Bártfai Imre: Szemben a nyakleves-demokráciával 2011. december 29. csütörtök 17:28

Mihelyt azt mondja valaki az államügyekre:

Mi közöm hozzá, tudnunk kell, hogy az állam elveszett.

(Rousseau: A társadalmi szerződésről)

Azt gondoltam, előbb jön az államcsőd Magyarországra, mint a diktatúra. Amikor azonban láttam képeken, ahogy Vágó Gábort elviszik a parlament elől, mert Fideszes „képviselőink” nem akarnak gyalog járni pár métert, akkor felderengett: mégis a diktatúra jöhet előbb.

Gyurcsányt is bevitték, olyasféle indoklással: ha nem tetszik, mehet ő is. Apámtól már rég hallottam, a Kádár-rendszerben a gyülekezést nem engedélyezték. Ha összegyűlt pár fiatal ember valamiért, máris jött a rendőr. Az indoklás az oszolásra az volt: ha még itt lesztek, mikor visszajövök, akkor jön a nyakleves. Akin ott van a tányérsapka, az osztja a pofont. A polgár feladata a kussolás. Nos, vissza a múltba 2012-ben: ez ismét a cél. A nyakleves-demokrácia. Másféle leves sajnos nem jut az állampolgárnak, hacsak a Krisnások nem adnak neki, miközben az őskeresztények az apartmanokban fetrengenek a bőrkanapén és egy a fájdalmuk: kihűlt a kalács a viszkizés közben. A mai show-keresztény, operett-magyar rendszer egyben el fog térni a kádárizmustól: a kussolásért cserébe nem lesz otthon krumplileves.

Az Orbán-rendszer végleg eljutott a politikai szolipszizmusig: semmi nincs már, nincsenek határok, játékszabályok, erkölcs vagy imázs. Csak a könyörtelen szavazógép morzsolja fogaskerekei között az új és új törvényeket, a vacogó fogú százezrek bánatára és megdöbbenésére. Az ellenzék csak nehezék, kidobják a parlament léggömbjéből, mert paradox módon nem süllyed elég gyorsan az ország. Megint jön a darutollas tekintélyuralom, a püspöksüveg-vallás, a tekintetes urak zsuga-kormányzata. Nem a Szent Korona rendszere lesz ez, hanem a hottentotta fejdíszé. Egy szó, mint száz, törvénybe iktatják az egykulcsos adót: Európa ilyet még nem látott. A jövőre nézve az univerzum törvényeit Orbán Viktor írja. (A Fidesz tapsa mellett.) Erre nem lehet mást mondani, mint hogy kaszát-kapát kell ragadni.

De mik az esélyei annak, hogy lesz egy demokratikus változás?

Kétféle lehetőséget vetnek fel általában a rendszer ellenfelei.

1,

Az Unió és az USA nyomása eltávolítja a felcsúti rendszert, mivel a demokrácia vívmányait tapodja. Erre nézve történnek próbálkozások, az események különösen felgyorsultak decemberben, és a Barroso-levél formájában nyílt, kemény dorgálás érkezett. Természetesen ez a mi kormányunkat a legkevésbé sem zavarja, a külvilág ugyebár nem létezik, a külföldi emberek automaták, akikre kalapot és kabátot aggattak. Vezetőnk bejelentette, hogy ő márpedig azért is marad, ha a fokhagymás Úristen karikásostort pattogtat a füle mellett, akkor is. Megint elmagyarázzák, hogy minden a legnagyobb rendben, a halál természetes stáció a gyógyulás útján, aki mást mond az a.) libsi, b.) Kertész Ákos, c.) mindkettő. A rendszer a saját legitimálására használja fel a kritikát. Ez ugyebár ősrégi módszer. A magyar társadalom általános leépülésében könnyen hatnak azok a hívószavak, amelyek a paranoiára, a konspirációs teóriákra apellálnak. A külföld nem lehet őszinte, mert a mi vesztünkre játszanak, a Nyugat cserbenhagyott Muhinál és Mohácsnál és Trianonnál. „Kell nekik a vizünk” – ahogy a kurucinfón időző kisember mondja. Mindenféle emberi logika szerint ez a paranoia groteszk. Ugyanis az Uniónak igenis érdeke a magyar gazdasági és politika stabilitás, főleg a mostani euroválság közepette. A modern politikai-gazdasági rendszerek átláthatatlansága és a rendszerváltás kudarca miatt bekövetkezett tudati torzulás okozza, hogy az épelméjűség hívó szava süket fülekre talál a polgárok között. A kormány legközvetlenebb érdeke, hogy terjessze a sötétséget, ez is tömegeket von el a tiltakozástól. Ha a „nemzet borotvája” és a külföldi ármány között kell választani, akkor – e hamis logika szerint – még mindig jobb a „nemzeti borotva”.

