet veszi körül, Magyarország demokratikus országok szövetségi rendszerének tagja. A nemzetközi sajtót és intézményeket tájékoztatni kell a kialakuló államszervezési modellről. Világossá kell tenni számukra is ezt a folyamatot, és ki kell jelölni azokat a metszéspontokat, amelyek Magyarországot a demokráciából végérvényesen a fasizmusba vezetik át. Ilyen a pártrendszer és az egyenlő esélyeket biztosító, szabad választások kérdése. A többpártrendszer és a parlamenti demokrácia megtartása, helyreállítása egyik sarokköve a fasizmus elleni harcnak. Ha erre nincs mód, ha a pártok szerepe formális, és csak a hamis látszat megteremtésére szolgál, akkor ki kell vonulniuk a parlamentből. De a pártokat meg kell tartani, működtetni kell, és addig nem szabad feladni a harcot, amíg be nem tiltják őket. Az elvtelen alkalmazkodás évtizedekkel hosszabbíthatja meg az Orbán-rendszert.

Ennek kapcsán szólni kell arról, ami ma az MSZP-ben zajlik. Két párt jobb, mint egy sem. Az a belháború, amely most zajlik, mindkét fél pusztulásához vezet. Ehelyett a fentiekre való tekintettel meg kellene egyezniük a békés kettéválásban. Szilvásyék őrizetbevételének egyik célja az, hogy teszteljék a lakosságot, hozzászoktassák az embereket volt miniszterek lecsukásához. A sikeres főpróba előkészíti az igazi célpont, Gyurcsány Ferenc börtönbevetését. De könnyen lehet, hogy addig várnak ezzel, amíg azt látják, hogy Gyurcsány elvégzi helyettük a munkát, szétveri helyettük a jelenleg még legerősebb ellenzéki pártot. Ugyanakkor Gyurcsánynak teljes mértékben igaza van, mert a jelenlegi MSZP-t, amely nem hajlandó a megújulásra, a kialakuló fasiszta állam úgy fújja el az útból, mint szél a port. Még az sem lesz, aki sokat sírjon utána. Felelős döntéseket kellene tehát hozni: Gyurcsány kiválik, őt és követőit tisztességes módon elengedik, és a párt általa javasolt megújítását az MSZP nélküle végrehajtja. Ez lenne az ideális helyzet, bár erre soha nem kerül sor, ezért Orbán a páholyból nézheti, hogyan számolja fel magát a magyar többpártrendszer. Az LMP-t ugyanis bármire ráveszik majd, kilóra megvásárolják, az új rendszerbe beépítik. A Jobbik a Fidesz kezében van, mások pedig nincsenek. Cseppet sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy strómanjain keresztül ma már az MSZP-ben is a Fidesz irányítja a folyamatokat.

A legsürgetőbb feladat tehát az, hogy mielőbb létre kell hozni az új pártokat!

Térdre, imához

A fasiszta államban a katolikus egyház államegyházi státuszt kap. Magyarországon az egyházi törvény a katolikusokkal azonos státuszba engedi a táskahordozójuknak számító református egyházat, az evangélikusokat, mert a katolikus dominancia és uralom attól még megmarad. Az egyházi leigázás módja az, hogy az állam minden olyan helyre beengedi az egyházakat, ahol a legkiszolgáltatottabb az állampolgár. Az iskolákba, a kórházakba, az egészségügyi intézményekbe, a hadseregbe, a közintézményekbe. A legfrissebb hírek szerint az egyház most megmenti a világnézetileg semleges iskolákat, miután az állam nem ad pénzt az önkormányzatoknak, de ad pénzt az egyházaknak, akik nagy jóságukban megmentik az állam pénzén a bezárástól az önkormányzati oktatási intézményeket. A terv ördögi és aljas.

Nagyon fontos lenne az ellenállás, hogy ne legyünk hálásak ezért, hanem követeljük, hogy az állam tartsa el, finanszírozza a világnézetileg semleges állami és önkormányzati iskolákat, tartsa fenn a szabad választás lehetőségét. Az egyház nem a saját pénzén veszi át az iskolákat. Az állam tömi meg közpénzzel a zsebüket, hogy einstandolják a nem egyházi intézményeket. Ennek borzasztó hatása lesz a gyerekekre, akiket megpróbálnak kényszeríteni, átnevelni, és a szülőkre is, akikkel szemben egyre durvább terrort alkalmaznak majd, hogy misére kell járni, felekezeti követelmények szerint kell élni, imádkozni, vallást gyakorolni. Akinek illúziói vannak erre nézve, az nem ismeri a katolikus egyházat. A katolikus egyház rendkívül kegyetlen és agresszív, amint hatalmi pozícióba kerül.

