“Az olvasót nem lehet eléggé alábecsülni”
(ismeretlen, huszadik századi hírlapíró)
Nő a sajtóban, némi leegyszerűsítéssel, általában kétféleképp jelenik meg, nyilván attól függően, melyik végén áll, és akkor most még csak nem is érintjük a nőt, aki sajtóterméket vesz a kezébe lapozgatási vagy ablakpucolási céllal – bár egyszer tényleg jó volna összesíteni és összevetni azokat a kutatási eredményeket, amelyeket a sajtógazdák időről időre elvégeztetnek saját olvasótáboruk összetételét és szokásait illetően.
Tehát nő, bévül a sajtón, két végéről: akiről írják, és aki írja. Egy, a szakdolgozatát író fiatal lány például azon töprengett, vajon hogyan lehetne “behozni” a nyomtatott sajtóba az úgynevezett női témákat.
Kérdeztem tőle, mi volna az az úgynevezett női téma. Gondoltam közben galádul, most adunk egyet a sztereotípiáknak, és kórusban fogjuk majd gyalázni a szárnyastampon-mélymosópor-sampongél-pelenkavízkő-zacskófőzés-fogyókúracsokoládé territóriumot.
Azt mondta a lány, hogy erőszak, diszkrimináció, prostitúció, munkanélküliség, bérezési és egyéb társadalmi hátrányok. Mondtam erre, hogy nem kéne ezeket tán így speciálisan női ügyeknek nevezni, és tán használhatóbb volna az emberi jogi kifejezés. Vállat vont, rám hagyta, hogy haladhassunk.
Haladtunk hát. Kérdezte, mit tudnék módszerként elképzelni, hogy akkor ezek a kétségkívül nőket érintő emberi jogi problémák nagyobb nyilvánosságot kaphassanak a sajtóban. Válaszoltam, hogy egyfelől Dunát lehet rekeszteni az úgynevezett női lapokkal, másfelől ezek az úgynevezett női lapok mást sem tesznek – túl azon, hogy ők maguk generálják és tartják fenn masszívan a fentebb körülírott és elég gyalázatos képet a nőről –, mint megrázó vagy éppen nyálas formában rugóznak hétről hétre valami helyeske rózsaszín élettörténeten, amelyben például özv. Kovács Imréné – az összestől elnézést kérek – a távoli, ám igen kedves kis falucska nyugdíjas fejőnője – bólogató eperfákkal a háttérben – könnyek között vall tanulságos sorsáról, amely természetesen ki volt kövezve megpróbáltatásokkal, ám az emberi tartás a vérzivataron is átsegítette, hogy aztán a gémeskút mellett unokáknak kötögetve a békés öregségnek adhassa át magát, ne tessenek hányni.
Gondoltam, a lány majd most mindjárt azt mondja, hogy pontosan az ilyen történetekért fogy egy-egy női hetilapból több, mint politikai napilapból összesen sem, és akkor majd frappánsan válaszolhatom: épp ezért olyannyira felháborító, hogy egyébként magasan kvalifikált és érzékeny nőilap-készítők egyetlen pillanatra sem feledkeznek meg figyelmen kívül hagyni a kulturális misszió ordító felelősségét, de ez a párbeszéd-részlet nem jöhetett létre, mert a lány – érthető, ám mégis intellektuális szempontokból – csak a politikai napilapokra gondolt. Pedig hát…
Kösz, srácok!
- elfogultan az úgynevezett női lapokról -
Igenis: női lapok, és kellene végre beszélni róluk. Nem lehet elhessegetni a témát azzal, hogy mi, rendkívül intellektuális betűfalók, ilyeneket sose vennénk a kezünkbe. Dehogynem. Különböző, a köz száján mint népi mondás keringő felmérési eredmények bizonyítják, hogy női lapot legalább annyi férfi olvas, mint nő – legfeljebb ha annyi különbséggel, hogy férfiember nem, még a kínpadon sem vallaná be, hogy a fürdőszobában, egy-egy hosszabbra sikeredő tartózkodás során veszi a kezébe, hogy ezáltal az ott tartózkodása még hosszabbra sikeredjék. Meg lehet egyébként nézni a gazdasági napilapok híradásaiban – negyedévente kötelességszerűen beszámolnak erről –, miként alakulnak az eladási mutatók (csak hogy ismét egy szép, archaikus kifejezést használjak).
