Szabadai Viktor: Az eskü 2012. január 17. kedd 3:04

„A mai nap a korszakváltás határköve is: egy eleve rossz, a nemzet által elutasított, ránk kényszerített, és minden tekintetében bukott rendszert temetünk.

De a remény napja is a mai: ha összefogunk, megteremthetjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak, és amiért életüket áldozták – a független, szabad Magyarországot.

Megfogadjuk Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Angyal István, Bárány János, Békési Béla, Brusznyai Árpád, Kósa Pál, Mecséri János, Nagy József, Péch Géza, Rajki Márton, Szabó Lajos, Szirmai Ottó és több száz kivégzett, elpusztított társunk emlékére, hogy népünk szabadságát okosan, összefogva, szívós kitartással kivívjuk és azt elvenni többet nem engedjük. Az ő szellemükben megvalósítjuk a forradalom örökségét.

Petőfi után mondjuk: Esküszünk…”

Mécs Imre ezzel az esküvel búcsúzott korábbi harcostársaitól, barátaitól a gigantikus méretű ravatalozóvá átalakított Műcsarnok homlokzata előtt Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-i újratemetésén. A Hősök terén a Magyar Hírlap másnapi száma szerint mintegy negyedmillió ember rótta le tiszteletét 56 hősei előtt, s fogadta meg Mécs Imrével: esküszünk!

Hogy mikor, honnan fog érkezni újbóli támadás, azt nem tudhatta senki, de azzal mindenki tisztában volt, ha jön, csakis összefogva, együttes erővel sikerülhet megvédeni, megőrizni és a következő generációknak csorbítatlanul örökül hagyni a szabadságot. Nem tehetjük meg, hogy kezünket széttárva magyarázzuk az utánunk jövőknek: nektek azért nem jutott annyi a szabadságból, mert mi nem tettünk meg mindent, hogy vigyázzunk rá.

Mécs Imre mellett Király Béla, Zimányi Tibor, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós és Orbán Viktor mondott beszédet a koporsók mellett. Az összegyűltek a felszólalókat hallgatva azt érezhették, végre elérkezett az idő, hogy Magyarországon egy demokratikus jogállam épülhessen ki, ahol törvény védi az állampolgárt, annak jogait és tulajdonát, garantálja a vélemény, a szólás, az egyesülés, a gyülekezés, a vallás és a sajtó szabadságát. Aligha ha hitte volna bárki is, hogy éppen a felszólalók egyike lesz az, aki mindezt egyszer majd tönkreteszi.

Ma, 22 és fél évvel e beszéd után az akkori eskü újra és újra felidéződik bennünk: hová lett a jogállam ott, ahol visszamenőleges hatállyal hozható törvény bárki és bármi ellen szinte órák alatt? Hová lett a jogállam ott, ahol a rezsim következmények nélkül hazugságokkal, fenyegetésekkel zsarolja el polgárainak vagyonát, majd az elrabolt vagyon elherdálását követően még a tételes elszámolást is megtagadja? Hová lett a sajtó szabadsága ott, ahol minden, a mostani rezsimhez nem kellően lojális médium azzal szembesül, hogy hirdetői óvatosságból inkább elfordulnak tőle, hogy minden mondatát a cenzori hivatal lelkes szolgái vizsgálják betűről betűre, hol lehet megróni, büntetni? Hová lett a sajtószabadság ott, ahol a Klubrádió frekvencia-pályázatához hasonló szégyenteljes eset megtörténhet? Ahol jól összehangolt támadások eredményeképpen minden egyes nappal gyengülnek és egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülnek az ellenvéleményeket megfogalmazó médiumok? Hová lett a vallásszabadság ott, ahol kétharmados lobbisták döntik el, mely vallás hívei kaphatnak egyházi minősítést, s ezzel megannyi juttatást, működési támogatást, s melyek azok, amelyek számkivetetten, betiltatásuk határán, lehetetlen körülmények között folytathatják hitéleti tevékenységüket. A munkavállalót megfosztják jogától, hogy munkahelyén az őt védő szakszervezet érdemi tevékenységet végezhessen. Az állampolgárt megfosztják jogától, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulhasson, ha úgy érzi, a törvényhozó visszaélve hatalmával az ő kárára, az ő szabadságának rovására törvénykezik. Értelmetlen háborút indít a kormány a gazdaságpolitikai racionalitások ellen, kockáztatva milliók megélhetését, egzisztenciáját akkor, amikor éppen békére lenne szükség. Megteheti, hiszen ezen a területen is kivéreztetett, tönkretett, megtört minden szereplőt a Költségvetési Tanácstól kezdve a jegybankig, amely gátja lehetett volna e lunátikus elmebajnak.

