Budapest – Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok németországi koncertjeiről közöltünk a napokban néhány elmarasztaló kritikát, de nagy örömünkre nemcsak ilyen értékelések jelentek meg, hanem elismerést és dicséretet kifejező híradások is. Korábbi cikkünkre reagálva elküldte ezeket lapunknak a zenekar sajtóreferense, amelyeket szívesen közzéteszünk, mert így teljes a kép, és ezzel örömünket is kifejezhetjük, hogy voltak büszkeségre okot adó újságcikkek is.
(Badische Zeitung, 2011. február 14.)
A színvonalas este Liszt Ferenc plasztikusan tolmácsolt szimfonikus költeményével, a ’Les préludes”-del kezdődik, amelyet Kocsis a mű végére valamivel még harciasabbá fokoz. Emellett a figyelemreméltó Magyar Nemzeti Filharmonikusok nagyszerű piano-kultúrája is meggyőző, ami a Beethoven 7. szimfónia lassú tételében érvényesül. A gyors tempó, amit a karmester a szokástól eltérően csak a fúgában fékez, a tételt mindenesetre valamennyire felfokozottan hagyja kicsengeni.
Egyébként Kocsis gondosan és sallangmentesen bontakoztatja ki a szimfóniát, amely kerüli a pátoszt, és erőteljesen hat. A legerőteljesebb benyomást a Finálé teszi. A „tánc apoteózisa” – amint egy alkalommal Richard Wagner jellemezte – valósággá válik. A tétel olyan transzszerű szívóhatást vált ki, ami alól nem tudja kivonni magát az ember. És amikor a végén a kürtök még rátesznek egy lapáttal, akkor végképp azon kapjuk magunkat, hogy extázisba estünk. (Georg Rudiger )
(Südkurier), 2011.02.15.
Már a felütés önmagáért beszélt: Liszt Ferenc „Les préludes”-je messze több volt, mint egyszerű bevezető. Minden jegy elkelt a GZH-ban (Graf Zeppelin Haus) rendezett koncertre, amelyen a hallgatóság tizenhat perc leforgása alatt egy igencsak nagyszabású szimfonikus költemény fültanúja lehetett. A zeneszerző által 1854-ben átdolgozott mű explozív egyvelege a rézfúvók bombasztikus belépései miatti vad kitöréseknek, és békés, a fafúvósok által megrajzolt, majd a szelíd vonósok által kidolgozott lélek- és tájképfelvételeknek. A zongoraművész, komponista és hangszerelő Kocsis Zoltán csodálatra méltó módon az egész estét partitúra nélkül dirigálta végig…. Beethoven op. 92 A-dúr, 7. szimfóniája már az ősbemutatón akkora lelkesedést váltott ki a közönségből, hogy kívánságára a 2. tételt azonnal meg kellett ismételni. A magyar Filharmonikusok erőteljesen, magával ragadóan és közérthetően adták elő ezt a lüktető művet. A 3. Presto tétel kissé modorosra sikerült, ellenben nagyszerű volt a Finale végig élénk hangvétele, harcra kész ütősökkel és rézfúvósokkal. Teljes elfoglaltság mindenkinek. (Eva-Maria Spindler)
(Kölnische Rundschau), 2011. február 21.
Johannes Brahms Hegedű-cselló kettősversenye ezzel szemben halk játékra int, hiszen a zenekar és a szólórészek szorosan egymásba fonódnak. A hegedűs Julia Fischer és a csellista Daniel Müller-Schott személyében két nagyszerű előadót ismerhettünk meg. Az összjáték a zenekar és szólisták közt a legapróbb részletekig menően működött.
Az Andante megragadóan szép témájának előadásakor is nagy összhang uralkodott, mintha a zenészek egymásért lettek volna.
Kocsis sajátos vezénylési stílusa, amely az addig elhangzottak mellett Brahms Negyedik szimfóniájában is tetten érhető volt, megbízható és profi munkát eredményezett, amely azonban csaknem híján volt a költőiségnek. (Bernard Hartmann)
(Kölner Stadt-Anzeiger), 2011. február 21. A magyar karmester, Kocsis Zoltán tökéletes megtestesítője mindannak, amit egy mindenben jártas, képzett muzsikus jelent. Nem érte be a fényes zongorista-karrierrel, hanem hatáskörét a dirigálásra, a zenetudományra, az oktatásra, a fesztivál-szervezésre és a komponálásra is sikerrel kiterjesztette. A Magyar Nemzeti Filharmonikusok kölni mesterkoncertjén Kocsis ízelítőt adott nem mindennapi képességeiből.