Mit ne mondjak, döbbenetesen. Miközben némelyik, egyébként igen jó nevű napilap a napi húsz-huszonötezret is alulról szagolja, a női lapok minden gond nélkül, mintegy kacagva viszik a százhúsz-százötvenezret, hogy csak a kevésbé olvasottakat említsük, pedig vannak – hajaj – ennél olvasottabbak is. És sok! És akár hiszik, akár nem: még a pletyka- és műsorújságok sem nagyon vetélkedhetnek velük (szoros kivételként se említsük az ingyenes lapokat).
Jó, tudom persze, napilapot hetilappal összevetni orbitális baromság. De tapintatból nem kívántam a politikai, közéleti, kulturális és egyéb hetilapok eladási mutatóit idecitálni. De ha már hetilapot hetilappal: azt azért jó tudni, hogy hetilapból egyetlen eladott példányt legalább négy olvasóval lehet megszorozni, plusz fogorvos, fodrász, kozmetikus és egyéb várótermek.
Számtanpélda: egy ideálisan szabadgondolkodó, vásárlóerővel is rendelkező, legalább középfokú végzettségű, legalább középvezető vagy szabadfoglalkozású olvasó például minden áldott héten megveszi a HVG-t, a 168 Órát, a Magyar Narancsot, az ÉS-t, és pluszként, hogy meglegyen a minden heti csemege, mondjuk a Magyar Fórumot vagy a Heteket is. Ez tuti. Erzsi néni mondta, kisvárosunk megbecsült újságosa. Na most, ha minden, a szempontunkból ideális olvasó megveszi, mert futja rá, minden héten a fent említett összeset – “liberális alapkört kérek desszerttel, Erzsike” –, továbbadja családtagjainak, felmenőinek, továbbá kisnyugdíjas, volt egyetemi tanár és egyéb filosz barátainak a lapokat – na most összesen sem fog annyi darab kijönni, mint amennyi élő egyenesben elfogy a női lapokból. És akkor, végső csapásként: utóbbiakat még nyugodt szívvel meg lehet szorozni néggyel (plusz, hosszabb távon, fodrász, fogorvos, egyéb várótermek), annak gazdaságilag is szigorúan visszaigazolt tudatában, hogy ha valaki női lapot vásárol, akkor nem egyet vesz, hanem legalább – legalább!!! – kettőt, de ha lehet, mégis inkább hármat. Mert mit lehessen azt tudni.
Különben is: mi az, hogy női lap? Lapigazgatónő? Főszerkesztőnő? Újságírónő? Fotós csaj? Szerkesztőnő? Belevaló tördelő lányok? Rendkívül valószínű, hogy mindegyikük kikérné magának, ha szexus szerint osztályoznák. Nagy általánosságban ugyanis bátran elmondható, hogy – akárcsak a bányalovak – nemre való tekintet nélkül képes mindegyik húzni, hogy ezt a durva szerkesztői módszert is idekeverjem, bele ebbe az egy mondatba.
Akkor mit jelenthet az, hogy női lap? Női olvasókat? Női témákat? Hát nyilván. És nyilván fordított sorrendben. Merthogy a téma majd jól odavonzza a női olvasókat.
Na de mit tekinthetünk női témának?
Most egy kicsit ne mondjunk semmit, végeztem egy kósza összehasonlítást a hetente megjelenő, úgynevezett női lapok között. Olyanokat olvastam – esküszöm! elejétől végig –, mint Hölgyvilág, Kiskegyed, Meglepetés, Nők Lapja, Tina, Őnagysága és Gyöngy. Egyébként, bevallom, olvastam még a Cosmót , a Bravót, a Családi Lapot és a Joyt is, de mivel ezek havilapok, az élvezeten kívül sok dolgom nem volt velük. Akkor még nem tudtam, hogy a lényeg felett suhantam át.
De nem csupán olvastam, jegyzeteltem is. Hogy mi a közös, mi lehet az a speciálisan női dolog, amit számtalan pasi, egy jól sikerült házasság és négy, többé-kevésbé jól sikerült gyerek után nem tudok megfejteni a női létről. Ami hiányzik nekem hétről hétre, amit tudni akarok, ráadásul sehonnan máshonnan nem tudhatom meg, csakis a női lapokból, ezért veszem azokat – mit veszem? zabálom! –, ráadásul kettesével-hármasával.
