Bartus László: A római iskola 2011. június 22. szerda 8:39

Az Alkotmány helyébe lépett alaptörvény homályos megfogalmazásai kezdenek testet ölteni a benyújtásra kerülő sarkalatos törvényekben. E törvények szövegét tévesen értékelik azok, akik a demokrácia csorbítását vélik felfedezni bennük. E törvények nem csorbítják a demokráciát, hanem felszámolják. A demokratikus normák felszámolása nem melléktermék, hanem cél. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem más, mint a felszámolt demokrácia. A koncepció maga.

Tervszerűen épül ki az orbáni állam, valakinek forgatókönyv van a kezében. Mérnöki pontossággal illeszkednek egymáshoz a rendszer egyes elemei. Aki ezt nem látja, az nem érti, miért születnek egyik napról a másikra bizonyos törvények, honnan keletkeznek egyik napról a másikra az egyéni képviselői indítványok. Az nem tudja kiszámítani azt sem, mi következik, és nem tud védekezni sem ellene. Aki nincs tisztában azzal, mi készül, lépéshátrányba kerül azzal szemben, aki tervszerűen cselekszik. Csak akkor nyernek értelmet e törvények, ha látjuk, milyen forgatókönyv részeit alkotják.

Mi a minta?

Aki ezt a forgatókönyvet írta, az minden kétséget kizáróan a két világháború közötti Magyarország szellemi örökségét, a korszakot befolyásoló ideológiai áramlatokat, a Horthy-korszak külföldi testvérkapcsolatait vizsgálta, és azokból a Mussolini által alapított olasz fasizmus ideológiai alapvetését választotta. Az alaptörvényt követő sarkalatos törvényeket csak abban a kontextusban tudjuk helyesen értelmezni, a szerepüket megérteni, ha tisztán látjuk, hogy azok egy új típusú állam alapjait vetik meg. Ha nem Mussolini a mintája annak, amit Orbán épít, akkor kitalálta ugyanazt, amit az olasz fasizmus alapítója. De a hasonlóság, a logika koherenciája annyira megegyező, hogy kizárható a párhuzamos feltalálás elmélete. Sokkal nyilvánvalóbb, hogy az Orbán-rendszer kiagyalója elemezte, kigyűjtötte a legfontosabb alapelveket, és azokat ülteti át a 21. századi magyar viszonyok közé.

Baloldali és liberális gondolkodók többsége azért nem jut el a felismerésig, mert a „fasizmus” szó dimitrovi jelentését ismeri, amely a fasizmust a nácizmussal azonosítja. Sőt: ezt a kifejezést – tévesen – minden népirtó, embertelen diktatúra gyűjtőfogalmaként használja. Sztálin nevezte a nácizmust német fasizmusnak. A fasizmust ismerő jobboldali irodalom hangsúlyozza, hogy náci rémtettek vannak, de fasiszta rémtettek nincsenek. Olaszországban nem volt népirtás. A fasizmus nem hasonlítható sem a kommunista, sem a náci totalitárius rendszerekhez. A fasizmus nem a Gulág és nem Auschwitz. Az olasz fasizmusnak nincs köze a fajgyűlöletre épülő nácizmushoz, amely később jött létre. A nácik sok mindent átvettek a fasizmusból, de a fasizmus nem azonos a nácizmussal. Szó nincs kegyetlenkedésről. A fasizmus egy vallási erkölcstanra épülő, jóléti rendszert ígérő államforma, amely kiküszöböli a demokrácia – általa vélt – hibáit, amelyek a hatalommegosztásból fakadnak. A középpontban egy tekintélyelvű, központilag irányított és ellenőrzött állam áll, amely mindent kibékít egymással, és mindent a kontrollja alatt tart. A fasizmus ezzel együtt szörnyűség, de nem az, aminek sokan hiszik. Mussolini szerint „a fasiszta az életet komolyan, keményen és vallásosan fogja fel: és egy olyan világba látja beállítva, amelyet a szellem felelősségteljes erkölcsi erői kormányoznak. A fasiszta megveti a “kényelmes” életet. A fasizmus vallásos koncepció, amely az embert immanens viszonyában látja egy magasabb törvénnyel, egy objektív akarattal, amely túl van az egyeden, és egy szellemi társadalom öntudatos tagjává emeli őt. Aki a fasiszta rezsim valláspolitikájában puszta opportunitást vél látni, nem érti meg, hogy a fasizmus, azon kívül, hogy kormányrendszer, mindenekelőtt gondolati rendszer is.”

