A Beszéljük meg, Megbeszéljük (?) vagy Fórum a magyar hangzó és képi média utóbbi húsz évének sikersorozata. A „betelefonálósnak” állandó (és állandóan idősödő) törzsközönsége van, mint a szappanoperáknak vagy a hajdani Szabó családnak. A képernyő alján csöndesen szaladgálnak a csíkok a dühös (és tudatosan szerkesztett) sms kultúra legszebb darabjai, idős szüleim rettenetesen élvezték, hogy a hivatalban lévő miniszterelnököt „lepcsesnek” lehetett nagy nyilvánosság előtt nevezni és el lehetett küldeni a nyálba. Hiába kapacitáltam őket: jöjjenek fel Internetre papa, táruljon ki a világ, hogy elborzadjanak: íme, az ember.
Nem hiszem, hogy a Fox tévében, az amerikai kereskedelmi rádiókban a közönség ne lenne legalább ennyire leépült, magányos, megerősítésre, igenre, nemre, elfogadásra, meghallgatásra vágyó, mint Magyarországon. Nem hiszem, hogy a „betelefonálós” speciális neomorbus hungaricus, az össztársadalmi idegbetegség tünete. De azért gondosan figyelem magam, mikor kapok már kedvet ahhoz, hogy „nézeteimet nyíltan megosszam a legszélesebb közönséggel.” Hogy éterbe kiáltsam, hajrá Feri, tarts ki Orbi, győzelem vagy halál, miközben a csoffatag képernyőfej (Ferikém), akihez állítólag beszélek, depressziósan pislog vissza rám. De kell, hogy egymást halljuk, hogy „felbátorodjunk”, beolvassuk, belemonologizáljuk a csöndbe legszemélyesebb életfájdalmainkat. Kell, hogy valahol okosak is legyünk, ne csak lúzerek. Hogy megfejtsük a világot. Ezt a kollektív – és nagyon is méltányolható – őrültekházát akarja felszámolni az érzéketlen hatalom, amikor le akarja törölni a színről az ellenzéki médiamaradványokat. A nemzeti együttműködés testén tenyésző foltokat. Hogy ne maradjon más, mint a nemzeti konzultáció, aminek lényege: én konzultálok, te kussolsz, itt írd alá. A „drága jó Bolgár úr”, modern szentünk és hősünk, intézmény Magyarországon, nem véletlenül akarják időről időre berekeszteni. Sosem értettem a havert, mikor kimosolygott: ezt hallgatod? Miért kínzod magad?
Hát csak azért is hallgatom, egyre inkább. Mert jön a „szép új világ”, amelybe nem zavarnak bele, dühös, szomorú, fáradt hangok. Már egyáltalán nem beszélünk senkihez. Ülünk a ködben, az őszi estében, nézegetjük az utcát és belemosolygunk a világba.
“Bubu64
2012. november 6. kedd
20:14
Sajna még másfél millió embert kellene Xanax-al lenyugtatni. Kb. 800 ezret pedig baseball ütővel. Ez így nem fog menni. A TB ebbe belerokkanna. :)”
Szerintem ez itt jobban ül, mint PKI-nél. :)
Walse Triste
Miért a mínusz girbegurbának? Ti vidámabb képet láttok, jelenleg? Hisz erről szól ez a (találó) cikk is.
.
Weöres Valse Triste
.
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
Kedves figyelő, azért a mínusz girbegurbának, mert az, aki mínuszol, nem tudja, hogy keringő szomorú is lehet, és ha szomorú, akkor azt így is lehet mondani. No, Hrózsának ha sikerül az angol nyelv hegemóniáját megdöntenie, akkor majd kevesebb ilyen jellegű félreértés lesz a valse triste körül.
A vers pazar, a cikk nem, pedig a téma megérdemelne egy pazar cikket. Vagy korrektet legalább.