Az elmélyült kutatómunka során az derült ki, hogy az a titokzatos valaki, aki életet lehel a női lapokba, hogyan képzeli el ideális női olvasóját.
Nem túl felemelő a kép, amit rólunk gondol. Igaz, nem különbözik jelentősen attól a képtől, amit egy földönkívüli állíthatna össze magának az emberiség női feléről azok alapján, amivel reklámként a célközönséget a cégek elárasztják – gondolatmenet: nyilván azért kell nyomni a reklámot, mert ez a támadható pont, ez érdekli, ilyen, így él egy nő a Föld nevű bolygón: azaz állandóan menstruál, hajat és fogat mos, izzad, mos, mosogat, instant-főz, a gyereke fenekét szárazon, a saját bőrét nedvesen tartja, plusz nullahuszonnégyben festi a haját, miközben büdös a szája, de állandóan ügyel a fogyókúrájára, így aztán csokit harap harmincnyolc foggal, mely csokival bármikor bármit el is lehet érni nála, úgy politikailag, mint szexuálisan, plusz hajlakk.
Kösz, srácok.
Trójai fanő
A lány, akivel beszélgettem, nem erre gondolt. Inkább arra, vajon mi volna a jobb megoldás: több újságírónőt foglalkoztatni, hogy azok afféle trójai falóként majd belülről vegyék be a sajtó kétségkívül létező ellenállását – avagy akciózni, azaz minél több konferenciát, előadást, workshopot, továbbképzést tartani, tematikus kiadványokkal bombázni a közvéleményt. Mondtam neki erre, hogy jól megnézném én magamnak azt az ügyeletes napi szerkesztőt, aki egy nőügyi konferencia hírére maga alá vizel az izgalomtól, és azonmód áttördelteti ezért a címlapot, másfelől megnézném én azt az újságírót is, aki erre ugrik esze nélkül, mindent eldobva.
A nő, ha újságíró. El lehetne ott is kezdeni, hogy egy nő általában akkor megy újságírónak, ha már hatodikban is rendes külalakkal és szépen fogalmazott, továbbá helyesírásból sem volt csillagos ötösnél rosszabb jegye, de ez így hülyeség.
Akkor talán a másik feléről. Kik igazán sikeres és jó újságírónők ma? Vannak. Nem is kevesen. És kétségkívül kevesebben, mint férfiak. Viszont aki jó, az nagyon jó. Azaz: hihetetlenül művelt, sziporkázóan okos, frappánsan magabiztos és káprázatosan ír. Gonosz föltevésem, hogy a hasonló szinten elismert férfinál nagyságrendekkel jobb. És ugyanilyen gonosz föltevésem, hogy pont annyival kénytelen jobb lenni, amennyi pluszmunkát bele kell feccölni bármelyik nőnek bármilyen melóba, ha azonos megítélés alá – és hát persze: bérbesorolásba – óhajt esni az azonos kategóriás férfival. Strapás is, kilátástalan is.
Egy mezei napilapos újságíró napi rutinja a következőképp néz ki. Hajnali tíz-tizenegy felé – ez később értelmet nyer azok szemében is, akik a három műszakjuk miatt most fintorognak – bekóvályog a szerkesztőségbe. Rovatvezetője kiosztja a feladatát, rohanjon el valami sajttájra, onnan egy másikra, aztán hívjon fel nyolc-tíz embert háttér-információkért, jöjjön vissza a szerkesztőségbe, folytassa az infógyűjtést onnan, de máris kezdje írni az anyagot, max. két flekk, csak a tényeket, még ha nem is érdekel, még ha nem is értesz hozzá, lapzárta van, fiúk, lapzárta, és bele kell húznia, mert a rutinhoz az is hozzátartozik, hogy este talán még vissza kell rohanni valamelyik tökéletesen érdektelen, buta arcú politikus sajtótájékoztatójára tízre, hogy aztán éjfél felé beeshessen valami kulturális izére vagy végre egy (persze: több) sör mellé – lazítani, mert azt muszáj, és agyi fáradtságot nem lehet úgy kezelni, mint az izomlázat –, persze csak akkor, ha történetesen nem ügyeletes, azaz nem neki kell üldögélnie a tördelők mellett és a többi kollega cikkeit olvasni, felfogni, szortírozni, méretre szabdalni, továbbá a telefonokat kezelni. Mindeközben gyakorlatilag az autójában, szövegszerkesztővel és telefonnal él.