Csodálatos volt, ahogyan Kocsis képeket, jelentéseket és történéseket hívott elő Brahms művéből, amely alapvetően az abszolút zene jegyében fogant. Képeket és jelentéseket, amelyek végül visszautalnak a komponálás művészetére. Ritkán mutatja meg ily világosan valaki, hogy a Brahms-szimfónia chaconne-ja önnön értékén túlmutatóan a mű teljes anyagát is visszaidézi.
A zenészek természetesen nemcsak felkészültek voltak, de érdekfeszítően és színesen is játszottak. A budapesti zenekar sötét és meleg alaptónusa ideális az érett romantika nagy műveihez, különösen a tisztán és gazdagon aranyló Brahmshoz. Az első tétel Allegrója precízen kidolgozott szerkezete mellett is énekelhető és élvezetes maradt, az Andante moderato élménysűrűsége székhez szegezte a hallgatót. (GB)
Érdekes, hogy amikor róluk van szó, ezek a sajtóreferensek tudják, hogy a dolgokat többféleképp lehet megítélni. Ilyen a pluralizmus, így működik az igazi demokrácia. Örömteli dolog, ha a magyar művészek színvonalas teljesítményükkel Magyarország jó hírét keltik a világban.
Szerintem ebben egy öröm van:
A magyar Nemzeti Filharmonikusok, olvassák az Amerikai Népszavát!
(ez sem semmi…)
kalapom megemelem az AN főszerkesztője előtt. el sem tudom mondani, mennyire megörültem ennek a cikknek. ezzel elfogult olvasóik száma 1-el nőtt
Na! Így kerek ez a történet!
A másik cikknél megírtam az általam “Második relativitás elmélet”-nek nevezett jelenséget, melyben – a kocsisi attitűd alapján- az egyenlőség, igazság, jótékonyság relatív módon való hangsúlyozása a lényege.
A kocsis által a sajtó ellen korábban indított perében ugyanis KOcsis -félve aiz igazság kimondásától – csak az ügyvédjét küldte el. Én pedig terhes, nincstelen nőként – az igazságérzetem és kötelességérzetem kifejezéseként – még abban az állapotban is megjelentem.
Később Kocsistól (mint a magát szívesen “nemzetközi jótevő”-ként feltűntető embertől) segítséget szerettem volna kérni, de ő még válaszra sem méltatott, mint Kisgyermekét egyedül (Édesanyámmal), családi segítséggel, 25.ooo Ft-ból nevelő (s mint közeli ismerős) hölgyet, figyelembe sem vette kérésemet.
Korábban -érdekes módon – a jézusi akarat fontosságára, követésére tett nyilatkozata alapján -valahogy – nem tudom összeegyeztetni ezt a kétféle megközelítési módot.
Ez -ahogy már írtam -valószínűleg a kocsisi típusú( általa büszkén hangoztatott) 100 a nullához relációjú egyenlőségelvűségre világít rá. Legyünk testvériesek: 100 nekem, 0 neked alapon.100 százalék igazság nekem, 0 neked. 100 százalék segítség nekem, 0 nulla neked…alapon.
Mindezt nem szidalmazásként, csak a tények közlése végett tettem közzé.
Személy szerint arra buzdítom Nemzeti Filharmónia tagjait- ne engedjenek a cézári elnyomásnak! Egzisztenciális félelemmel a művészi mondanivaló is nehezebben bontakozik ki…
Én sem engedtem a letaroló szándéknak…
Ha nem így tennénk, hol lennének a Petőfik, Kossuth-ok,stb…
Egyébiránt valóban a jézusi szelídséget, megbocsátást tartom a legfontosabbnak, s ez felülír mindent!
Kocsis meg jobban tenné, ha az egy tál lencse helyett a magát példamutatóan önként száműző Bartókra gondolna, ahogy pl. nemrég Schiff és Fischer tették.
Utóvégre is tényleg legfőképp a békességre kellene törekednünk.
Ahogy egy csodálatos lelkész mondta, az az egyik legnagyobb baj, hogy amikor megsértenek, vissza akarunk vágni.
Azonban -többnyire – ez sokkal nagyobbra sikerül, mint amit kaptunk. Erre a másik is visszavág, de az még erősebbre sikeredik, s ebből aztán végeláthatatlan, s egyre durvább harc alakul ki.
“Szeresd ellenséged”
“Áldd azokat, akik téged átkoznak”
“Krisztus – mint tudjuk – az ártatlansága ellenére is ÉRTÜNK a legborzalmasabb szenvedései között sem Magát védte, hanem azt mondta, hogy:
“Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek”
Az embernek sírni volna kedve…
Hol vagyunk mi ettől???