Nem sokkal ezelőtt még egyetlen dabasi iskolát sem engedett bekebelezni az ország közvéleménye. Most pedig csendben, minden ellenállás nélkül folyik az agresszív rekatolizáció, a világnézeti szabadság felszámolása, annak minden következményével együtt. Döbbenetes, hogy bekapcsolom a tévét, és a reggeli műsorban két pap Obersovszky Péter vendége, akik úgy beszélnek, mint az ország irányítói, urai. Fel kell ismerni, hogy nem hagyják nyugodtan még meghalni sem a más vallásúakat vagy az ateistákat, hanem ott fogják gyötörni őket a kórházi ágyon, hogy a katolikus vallás úgynevezett szentségeit vegyék magukhoz, tűrjék el a papok és az apácák zaklatását. Ellenállás esetén egy beteg esetében nagyon is könnyen kiszámíthatók a következmények.

Ezért mindent meg kell tenni az iskolák, a kórházak, a közintézmények egyházi megszállása ellen. Ordítani kell, határozottan fel kell lépni. Nem szabad engedni, hogy elszemtelenedjenek, nem szabad hajbókolni előttük. Az biztos, hogy én nem engedném a gyerekemet a katolikus papok kezébe, és olyan iskolába sem, ahol ők tartják megfélemlítés és kontroll alatt a tanárokat. Több száz évvel viszik vissza Magyarországot a feudalizmus korába. Tessék tiltakozni ellene!

A felekezeti jogegyenlőségtől megfosztott egyházaknak is azonnal tiltakozniuk és tüntetniük kellene. Segítséget kell kérniük a nemzetközi közvéleménytől, a külföldi, főleg amerikai egyházaktól. Botrányos a lapításuk, a sunyításuk. Nem beszélve azokról, akiket egyszerűen betiltottak azzal, hogy a korábbi egyházi státusztól minden vizsgálat, gyanú, vád vagy bírósági ítélet nélkül megfosztották őket. Megismétlem: az új egyházi törvény betilt csaknem száz egyházat. Olyanokat, amelyek valóban hitéletet éltek. Megszünteti az egyházi státuszukat. Az ő hallgatásuk nemcsak szégyen, hanem ellentétes a Bibliával is. Fogalmuk sincs, hogy a kedvezmények elvesztése mellett ennek milyen következményei lesznek rájuk nézve. Azokat már meg sem említjük, akik azért nem szólnak, mert sikerült magukat jó pozícióba lobbizniuk, és kilóra megvették őket.

Nagyon fontos, hogy az állami, önkormányzati rendezvényekről ki kell rúgni a csuhásokat, az egyháznak nem lehet semmi közük ezekhez. Az egyház és az állam az alkotmány szerint különválva működik. Be kell kiabálni. Takarodjanak a füstölőikkel az állami rendezvényekről! A magyar emberek többsége egyetértene a fentiekkel, ha lennének olyanok, akik ezt elég hangosan és elég erősen képviselnék. Szorgalmazni kell az egyházi kedvezmények csökkentését, terjeszteni kell, hogy mennyi közpénzt kapnak az egyházak egy lerongyolódott, szegény társadalomban. Felháborító, hogy egyedül ők nem fizetnek adót, megengedhetetlen, hogy őket senki nem ellenőrizheti, azt csinálnak, amit akarnak. Elfogadhatatlan, hogy amit kitalálnak, azt az állam köteles finanszírozni. Agyrém, hogy vétójoguk van arra nézve, hogy az állam egy új egyház létrejöttét tudomásul vegye. Ahogy az is, hogy az adófizetők százmilliárdjait kapják arra, hogy elvegyék az adófizetők szabadságát, világnézetük szabad megválasztását, anélkül, hogy erről megkérdeznék őket.

A munka megint szabaddá tesz

A “munkaalapú társadalom” hazugsága a kényszerítésről szól, és a szociális gondoskodás felszámolását készíti elő. Modern Taigetosz ez, amely halálba kergeti a társadalomnak azon elesett tagjait, akik pénzbe kerülnek. Ez igazi fasiszta elmélet, speciálisan fasiszta találmány, a természetes kiválasztódás fasiszta elvére épül, amely halálra ítéli az öregeket, a betegeket, a gyengéket és a magukról gondoskodni képteleneket, és csak az erőseket hagyja életben. Ez az ellenállás újabb fontos területe, mert aki ma még nem esik ebbe a kategóriába, holnap már beleeshet. Akinek idős és beteg szülei vannak, és nem akarja idő előtt a temetőben látni őket, hogy több pénz maradjon futballstadionok építésére, annak hatalmas hangerővel tiltakoznia kell. A fasiszta állam elleni sikeres fellépés egyik fontos területe ez. A nyugdíjasokkal és a betegekkel, a rászorulókkal szemben kötelességei vannak az államnak. Csak a fasiszta államnak nincsenek kötelességei velük szemben. Nem véletlen, hogy ez kifelejtődött az Orbán-alkotmányból. Itt mindennek oka van, és az okot jó helyen kell keresni.