Meg tudja ezt tenni egy férfi? Kiválóan. Fizikailag is, agyilag is alkalmas rá, családi életét pedig képes úgy intézni, hogy beleférjen szinte minden, hiszen mégiscsak ő a pénzkereső.
Meg tudja ezt tenni egy nő? Kiválóan. Fizikailag is, agyilag is alkalmas rá. Feltéve persze, ha nincs családja. Könyörgöm, valaki egyszer számolja már össze, hány napilapos sztár újságírónőnek van működő családja, melyik az az újságírógyerek, amelyik elviseli, hogy anyuról ma sem lehet tudni, mikor jön haza, melyik az az újságíróférj, amelyik úgy osztja be a szexuális életét, hogy az alkalmazkodjék a napi politika bakugrásaihoz, és melyik az az újságíróanyuka, aki ne elégelné meg a kicsi lánya ámokfutásait.
Mert egy nő, dolgozzék bármilyen beosztásban, bármennyi pénzért is, tudjon és érjen rá főzni, hímezni és esténként mesélni a gyerekének, mert ha nem teszi, akkor nem is rendes nő. Nem is nő.
Nem véletlen, hogy ilyen napilapos segédmunkakörben leginkább harminc alatti, főiskolát, egyetemet még nem végzett, független emberek – nők, férfiak – dolgoznak, ameddig dolgoznak. De ugye azért tudjuk, hogy nagyon sokan vannak? Ugye tudjuk, hogy ők csinálják nekünk a híreket? Ugye tudjuk, hogy őket olvassuk, miközben még a nevüket sem ismerjük?
Iskolapadból reflektorfénybe
Valaha ez egy szakma volt, és hát az sírja vissza a Kádár-korszakot, akinek két anyja volt, de kétségtelen, hogy hajdanában-danában újságíró abból lett, akinek volt valami rendes szakmája, felsőfokú végzettsége, plusz tudott írni piszkosul – de hát az újságíró egykoron nem is a középiskola padjából esett ki nekünk megírni címlapra a tutifrankót. Nem az volt, hogy egyik héten még a matek érettségi meg a csajok miatt ragasztotta tele a szobája falát plakátokkal, a rákövetkező héten meg újságíró lett.
Valaha ez egy szakma volt, tán épp ebből kiindulva nincs is ma Magyarországon olyan, magára valamit is adó felsőoktatási intézmény, ahol ne volna média vagy kommunikáció szak. Zömmel persze fizetősek. Mi több: rendes gimnázium sincs ma már meg enélkül. Így évente több száz – ha nem több ezer – “végzett” újságíró kerül ki a kvázi-képzésből. Munka – jó, ha tizedennyi. Az marad talpon, aki hajt. Huszonnégy órából negyvennyolcat. Amíg bírja. Csakhogy: ha egy negyven éves pasinak nincs gyereke, az tök rendben van, nyilván megfontolt típus – egy negyven éves nő gyerek nélkül viszont legalábbis gyanús. Az nem is nő.
Mielőtt jól megsértődik mindenki, ugorjunk egyet. Politikai napilap rovatvezetője már nem lehet mindenki, aki beesik az utcáról, sőt. Nem csak ismernie kell az adott szakterületet, hanem jobban ismernie. Egy nőnek ideális terep. Érdekes módon gyakran előfordul, hogy olyan rovatokat vezetnek nők, amelyek a hülye közgondolkodásunkban egyáltalán nem nőiesek, gazdaság, külpolitika, ilyenek – miközben azt gondolnánk, hogy a kultúra vagy a krónika rovatokban nagyobb a gyakoriságuk, pedig.
Csak sajnos egy rovatvezetőnek sem fenékig tejfel a sajtó, így aztán ha a nő úgy dönt, hogy karrier ÉS család, inkább olyan rovatok vezetését vállalja, amelyek heti megjelenésűek, azaz az anyalapban keccsölés helyett inkább a mellékletek szerkesztését. Ezzel tulajdonképpen már bele is futottunk a hetilapok világába, és milyen érdekes: a hajdani tehetséges, művelt, talpraesett és írástudó napilapos újságírónők rendre kikötnek ezekben a magazinokban, ha nem akarják szörnyű magányos, kiégett és – ne hazudjunk: – masszív alkoholistaként végezni (egyszer, figyusz ide, egyszer úgyis megírom majd azt a regényt, itt van a fejemben, itt, na igyunk még egyet).