Azok a megszorítások, amiket Bölcs Vezetőnk szerint az IMF ránk kényszerítene, és amik ellen ő hősiesen harcol, már megtörténtek. Nagyon valószínű, hogy épp az IMF követelné, hogy ne játsszon már át minden terhet az alacsony és közepes jövedelműekre. Ezt azonban a minden csatornából állandóan áradó demagógia miatt az átlagpolgár gyakran nem látja be. A diktatúra pedig ismételgeti, hogy a „nemzetközi helyzet fokozódik”, mert ezzel magyarázza meg, miért is kell elvennie a szabadságot minden polgárától.

A dorgálás azonban nem az Unió egyedüli eszköze. Az IMF egyszerűen nem fog tárgyalni hazánkkal, ha Orbánék megint eljátsszák a nagy nemzeti gőg-operettet. Ráadásul a gyorsan keresztülvitt törvények azt a célt szolgálták, hogy ne legyen miről tárgyalni. Mire elkezdődik az egész, már lefutották a köröket, oda lehet tolni az IMF orra alá, hogy már elfogadta a parlament. Ami ugye „a magyar nép akarata.” Miniszterelnökünk végletekig cinikus, gátlástalan feketepéterezést folytat, cinkelt lapokkal. Na, de ez nem újdonság. A probléma az lesz, amikor IMF-segítség híján Magyarország csődbe megy. Vajon mi fogja ezt megakadályozni? Ez a tárgyalási módszer biztosan nem, és a Matolcsy-féle újabb és újabb növekedési programok meg főleg nem. Az államcsőd se biztos, hogy eltávolítaná az önjelölt vezért, viszont nyomorba taszítaná a magyarokat.

2,

Belső összefogás a második opció. Ennek is vannak akadályai. Nemrég olvastam egy kommentet a neten az LMP-s akció kapcsán: „üljetek csak ott a hidegben, ba**átok meg, én meg eszem itt a bejglit és jól érzem magam.” A kedves kommentelő nyilván agymosott volt, de jól mutatja, hogy a közönybe süllyedt, orbánista fecsegéssel megtömött fejű ember miképp reagál a demokrácia utolsó szikráira.

Az állandó pártváltások megtépázták a normalitást. Mindenki megunta már, hogy minden újabb, gyökeresnek vélt fordulat ugyanazt a tegnapi nyomort hozza vissza, és az egyedüli újdonság a még nagyobb elnyomás. De ez a közöny csinál helyet épp a saját okának állandóan.  A demokrácia egyedüli valósága abban van, hogy a társadalmi szolidaritás rákenyszeríti a különböző csoportokat a tárgyalásra, és a nyilvánosság ellenőrzi azt a hatalmat, ami fékező rendszereken keresztül képes csak hatni. A mi hazánkban a fékek és ellensúlyok megsemmisültek, épp azért, mert nem állt mögöttük társadalmi nyilvánosság és az a szolidaritás, amely értelmet és erőt kölcsönöz a nyilvánosságnak. A magyar politika (és sajna gyakran a kultúra is) mindig az elitek játszmája volt, amihez a folyton reménykedő szavazók asszisztáltak. Az átlagember számára a négyévente történő választás a demokrácia egyedüli valósága. Az ilyenfajta demokráciáról írja Rousseau, hogy a nép addig szabad ameddig választ, aztán ismét rabszolga, „senki és semmi.” Az uralkodó politikai elit továbbra is le fogja nyomni választói torkán a teljesen indokolatlan megszorításokat, amelyek egy jelentős része saját hibás gazdaságpolitikájából ered és nem a válságból. A megosztó politika pedig nagyobb sebességbe kapcsol. Egyrészt a szokásos társadalmi megosztás: értelmiségiek, orvosok, diákok, munkanélküliek, stb. Másrészt a politikai határvonalakat változtatják frontvonalakká. Ezt fejezi ki Vona Gábor kijelentése, hogy ne keveredj Gyurcsány mellé, mert megesznek a disznók. Vagy mik. És aki bent marad a parlamentben, azt mik eszik meg? Az a Vona mondta ezt – akiről legyen bármilyen véleményünk is, de – szavakban mindig támadja az egykulcsos adót, a kormány kábé egész politikáját. De mivel Gyurcsány (és az LMP) elvitte a showt, ezért ő nem csatlakozik. Pedig nem a rendőrségtől fél, volt neki is saját showja, hátrabilincselt kézzel, premier plánban. Mit gondol, a parlamentben ülve a szavazógép recsegése közepette, érdekel bárkit is az ő szava? És pártja szimpatizánsai is csak a megosztást erősítik a folytonos zsidózással. Bármire is játszanak, a Fidesz árnyékában csak vesztes lapok jutnak majd nekik. Az LMP-nek is fáj kissé, hogy az egyik legnépszerűtlenebb volt szocival hozta össze őket a sors. Igaz, Gyurcsánynak vannak még hívei, de az ország egy jelentős népességének ő továbbra is az a figura, aki mellé soha, semmikor nem állnak. Pedig a sors szemét: rá fogja kényszeríteni őket.