A közmunka-kényszertáborok rendszere ellen fel kell lázadni. A nyugdíjból nem azért hívják vissza a rendvédelmieket, mert igazságtalannak tartják a kedvezményeiket, hanem azért, mert szükségük van a közmunka-hadosztályoknál a gumibotos munkafelügyelőkre. Már akkor tiltakozni kell, amikor a cigányokat kényszerítik közmunkának álcázott koncentrációs táborokba, munkaszolgálatba. A daráló ugyanis nem áll meg, és itt végzik azok is, akik a rendszernek nem kegyeltjei.

Amit eddig szociális juttatásként kapott a munkanélküli, azért most dolgozik, vagyis ingyenmunkát végez az államnak. Ez minden demokratikus államban törvénytelen. Ha nagyberuházásokon munkát ad az állam, akkor az ugyanolyan, mint bármely munkaadó, és azért a törvényes munkabért kell fizetnie. Ki kell harcolni, hogy a közmunkát vissza lehessen utasítani. A közmunka kényszermunka, ingyenmunka a hatalom urainak, az ő kedvtelésüket és nagyravágyásukat szolgálja. Olyan ez, mint amikor a rabszolgák húzták az evezőt, és a felügyelő bejelentette, hogy van egy jó híre és egy rossz. A jó hír, hogy dupla rumot kapnak, a rossz, hogy a kapitány vízisíelni akar.

A korporációk ellen

Mussolini fasizmusának átvételét minden más mellett a legélesebben bizonyítja a sztrájkjog megszüntetése, az érdekképviseletek átalakítása. Ilyen Európában sehol másutt nem történhetett meg. A fasiszta állam megszünteti az osztályharcot, kibékíti és egy rendszerbe szervezi a munkaadókat és a munkavállalókat. Felszámolja a klasszikus szakszervezeteket és a szakszervezeti érdekképviseleteket. Korporációkat és állami szakmai szervezeteket hoz létre. Az Orbán-rendszer első lépésben betiltotta az alaptörvényben a sztrájkjogot, és az eddigi érdekképviseletek helyett létrehozta a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsot, amelyben a paptól a kurváig mindenki benne van. Az egyházak és más szervezetek itt első körben leszavazzák a szakszervezeteket, feloldják az érdekképviseletet. Egyenként megvásárolják majd azokat, akiket lehet, a többieket először bajkeverőknek titulálják, majd eljárást, esetleg koncepciós pert indítanak ellenük. A szakszervezeteket szétverik, majd betiltják. Helyettük szakmai szervezeteket hoznak létre, amelyek élére egy-egy fideszes kerül.

Ez a Tanács mintája vagy elődje is lehet a pártok nélkül létrejövő új “parlamentnek”, amelyben majd egyeztetik a szembenálló társadalmi csoportok érdekeit. A Mussolini-rendszer lényege az, hogy a pártpolitika helyett az állam felügyelete alatt álló korporációkat működtet, az érdekcsoportok szemben álló érdekeit kiegyenlíti, egyensúlyba hozza. A fasiszta állam megteremtésének egyik legfőbb bizonyítéka az, hogy az Orbán-kormány által vezetett állam már most beleszól a magáncégek működésébe, meg akarja határozni a béreket. Ez a fasiszta államra jellemző beavatkozás.

A fentiekből következik, hogy mindent meg kell tenni a korporációs rendszer ellen, annak szétverésére, megakadályozására. A nemzetközi szakszervezeti mozgalmak segítségével meg kell őrizni és erősíteni kell a szakszervezeteket, az érdekvédelmi jogokat és az érdekérvényesítés hagyományos formáit. Nem véletlen, hogy a fasizmussal szembeni ellenállás erősítette meg a munkásmozgalmat, mert csak annak segítségével lehet kivédeni a totális állam létrejöttét. Egyszer Gömbös Gyula már megpróbálta bevezetni a Mussolini-féle fasiszta korporációs rendszert, de a szakszervezetek akkor elég józanok és erősek voltak, hogy ezt felismerjék és megakadályozzák. Nem szabad részt venni a Mussolini–Orbán-rendszer által kialakított formációkban, mert annak célja az érdekvédelem szétverése és a szakszervezetek felszámolása. Fenn kell tartani a szakszervezeteket és azok hagyományos tevékenységét.

A fentieket felismerve kell kidolgozni az ellenállás formáit. Tudni kell, hogy a fasiszta állam sikere a központosításon, az állam mindenható szerepének kiépítésén, a közmunkán, a szakszervezetek nélküli tömegfoglalkoztatáson múlik. A szakszervezetek megtartása és megerősítése az ellenállás és a szabadság egyik záloga. Óriási jelentőségük van abban, hogy mi lesz velünk a következő húsz évben. Történelmi szerepük van azoknak a szakszervezeti vezetőknek, akik nem arra készülnek, hogy a maguk számára minél nagyobb hasznot zsaroljanak ki a behódolásért és az árulásért cserébe.

Ha nem alakul ki egy demokratikus szabadságmozgalom, akkor mindazoknak, akik ezt megtehetik, és emberi módon akarnak élni, Gerendás Péter barátom alábbi dalát ajánlom szíves figyelmükbe.