Beirut – A fenti címmel közölt írást a New York Times internetes kiadásában Anthony Shadid. Az elmúlt néhány hét eseményeit elemezve jutott arra, hogy e cím után nem kell kérdőjel.
Először is Egyiptomot említi, ahol az újévi, kopt templom ellen elkövetett merényletek világítottak rá arra, amit mindenki tud. Ez pedig, hogy évek lappangása után most felszínre tört a felekezeti ellentét. Ezeket a problémákat Mubarak elnök kemény kezű politikájának sem sikerült orvosolnia, legfeljebb elnyomni egy időre.
Ezután a sort a libanoni kormányválsággal folytatja, megjegyezve, hogy a hat éve tartó válságban (Rafik Hariri megölése óta) az ország több hónapot volt működő kormányzat nélkül, mint amennyiben funkcionált volna a végrehajtó hatalom. Hozzáteszi, hogy a libanoni nép mégsem esett kétségbe és túlélte ezeket az időszakokat.
Megemlíti Szudánt is, ahol az elmúlt héten az elszakadásról lehetett szavazni a déli országrészben, így az arab többségű, domináns északi rész elveszítheti nyersanyagban gazdag déli területét.
Felhozza természetesen a szintén aktuális tunéziai zavargásokat, hogy az arab világ egyik legkeményebb vezetését sikerült elkergetni néhány hét leforgása alatt az alacsony életszínvonallal és magas munkanélküliséggel küzdő lakosságnak.
Shadid idéz egy beiruti lapban megjelent publicisztikát, amely azt írja, hogy az arab világban mindenfelé vallási csoportok, etnikumok, szegények és elnyomók csapnak össze úgy, hogy nincs ezeknek vezető rétege, akik megterveznék az egészet, akik az élére állnának. Az egész egy kontrollálatlan massza. Így, a libanoni kommentár szerint, sötét évtizedek jöhetnek az arab világon belül.
Mint Robert Malleyt- egy washingtoni szervezet szakértőjét- idézi a szerző; az okot abban látja, hogy elvesztek a célok bizonyos rezsimekben, vezető rétegekben, így már csak saját hatalmuk megőrzése az egyetlen cél. Elhagyták a dinamikát, ami jellemezte őket, így kódolva a biztos bukást, ami előbb vagy utóbb bekövetezik. A történelmet is okolja a szakértő, miszerint amikor a 20. század elején megállapodott Franciaország és Nagy- Britannia, hogy hogyan osszák fel a térséget, a határok megrajzolásánál nem vették figyelembe a helyi jellegzetességeket. Így vetették el előre a későbbi konfliktusok magját. Az Egyesült Államok közel- keleti politikáját is okként hozza elő Malley.
Írása végén megjegyzi a szerző, hogy a régi, nagy, karizmatikus vezetők iránt még mindig nagy a rokonszenv, főleg az utódaikat elnézve. Nincsenek olyan vezetők ezen államokban, akik a biztos jövő ígéretével meg tudnák győzni az erre vágyakozó lakosságot. Az ebből fakadó harag, keserűség, egy csipet jogsértés a hatalom részéről, némi gazdasági visszaesés és hatalmi visszaélések elegendőek a veszélyes elegyhez a robbanékony arab világban.
One Reader’s Comments