A fasizmus lényege az állam mindenhatóságában van, ezért a fasiszta állam mindent az állam központi irányítása alá rendel, államosít. Ahogy Mussolini fogalmaz: „Aki egyedül oldhatja meg a kapitalizmus drámai ellentéteit, az az állam. Az, amit krízisnek nevezünk, csak az állam által, az államon belül oldható meg.” A fasizmus számára az állam maga az abszolútum. Egyének és csoportok csak annyiban ” elgondolhatók “, amennyiben az államban vannak. Mussolini definíciója szerint „aki liberalizmust mond, egyént mond, aki fasizmust mond, államot mond”. Majd hozzáteszi: „De a fasiszta állam egyedülálló és eredeti alkotás. Nem reakciós, hanem forradalmi, mert előlegezi olyan meghatározott egyetemes problémák megoldását, amelyeket másutt politikai téren a pártokra való oszlás, a parlamentarizmus túlzott hatalma, a gyűlések felelőtlensége; erkölcsi téren pedig a rend, a fegyelem és a Haza erkölcsi előírásainak való engedelmesség szükségessége, vetnek fel. A fasizmus erős, szerves államot akar, mely egyben széles népi alapra támaszkodjék.” A Duce szerint „az olasz fasizmus ugyanis nem volt csupán a hitvány és életképtelen kormányok ellen irányuló forradalom, melyek az állam tekintélyét aláásták és Itáliát azzal fenyegették, hogy megállítják fejlődésének útján, hanem szellemi forradalom is volt azok ellen a régi ideológiák ellen, melyek megrontották a vallás, a haza és a család szent elveit”.

A fasizmus ideológiája szerint az államnak nemcsak anyagi és politikai, hanem szellemi célja is van: feladata nemcsak az állampolgárok anyagi jólétének és a közbiztonságnak garantálása, hanem kötelessége az is, hogy az államhoz tartozókat erényekre nevelje, egységre buzdítsa, az emberi szellem alkotásait belevigye a művészetekbe, a tudományokba és a jogba, és elvezesse az embereket a törzsi létformától az impériumig. Ennek érdekében rendet, fegyelmet, engedelmességet kíván az állampolgároktól. A nevelést pedig a katolikus egyházra bízta. Aki elolvassa a magyar egyházügyi törvényt, az lényegileg arról szól, hogy megnyitja az ajtót a katolikus egyház (és potyautasai) előtt a társadalom minden rétege és intézménye előtt, minden költséget az állam fedez.

A fasizmust, „mint szellemi forradalmat, egyenesen a nép juttatta kifejezésre”. Továbbá: „egyszóval a fasizmus nem csak törvények alkotója és intézmények alapítója, hanem egyben a szellemi élet nevelője és előmozdítója is. Az emberi életnek nem a formáit akarja megújítani, hanem a tartalmát, az embert, a jellemet, a hitet. És ebből a célból fegyelmet és tekintélyt követel, amely a lélek mélyébe hatol és ott ellenkezés nélkül uralkodik.” Ez a fasizmus. Hogy világos legyen, maga Mussolini mondja: „A fasiszta tekintély fogalmának semmi köze a rendőrállam fogalmához.” A fasizmus forradalom: „A fasiszta állam és a fasiszta kormány feje: a fasiszta forradalom feje.”