Viszont – sajnos – olyan még sosem fordult elő, hogy autós magazint szerkesztett volna nő. Én ezt, személy szerint, rendkívül fájlalom. Miért hiszik a férfiak, hogy mi nem értünk – jobban – az autókhoz?
Mínusz magánélet
Főszerkesztőnek lenni egy jó politikai napilapnál – ez minden újságíró álma. De fél kézen meg lehet számlálni, hány nő van köztük – tulajdonképpen még az ujjakat sem fontos hozzá használni. Ennek biztosan sok oka van, én például azt gondolom, hogy kevés nő kap örömest gyomorfekélyt a lapigazgató meg a laptulajdonos folyamatos olvasottsági mutatóitól, plusz a politikai felelősség és persze a nyomás, plusz valahogy el kell navigálni a szerkesztőséget is, plusz reprezentáció, plusz bíróságra rohangálás. Mínusz magánélet. A jó vezető határozott, céltudatos, ugyanakkor megértő, érzékeny is egy bizonyos határig, képes rapid és jó döntéseket hozni, van véleménye és ezt képes akár megváltoztatni is, továbbá van neki támogatottsága, felülről is, van respektje, fellépése, vitaképessége és baromi nagy ütésállósága.
Egy nőnek emellé még el kell fogadtatnia azt is a kollegáival, hogy ha ingerült, az nem a menstruációs ciklusától van, ha elégedetlen, akkor igenis a lappal, és nem a saját szexuális életével az (pláne ha), továbbá szembe kell néznie azzal, hogy külsejét mindezek ellenére úgy fogják megítélni minden helyzetben, mint bármely adminisztrátorét, csak egy kicsit elutasítóbban.
Hetilap is van egy rakás, az ember hajlamos úgy szétpakolni őket fejben, hogy vannak a női lapok, aztán a közéleti-politikaiak meg az izék.
(Az izéket nagyon bírom. Ha valaki annyira szeret valamit, hogy képes hétről hétre utánamenni, utánaolvasni, írni, beszélgetni, szerkeszteni – hát az minden megbecsülést megérdemel, dolgozzék bár pedagógiai, kohászati, környezetvédelmi vagy kutyakozmetikai szaklapnál is. Elhivatottnak lenni pedig szintén nem specializálódik a szexusra.)
Minden tiszteletem a közéleti-politikai hetilapoké, nem kevésre vállalkoznak. Hírversenyben, ugyebár, nem vesznek részt, de jól meg kell hátterezniük az egész heti bel- és külpolitikát, a legkülönfélébb műfajokban.
Egy nőnek, ha tud írni, van tapasztalata és vannak kapcsolatai, továbbá nem hülye, abszolút van keresnivalója a politikai hetilapoknál – bár nagyon magasra nem szoktak jutni. Pedig ha azt a hívószót választjuk, hogy gazdasági tényfeltárás, nemigen ugrik be más neve, mint nőé. Nők, akik séróból lökik a különböző gazdasági disznóságok összes tényadatát, át is látják, meg is tudják írni, el is tudnak menni ezért a bíróságra, el tudnak ezért menni valami tévécsatorna beszélgetősébe vitatkozni, hogy ott jól lenézzék és lekezeljék őket – nők, akik mégsem kapják meg a nekik járó jól megérdemeltet.
Egyik hetilapunkban nemrég igen találó volt a meghatározás, hogy minden szerkesztőségben van egy ronda, alacsony, ordibálós ember, na attól lehet megtanulni a szakmát. Ezt csupán azzal lehet kiegészíteni, hogy újságíró az, aki 1. újságba 2. pénzért 3. cikket 4. ír. S hogy mi a nők szerepe mégis a médiában? Szívni, szívni, szívni.
Török Monika
író, újságíró, és megtört oktató
Brávó!!!!!!
