Szabadai Viktor: Egy programfüzet margójára 2012. február 9. csütörtök 7:01

Még le sem zárult a doktori disszertációját ért súlyos vádak kivizsgálása, Schmitt Pál újabb plágiumügybe keveredett. Igaz most rá nézve sokkal kedvezőbb a szereposztás: ezúttal tőle loptak. Bár maga az eset egészen jelentéktelennek is tűnhetne, de talán mégis segíthet megértenünk valamit abból, ami ma történik velünk, körülöttünk.

Hiszen míg a Schmitt-féle „törzsanyag felhasználás” (értsd: szószerinti átemelés Georgievtől és Heinemanntól) nagy nyilvánosságot kapott mind a magyar, mind a nemzetközi sajtóban, addig a jelen eset szinte fel sem tűnt, s ha mégis, hát különösebben nem ütközött meg rajta senki. Olyannyira, hogy maguk az érintettek sem méltatták reagálásra érdemesnek az esetet.

Na, de miről is van szó? Történt, hogy (az akkor még doktor) Schmitt Pál tavaly december 17-én díszbeszédet mondott a Debreceni Honvéd Sport Egyesület kibővített vívócsarnokának átadóünnepségén. Beszédében kitért arra, milyen kellemesen elbeszélgetett a csillogó szemű vívópalántákkal, akiknek azt is elmondta, beszéljenek választékosan magyarul, tanuljanak minden nap, s éljenek egészséges, mozgásban gazdag életmódot. Majd így folytatta: „a vívás olyan sport, ami az életre nevel. Ami megtanít gyorsan reagálni, megtanít megbecsülni a mindenkori ellenfeleket, akiket nem ellenségnek, hanem nemes ellenfélnek kell tekinteni. Megtanít tiszteletben tartani a szabályokat, a bírói ítéleteket, de mindenekelőtt megtanít arra, hogy a mérkőzés után kezet kell fogni az ellenféllel, akár vesztesként, akár győztesként jön le valaki a pástról.”

Az ünnepségen természetesen jelen volt a város polgármestere, Kósa Lajos is, aki köszöntött, megköszönt és reményét fejezte ki. Eddig semmi különös, ha csak az nem, hogy Schmitt beszédében mégiscsak elhelyezett egy oldalvágást: „vívótermet csak az avat, aki hisz abban, hogy a vívás fontos dolog, s nem csak futball van a világon.” Értse, akinek értenie kell!

Debrecenben a sportélet nem állt meg a vívócsarnok átadásával. Elérkezett a február, s a debreceniek kezükbe vehették az 56. Bocskai István Nemzetközi Ökölvívó Emlékverseny programfüzetét benne Kósa Lajos köszöntő mondataival: „A sport megtanít minket gyorsan reagálni a kihívásokra. Megtanít tiszteletben tartani a szabályokat. Megtanít minket arra, hogy becsüljük az ellenfeleinket. S legfőképpen megtanít arra, hogy a mérkőzés befejeztével mindenképpen kezet kell fognunk az ellenfelünkkel, akár vesztesként, akár győztesként hagyjuk el a küzdőteret. A sport az életre nevel.”

Láthatóan, bár nincs szó szerinti egyezés, a két idézett szöveg azonos „törzsanyagból” merített. Hogy ennek mi lehet a hátterében, csak találgatni tudjuk. Vagy az, hogy egész béketábor egyetlen szövegírót alkalmaz, aki ugyanolyan szöveget ír a Fidesz alelnökének, mint a köztársasági elnöknek (hajdan volt független hatalmi ágak…), vagy Kósa egyszerűen átemelte Schmitt szövegét, amit egyszer már volt szerencséje élőben végighallgatni. Kicsit pofozgatott rajta, megcserélte néhány mondat sorrendjét, és kivette belőle a vívás és pást szavakat, hiszen mégiscsak egy ökölvívóversenyről van szó. Az életre nevel. Ez a lényeg.

Mert mi is az élet manapság? A köztársasági elnöki intézményt teljesen hiteltelenné tevő, a kormányzó erőket feltétel nélkül kiszolgáló, a jogállam lebontásához serényen asszisztáló Schmitt nem túl magas tekintélyét a doktori címe megszerzésének körülményeiről kiderült részletek szinte a semmivel tették egyenlővé. S ha nincs tekintélye, hát tiszteletet sem érdemel. Még annyit sem, hogy egy polgármester a sajátjaként jegyzett lopott szövegben legalább hivatkozási szinten megemlítené. Schmittnek pedig annyi tekintélye sincs már, hogy egy ilyen eset után bármit is mondhatna. Kiáltson talán tolvajt?

Mint fentebb is írtam, az egész jelentéktelennek tűnik. Persze, nem a vívócsarnok, sem pedig az ökölvívóverseny nem az. Ezek fontosak. Jelentéktelen a polgármesteri köszöntő, az elnöki díszbeszéd, meg a kesztyűbáb szerepre szerződtetett, bukott elnök. Akivel már bármit meg lehet tenni, sőt egyszerűen el is lehet felejteni, ahogy jelentéktelen az egész köztársasági elnöki intézmény is, mint ahogy jelentéktelenné vált minden, ahová a rezsim a kontraszelektált hűbéreseit ültette. Minden intézmény, amire a Nemzeti Együttműködés rátette a kezét elvesztette függetlenségét, s ezzel létezésének értelmét is.

“Életem ugyancsak kacskaringós pályáján az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy élvén élve ismerhettem meg a munkássorsot, a paraszti sorsot, a szabad értelmiségi sorsát. Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osztályérdekek kovácsa legyek. Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei. Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.”

Ezek a szavak már a napokban kilencvenedik születésnapját ünneplő Göncz Árpádnak köztársasági elnökké választásakor elmondott beszédéből valók, amelyek 1990. augusztus 3-án hangzottak el az Országgyűlésben.

Én inkább egy ilyen programfüzetet szeretnék.