Az Alkotmánybíróságtól az ombudsmanon, ügyészségen, bíróságokon át a köztársasági elnökig minden egykori független hatalmi ág mostanra a kormányzat fiókszervezetévé silányult, létezésük és látszattevékenységük egyetlen célja, hogy a rezsim szabadságot hazudhasson. Hiszen mára elértünk oda, ahonnan 22 és fél évvel ezelőtt elindultunk. A hatalom szabadságot hazudik önmagának, állampolgárainak, külföldi partnereinek, az egész világnak, miközben a szabadság összes intézménye csak kesztyűbábként asszisztál, szótlanul, gyáván nézi végig a mindennapi jogsértéseket, s ha úgy adódik, hát a hatalmat védi az állampolgárral szemben.

Ma a demokratikus jogállam megvédése, független intézményeinek felélesztése a legfontosabb feladat. Erre kötelez minden demokratát az akkori eskü. Az sem kérdés, hogy ez csak összefogással sikerülhet. Egyedül, külön-külön minden párt, mozgalom, civil szervezet törekvése bukásra ítéltetett egy totális uralomra törekvő rezsim hazugságaiból épült útvesztőben. Éppen ezért nincs és nem is lehet igaza azoknak, akik az összefogásra felhívó szavakra fanyalgással válaszolnak. Hibáznak, akik a demokratikus ellenzék oldalán az ujjukkal böködve mutogatnak másokra: vele, vele, meg vele nem. Vele nem akarom megvédeni 56 és 89 szabadságát, akkor inkább az ördöggel kooperálok – hallhatjuk. Hibáznak, mert a korábbi kormányzatok által elkövetett megannyi hiba (volt ebből szép számmal) sem vethető össze azzal a dúlással, amit a jelenlegi kormány 20 hónapos regnálása alatt okozott a szabadság, a demokratikus jogállam kárára. Hibáznak, mert aki önmaga akarja kijelölni, ki legyen az, aki felléphet a demokratikus normák újbóli megteremtéséért, ki küzdhet a jogállam visszaállításáért, ki politizálhat, mondhat véleményt, indulhat választásokon, és ki az, aki szerintük húzódjon hátrébb, maradjon csendben, tűnjön el… – nos, aki ilyen mondatokban gondolkodik, az átveszi a jelenlegi rezsim paradigmáját, s tulajdonképpen ugyanazt akarja, ami most van, legfeljebb a cégért festené át a saját színére. A szabadság, amiért most újra meg kell küzdeni, éppen abban teljesedik ki, hogy mindenkit ugyanaz a jog illett a saját véleményhez, a politikai szerepvállaláshoz, a választáshoz és a választhatósághoz. Normális körülmények között a különböző véleményeknek, világnézeteknek kell, hogy ütközzenek, küzdjenek egymással a választói bizalomért. De amíg nincs újból demokrácia, nincs jogállam Magyarországon, e nézetkülönbségek hangoztatása, kiélezése inkább a szabadság ellenségeinek, a nem demokratikus erőknek kedvez. Minden egyes, a demokratikus jogállam iránt elkötelezett csoport kizárása az együttműködésből a sikert, végső soron pedig annak értelmét kérdőjelezi meg. Ezt kell megérteni, ha tetszik, ha nem, ezt kell elfogadni a mostani fanyalgóknak. Hibáznak – ez az egyik eset. Vagy pontosan értik, mit tesznek – ez a másik. Egyik sem vigasztaló.

Hát itt tartunk 2012 januárjában. Itt kell, hogy az akkori eskü mindnyájunknak eszébe jusson: nehezen kivívott szabadságunkat elvenni többet nem engedjük. Összefogva, szívós kitartással megvédjük. Esküszünk!