Ó, mi nők. Én olvasok “női” lapokat. Sőt, romantikus regényeket is. E mellett érdekel a politika, a gazdaság, úgy általában a társadalmi kérdések, stb. A foci nem, viszont nem zavar, ha mást igen. :)
De érdekel a hajfestés is!
Nem tudom, észrevettétek-e már, de sem a 168óra, sem a HVG, sőt a Magyar Narancs és az ÉS sem közöl cikkeket a hajfestéről, mint ahogy arról sem, hogyan lehet leszoktatni a babát az éjszakai evésről. Pedig, ha közölnének, azzal jeleznék azt is, hogy ‘Hölgyek, fontosak vagytok nekünk, mint olvasóközönség”.
Bizonyára emelkedne a vásárlók száma. Ja, hogy nem ez a profiljuk? Nos, a Kiskegyednek meg nem a BUX index, de még csak nem is a választások.
A női lapokkal tehát semmi bajom nincs. Azzal a képpel sem, amit a nőkről közvetítenek. Az a baj, ha valaki elhiszi, hogy a nők csak ilyenek, és nem tudnak, nem lehetnek másmilyenek. Én nem hiszem ezt, ezért bátran merem olvasni és élvezni ezeket a lapokat.
Ezzel együtt igényt tartanék egy olyan lapra, ami kicsit mélyrehatóbban foglalkozna a nők mindennapi problémáival, pl. a munkerőpiaci szerepünkkel, , helyzetünkkel. E mellett adhatna ötleteket arra is, hogyan vegyem rá a sogornőmet, hogy vigyázzon a gyerekre, amíg elszaladok a fodrászhoz. Mert az életnek vannak komoly, és kevésbé komoly problémái, melyek közös jellemzője azonban, hogy részei az életünknek és megoldást kívánnak. (Tévedés ne essék, a hajfestés a komoly kategóriába esik! )
Nohát, ameddig a nem női lapok nem változtatnak a stíluson, addig továbbra is a Kiskegyedet viszem a fürdőkádba a HVG helyett és a fodrásznál a Hölgyvilágot lapozom fel, nem az ÉS-t.
Nyilván nem meglepő, de a nők számára a baba popsi kiütéseinek a megszüntetése fontos. De talán ezt a férfiak elnézik nekünk, mivel valamikor ők is voltak babucik, esetleg a popsijukon jelentkeztek kiütések, amelyek eltüntetésével akkor is a nők foglalkoztak, és az ehhez szükséges információt valószínű, akkor sem a Demokratában találták meg.
Egyébként hadd mondjam el, nagyon szeretem Török Mónika írásait, olvasom a blogját. Sajnos nem tudok neki segíteni a nehéz élethelyzetében, de – ha ez számít valamit- együtt érzek vele. :)
Remek csajszi ez a Török Mónika! Gratula! Élvezettel olvastam írását.
‘Nem is kevesen. És kétségkívül kevesebben, mint férfiak. Viszont aki jó, az nagyon jó. Azaz: hihetetlenül művelt, sziporkázóan okos, frappánsan magabiztos és káprázatosan ír. Gonosz föltevésem, hogy a hasonló szinten elismert férfinál nagyságrendekkel jobb. ‘
Talán ha neveket kérhetnék. Én nem találkozom ilyenekkel. Igaz nőmagazinokat csak átlapozom, hiszen a divat, a hajmosás, a szájkenés, a szőrtelenítés, ki kenek a palija és hol csalja meg a másikat nem túl izgalmas témák számomra.
András, véletlenül lemaradt az idézeted elejéről egy mondat: “Kik igazán sikeres és jó újságírónők ma? Vannak. ” Szó nem volt nőilapos újságírókról, újságírónőkről.
Én emlékszem jó újságírókra, oknyomozó női újságírókra. Szerintem egy sincs már ilyen. Ferenczi Krisztina, Rádi Antónia, Bossányi Katalin.
Miután ez kemény munka.
Nem kétséges, hogy szinte csak a nagyon elhivatott újságírók hajlandóak feláldozni magukat e célnak.
Férfiak közül ilyen kevés van.
Na most újra felteszem a kérdést: ki tud ma ilyenekről? Mert én nagyon szeretném olvasni őket.
ragyogó mottó, és jól illik a cikkhez :-(
Kedves Mónika, nagyon tetszett! Köszönöm!
Ha valaki nem tudná.
A TINA magazinnak van férfi változata is.
