Bártfai Imre: Középosztály és egyéb más mesék 2012. február 22. szerda 22:49

„Az újfajtájú nacionalistáknál veszedelmesebb alakok nincsenek….

A lepergett évszázadokat akarja összerázni. ”

(Ady Endre: Diákdolgok)

Orbán Viktorról tudjuk hogy nem idegenek tőle az ötletek, főleg ha váratlanul jönnek. Váratlanul és alaptalanul.  Viszont úgy véli, hogy a bonyolult világfolyamatok avatott váteszét tisztelhetjük benne, korunk Mózesét, aki a sivatagon át is a Kánaánba visz minket. Eddig persze csak a sivatagig jutottunk. Mindenesetre, ő úgy véli, hogy mindig a Történelem zászlóshajóját követi.  Most megint súgott neki a Haladás Szele egy új elméletet, egy új regét a jövendőről:

A miniszterelnök azt mondta: teljes középosztályban gondolkodik, nemcsak a tetejében vagy az aljában. Orbán úgy fogalmazott: a középosztálynak alulról nyitottnak kell lenni, de nem azért, hogy a tagjai kipotyogjanak, hanem azért, hogy mások felkapaszkodjanak. (forrás: origo.hu)

Most ebben gondolkodik. Megtalálta az új eszme, talán éppen mikor szotyizott a verendán. Úgy tűnik, nem elég az idegenek ellen egységesítő, hazafias szívet dobogtató ellenségkép, kell valamiféle pozitív ideál, is, amelynek tervezett megvalósítása érdekében a kisembernek le kell nyelnie a békát, a megszorítást. Nagyot kell nyelni, mert korábban, még ellenzékben, arról ment a rege, hogy ingyenes oktatást, tisztes bért kell kapnia a nép többségének és hozzá még jó szavakat. Ebből még a jó szavak se teljesültek. A kiegyenlítésre szolgál e nagyúri „plebejus” új elmélete, a középosztály felemelkedésének szélesvásznú víziója. Ilyen víziók ellen mások tablettákat szednek, no de ők a vakondemberekben sem hisznek.  Szóval lesz ilyen középosztály, teccik érteni, tetején fődő, hogy ne hulljanak ki a népek belőle, az alja meg bedeszkázva, úgy istenesen, tartson ki az is.

Szép. Egy kérdés marad: miből fog épülni ez a középosztály? Amint azt tudjuk, a bruttó 300 ezer alatti fizetések csökkennek a zseniális egykulcsos adó következtében. Az állami cégek vagy tönkremennek vagy centralizálják őket leépítésekkel, a kisvállalkozásokat szorongatják, a multikat zsarolják, és felépítettek egy bizonytalan, elszegényedő közeget. Én nem hoznám ide a cégemet, ha lenne, de még egy újságos standot sem.

Maradnak az oktatásból most kimaradó diákok, a minimálbérre bejelentettek tömegei. És a munka világába „visszavezetett” munkanélküliek, akiket új jobbágysággá akarnak tenni, hogy az államtól függjenek és kegyelemkenyéren tengessék napjaikat, mert egyébként új munkahelyek csak a sírásói hivatalban lesznek nálunk.

Már tudom. Az új középosztály egyedüli tagjai a „hazafias” TV-k pomádés szódagasztói, a sajtósameszek, kormányhű menedzserek lesznek. Azok, akik mindig igenelnek, lengetik a zászlót, és akiknek semmi se drága, ha építeni kell a felcsúti feudalizmust. A hazafiak, akiknek addig virágzik a haza, amíg cégeik állami megrendelésekben és mutyikban feredőznek. A Honfoglalás minden évfordulóján avatnak egy Turul-szobrot (szigorúan közpénzen) úgyhogy ezzel le is tudják a hazafiságot.

Ezek lennének a jövőbelátó, karizmatikus vezető bölcs emberei? Ezeknek nyilatkoztatta ki magát a Történelem szigorú, de szép istennője? Fene az ízlését, én azt mondom. Először talán írni és olvasni kéne megtanulniuk, ahogyan azt kedvenc gyűlölet-hetilapjaik mutatják. Most mindjárt a világtörténelem értőiként pózolnak, és handabandáznak a Nyugat hanyatlásáról, a demokrácia idejétmúltságáról, arról, hogy eztán az alkalmazottaiknak kevesebb jut majd sajnos, de cserébe matyóhímzéses szentkoronákat varrnak majd a rongyaikra. No és felszedhetik a szemetet az Operabál után.