A magyar demokrácia fennmaradása most nem egyszerű kéttáboros harc lesz: Mi és ŐK. Hanem fanyar arcú, különböző csoportok fognak harcba szállni, ideiglenesen kezet nyújtani egymásnak. Nem lesz vezérpárt, aki mindent visz. Most elválik, ki van jóféle acélból, és ki csak hitvány ötvözetből. Bármekkora utópia is az összefogás, minket már csak ez tarthat a felszínen. Aki most nem sehonnai bitang ember, az tettre váltja a demokráciáért aggódó szöveget. A fanyalgás ezúttal nem lesz elég. A gyurcsányozás, schifferezés és társaik nem érnek egy ócska petákot. Ha a velszi hercegnő nincs kéznél, a goromba Pannikát kell táncba vinni.

Le kell vinni a demokráciát az utcára, felmutatni, hogy odabent az Országházban már csak bábjáték van. Ellensúlyozni kell a kormánybérenc  sajtó félretájékoztatását, fénycsóvát vetni a konspirációs szélsőséges weboldalak elsötétítő kampányára, megcáfolni őket szóval, tettel. Legyél szittya, LMP-s fiatal, gyurcsányista vagy millás: ez most senkit sem érdekel.

Tetszenek forradalmat csinálni, uraim, most az egyszer. A külföldi segítség kelleni fog, de egymagában nem lesz elég a győzelemhez. A politikai diskurzust kell újrateremteni, hogy a politika funkcionálhasson ismét. Ismét értelmet kell adni azoknak a szavaknak, hogy nemzet, polgár, demokrácia, állam. Meg kell őket szabadítani húsz éve átkos, bomlás-bűzű örökségétől. A „nemzeti” ne a visszamaradott mucsait jelentse, a „demokrata” ne a fanyalgó, tétlen kávéházi liberálist. És a választónak is lámpát kell gyújtani a fejében, összesküvés-elméletek és lejárt ideológiák bóvlijai helyett. Nem lesz most már elég, hogy „mi ellen”, hanem kell majd az is, hogy „mi célból”. Lépjünk ki a „magunk okozta kiskorúságból” és vállaljuk végre a felelősséget, eszünk szabad, nyilvános használatával. Ahogy egy szellemes barátom mondta: „Le lehet tenni a vízipisztolyokat, és el lehet menni dolgozni.” Akinek ez utópia, az az ugar mellett döntött.

Nem kapunk majd aranyláncot és bonbont az összefogásért, de megmarad ez az ország és nem jutunk Észak-Korea sorsára. Sapenti satis. Nem elég? Akkor jön a beton. Ha most is egymásnak esünk, akkor jövőre a Nemzeti Együttműködés kultúrája Orbánt választja örökös nagy kánná. És kancsuka lesz a jutalma mindenkinek.

Kihalt mocsar marad majd csak Magyarország helyén, mely fölött gémek és kócsagok (vagy talán keselyűk) keringenek.