Az a cime:TÖCS!
topi mackó
Érdekes, nekem vannak kedvenc újságíró hölgyeim.
Az írásaik miatt.
Na jó, a jók olvasnak, írnak, menstruálnak, vannak akik írnak, olvasnak
menstruálnak,
…meg hát sokan, akik menstruálnak.
Nehéz a nőknek.
A férfiak azért előnyösebb helyzetűek.
Nem menstruálnak.
Amióta csak az eszemet tudom, utálom a “női” dolgokat. Női magazinokat, nőknek szóló “romantikus” könyveket… Kezembe nem vennék egy rózsaszín telefont, lap topot, kézitáskát stb.
Kisgyerekként időnként apámat kértem meg, hogy a szakszervezeti könyvtárból (akkor még olyan is volt) hozzon nekem könyveket. Amikor a könyvtáros meglátta a listát, frelragyogott a szeme, milyen jó, hogy ennyire szeret olvasni a kisfiú. Apám meg közölte, hogy neki bizony lánya van.
Sosem értettem, miért gondolják, hogy egy nő érdeklődési köre nem mutat túl a mosóporokon, testápolókon…
Azt, hogy sokan így vélekednek, a nők lebecsülésének érzem, igen.
Az élet úgy szép, ha színes, sokféle. Még akkor is, ha engem nem érdekel a hölgyvilág minden problémája. Nem az én tisztem megítélni a szőrtelenítés, a fogyókúrázás, a hajfestés, a hüvelygomba, a menstruálás, a szeretkezés, a párkapcsolat és ezer más dolog fontosságát, értékességét. A közéleti újságírásban is sok hölgy szerepel igen magas színvonalon, tisztelet érte. Azt útálom, amikor a hölgyek valamiféle vélt elvárás, divatirányzat vagy egyéb ostobaságnak próbálnak megfelelni, pl.szétbotoxozzák a szájukat, hogy egy szopósborjú is megirigyelheti, vagy némelyik a szilikon mellei miatt a statika csodái, és ezeket az őrültségeket reklámozzák, terjesztik, követendő példának állítják be. Ha az életünket az efféle baromságok eluralják, az borzasztó, elviselhetetlen.
Ildi1
tedd le a tenyeredet az asztalra, és nézzed meg, hogy a gyűrüs ujjad hossza, hogyan viszonyul a mutatóujjhoz. ha a gyűrüs ujjad, hosszabb, mint a mutatóujjad,- akkor ebben az irányban kell a fejlődéstan irodalomban elindulni, és meg fogod kapni a választ.
nem biztos, hogy megertettem a problemat: az teny, hogy a nok csaladalapitas, gyerekvallalas utan nem kepesek ugy “huzni”, mint egy egyeduallo ember……emiatt akkor kesereghetunk, ha elegedetlenek vagyunk azzal a szereposztassal, miszerint az otthon melege, a csaladtagok fizikai, lelki, szellemi regeneralodasanak szintere, az otthon minosege donto tobbsegben nofuggo….
engem nem ez a resze zavar, sokkal inkabb a tarsadalom hozzaallasa a kovetkezokhoz: ha 2-3 gyereket felnevelek azon az aron, hogy lemondok a karrierepitesrol, alljon mellettem akkor is, ha a ferj megunvan a hazastarsi kotelezettsegeket, lelep es becserel ket huszevesre…..alljon mellem oly modon, hogy a csaladjogi torvenyek kotelezzek arra, hogy eltartsa az elhagyott gyerekeket minimum, de asszonytartast is el tudok kepzelni pld lehessen szerzodest kotni ezugyben, hiszen oly sok ferfi konyorog a sokszor tanult, sot tanultabb felesegenek, nyilvan sajat maga tehermentesitesere, hogy maradjon otthon (mert ugye egy no foglalkozasa sosem lehet olyan fontos….). A nok pedig a gyerekeikert valoban bealdozzak sajat karrierjuket, kesobb pedig hoppon maradnak, mert se a torvenyek nem allnak mellette, se az elejen mindent megigero tars!
masodszorra abban alljon a nok melle a tarsadalom, ha megis ugy dont, hogy karriert epit, vegyek emberszamba, ertem ezalatt, ne kelljen tizszer tobbet bizonyitania, mint ferfi tarsainak, ne kelljen a szakmajan kivul a poletanchoz is ertenie vagy szexisnek lennie, hogy azt csinalhassa, amihez ert! Tehesse mindezt egyenlo feltetelekkel a ferfiakkal, egyenlo fizetesert!