A magyar középosztállyal mindig csehül álltak a dolgok. Romsics Ignác írja, hogy a Horthy-korszakban a társadalom heterogén csoportjai, mintegy 9 százaléka tartozott csupán ide. (Magyarország története a XX. században, 190-193. o) Viszont „közülük kerültek ki a legfőbb állami hatalom birtokosa, Horthy Miklós, sőt ők tartották kezükben a hadsereg, a csendőrség, a közigazgatás számos pozícióját is.” Majd így folytatja: „Ezt a néhány ezer fős réteget igen erős elhivatottságtudat jellemezte. A nemzet gerincének tudták magukat, s különböző privilégiumaikat természetesnek vették.” Az egyik ilyen kiváltság az volt, hogy számított a szavuk, és együtt bridzsezhettek a kormányzó ellentengernagy úrral.  A Kádár-korszakban létezett egy széles réteg, amelynek fogyasztási opció korlátozottak voltak (lévén hogy államszocializmus volt), viszont keresetéből el tudta tartani magát, gyereket nevelhetett. A „középosztályba” sorolhatóak körülbelül a társadalom húsz százalékát érhették el ekkor legalább. A rendszerváltás fokozatosan szétbombázta ezt a fejlődést is, és megindult a társadalom legatyásodása.

A magyar középosztály megsemmisült. Ami a helyén – és a soha létre nem jött magyar polgárság helyén – áll, az egy bombatölcsér, amibe a kormány biorobotjai, elvtelen mamelukjai ültek be, a rendszerváltás során létrejött új elit. Orbán olyan társadalmat képzel el, amiben van pár báró és önmaga, alattuk meg ott hullámzik az arctalan tömeg, „milliók egy miatt.” A két szélsőség között lehetnének a bürokraták, sajtóemberek, a nemzeti kontraszelekció által és arra kinevelt, Darwint tagadó új arisztokrácia. Vagy nevezhetjük őket nyögéreknek (nuker) is, mint a tatárok.

Ennek az új arisztokráciának – mert még véletlenül sem középosztály ez – az a jellegzetessége, hogy cinikus, szociálisan érzéketlen, csak a jog technikai oldalát szemlélő, elvtelen és aluliskolázott. A reprezentáció számára a hazafiság alfája és omegája, de a díszmeneteket, operabálokat mások fizessék, a prolik, a pórok. A történelmet csak hazafias lózungokból ismeri (mint az ősmagyarkodó kisember és a magát dáknak képzelő hithű román nacionalista) ez a kelet-európai „elit”, a szociológiát, közgazdaságtant, filozófiát, egyáltalában véve az eszméket, a töprengő analizálást megveti, mint ahogy a polgárság klasszikus értékeit is: a szigorú munkaetikát, a pontosságot, a kommunikációra, nyilvánosságra való nyitottságot.

Figyeljük meg őket, alighogy egy új lózung, bon mot, szellemeskedés elhagyja a legfőbb vezető, a fődzsentri uram-bátyám száját, felkapják és viszik magukkal a kaszinóba és a kocsmába. Ha Orbán Viktor holnap a demokráciát úgy definiálja, hogy „habos torta hab nélkül” akkor tíz-húsz csinovnyik máris megismétli ezt, a Demokratában, az Echo TV-n és a Parlamentben. Mire a kisemberhez eljut már-már néphagyománnyá lesz. Az a miskolci fideszes, aki Matolcsyt követve csőbe húzta magát és kisdobosként szajkózta a nagykutyák ötleteit, csak kis pont egy végtelen sötétségben. Csattant rajta a népi humor ostora, pedig csak azt tette, amit a galeri csinál kicsiben és nagyban, minden egyes áldott nap.

Vezetője ennek az elitnek egy olyan „plebejus”, aki talán még a szó jelentésével sincs tisztában, mert két fociedzés között zárva volt a bibliotéka. A római plebejusok vezetői a Gracchus-testvérek voltak, és Marius, kedves Fidesz.  Szerencsétek, annyit mondok, hogy ők nincsenek köztünk.

Hajh, épül a magyar középosztály, be épül. A nagyúri tatárok, nagyok a hitben ma is, a Csák Máték, a Kőszegiek, a Borsa Kopasz meg a Kán László. Az ilyet ma „középosztálynak” hívjuk.

Helyettesítsük be az új fideszes kiskirályok neveit és megkapjuk azt a magyar „középosztályt”, akikért ver a volt komcsi – most nagy hazafi – Pozsgay szíve, és akik szerint 47 ezerből meg lehet élni. Ők fogják végképp eltörölni a komcsi múltat, mint ahogy a krumplilevest már eltörölték  a magyar családok asztaláról és tettek helyébe friss, ropogós szavakat.

Amíg őket nem törli el a történelem, vagy a színleléstől, nyíkhaj-kereszténységtől megbántott Úristen bosszuló keze. Nagy vereség lesz ez nekik, eljön majd az ő Rozgonyiuk is.

„Keressük azt az emeltyűt, amivel a leszakadókat is fel tudnánk emelni” – fogalmazott Orbán Viktor.

Nos, ez így nem fog menni. „Ott keresse kend, ahun van, nem ahun nincs” – ahogy Karinthy paródia-parasztasszonya mondaná.