….a “noi temakra” persze tovabbra is lesz igeny, hiszem, hogy egy ujsagnak tovabbra is az az elsodleges feladata, hogy informaciokat, megpedig hasznos informaciokat juttasson az olvasokhoz barmilyen temaban, hosszusagban kozertheto formaban (most persze azon is lehetne vitatkozni, hogy a koz mit ert manapsag…) az persze kerdeses, hogy az iskolapadokbol eppenhogy kikerulo “vegzett” ujsagirok, ennek a kovetelmenynek meg tudnak felelni…..a tapasztalat es bolcsesseg szerintem elengedhetetlen osszetevoje minden sikeres munkanak, annak hianya olyan zavarokat okozhat es kaoszt, mint orbanviktor iskolapadbol miniszterelnokke valasa…
Kedves ildi1!
Az Ön ” kórképét ” ::az apának való fokozott megfelelésnek:: hívják. Ez nem baj és valamivel gyakoribb mint a tavaszi eső.
Csekélységemnek is sürgős tovább lapozhatnékja támad ha meglátok egy babakék-rózsaszín színvilágú honlapot vagy szombat reggelenkénti női műsort kell hallgatnom a Kossuton.
A képen látható plakát az addig otthon ülő amerikai nőket invitálja a hadi üzemekbe a II. VH. idején. Akkor és ott újdonság volt a női munka, mert nem volt gazdasági kényszer, hogy a közép és a munkásosztály feleségeinek a munkába állására.
A női munkavállalás a cocializmus idején jogi és gazdasági kényszer volt, de ehhez volt vállalati és tanácsi bölcsőde, óvoda és napközi az általános iskolában. Mára ebből csak a gazdasági kényszer maradt, egy fizetésből nem lehet megélni, és a vágy hogy a családon kívül is önmegvalósíthassuk magunkat. Lehetne persze a férfiakat segítségül hívni, hogy vállaljanak többet a háztartásból, de ehhez a férfi gondolkodást kellene átformálni. Rész sikerek persze vannak. Én is például el mosogatok mielőtt a feleségem hazaér.
A hazaérkező feleségem egy árva szót sem szól csak akkor a ha ott van a mosogatni való. Kérdésemre a válasz -Miért, mit akarsz hallani?
Kedves simplemind, azzal mi van, akinek ez a két ujja egyforma hosszú? Mondjuk mindig is sejtettem, hogy én csak valami deviáns lehetek.
Dodeskaden, alighanem mint deviáns egyforma ujjhosszúságú egyed, rám az a bizonyos kórkép sem illik. Vagy tudat alatt minden erőmmel kompenzálom, mert én apámmal inkább örökös hadban állok, mint hogy megfelelni igyekeznék neki.
Az igaz egyébként, hogy anyám elmondása szerint mikor megszülettem, az érdeklődőket apám arról tájékoztatta, hogy “csak lány” vagyok.
ildi
a hadakozas es megfelelni igyekezes nem mond ellent egymasnak…..szerintem:)
@ildi1
Valahol olvastam erről az ujjhossz arányról, talán dr. Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése című könyvben, nagyon olvasmányos könyv.
( ha egyforma hosszú a gyűrüs és mutatóujjad, akkor is érdemes elolvasni a könyvet.)
A női magazinok a fogyasztói társadalom csúcstermékei, lényegük hogy vegyél meg mindenféle hülyeséget, amire nincs szükséged, mert úgy leszel sikeres, modern nő. Marketing szempontból teljesen rendben van, adott mondjuk egy popsikenőcs vagy egy testápoló, megvan a célcsoport, kiszínezzük kis csámcsogni valóval, hétköznapi pszichológiával (ami nagyon veszélyes is lehet!), kész. Én azt nem értem, a reklámokban miért kell szexizmussal eladni szinte mindent? A mai világban a vásárlói döntések jó részét nők hozzák, szerintem abszolút marketing melléfogás meztelen nőkkel és azzal bombázni őket, egy papírtörlő a legjobb barátnőjük. Roppant idegesítő.
.
Örülök, hogy itt olvashatom Török Mónikát.