A fasizmus tehát nem a népirtás tana, nem fajgyűlöletre alapuló náci ideológia, hanem nagyon is logikusan felépített, következtetéseit tekintve megalapozott, és a jobboldal számára sikerrel kecsegtető államszervezési és hatalommegtartási forma. Mussolini ellenezte a felesleges erőszakot. Történészek egy része nem is tekinti klasszikus értelemben vett diktátornak. A szólásszabadságot korlátozták, de nem tiltották be teljesen. A sajtót csak korlátozták, az ellenzéki sajtó nem tűnt el, csak pontosan kijelölték a korlátait. Nem tartották állandó rettegésben az országot. Mussolini még azt is mondta, hogy „nem tagadjuk az ellenzék létjogosultságát. Nem kényszeríthetjük az összes olaszokat, hogy úgy gondolkozzanak, mint mi, hogy azt higgyék, amit mi, nem akarjuk a lelkek egy szintre hozását, mert az ilyen állapotba hozott Olaszország elviselhetetlen volna; de nem engedhetjük meg, hogy annyira erőszakot tegyenek az igazságon, hogy megtagadják törekvéseink egész tisztaságát, s mindazt, amit végrehajtottunk.” Ezért: „mindenkinek alá kell magát vetnie a fegyelemnek. Ahol azt megtagadják, ott kényszert kell használnunk. Visszautasítjuk azt a demokrata dogmát, hogy mindig csak prédikációkat és beszédeket,, s többé-kevésbé liberális szólamokat kell hangoztatni. Egy adott pillanatban szükséges, hogy a fegyelem az erőben nyilvánuljon meg.” (Mussolini) Aki engedelmeskedett, annak nem esett bántódása. Meg kellett hallani az efféle jó tanácsokat: „A fasiszta és liberális állam főleg a következőkben különböznek egymástól: a fasiszta állam nemcsak védekezik, de támad is. S azok, akik künn rágalmakat szórnak ellenünk, s bent aknamunkát folytatnak, azok tudják meg, hogy mesterkedésüknek igen súlyos következményei lesznek. Ne csodálkozzanak a fasiszta állam ellenségei, ha szigorúan fogok velük elbánni.”

De Mussolinit imádták az olaszok. A felülről szervezett állam gondoskodott mindenről. Nem hirdettek fajelméletet, a zsidótörvények miatt sok magyar zsidó a fasiszta Olaszországba ment egyetemre tanulni. Mint hívei mondják, Mussolini és Hitler között akkora a különbség, mint egy politikai börtön és egy koncentrációs tábor között. A fasizmus a liberalizmusellenes jobboldal ideológiai tételeinek vegytiszta összegzése. Ne feledjük, hogy a Vatikán támogatta a fasizmust az ideológiai azonosságaik miatt. De soha nem támogatta a nácizmust, csak szemet hunyt felette. Annak ellenére, hogy antijudaizmusa nagy szerepet játszott az antiszemitizmus megerősödésében.

Bethlen és Gömbölini

Lépéselőnyben van, aki ezt tudja, és úgy képes felépíteni egy fasiszta államot, hogy azt az ellenzéke nem képes beazonosítani, emiatt azzal szemben védtelen. Ezért nem talál fogást rajta. Ha nem vigyáz, észrevétlenül a rendszer része lesz. Nem liberálisokat kell olvasni erről, hanem jobboldaliakat, a korszak mintának tekintett politikusait, és olyanokat, akik tudják, mi a fasizmus. Akik veszik a fáradtságot, hogy tanulmányozzák Mussolinit. Aki a Nemzeti Együttműködés Rendszerét kitalálta, az is ezt tette. A két világháború közötti magyar jobboldali hagyomány követői közül sokan ma is úgy tekintenek a fasizmusra, mint sikeres, lelkesítő államszervezési modellre. Másnak hívják, de az elveit vallják. Ha meg akarjuk érteni, mi történik Pesten, először meg kell tisztítani a „fasizmus” fogalmát a rárakódott tévképzetektől. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy a fasizmus felvirágoztatta Olaszországot, ha valaki a liberalizmusellenességre épülő jobboldali ideológiát következetesen végigviszi, szükségképpen a fasizmushoz kell eljutnia, nevezze azt bárhogy. Ha hatékony akar lenni, onnan kell merítenie. A jobboldal egyes teoretikusai szerint kiszámíthatatlan, mi történt volna, ha nincs náci Németország, amely az olasz fasizmus vesztét okozta. Hiszik, hogy az elgondolás alapjai jók, amelyeket lehet adaptálni. Azt állítják, hogy a nácizmus és a fasizmus azonosítása kommunista hazugság. Most mégis a kezükre játszik: mivel a „fasizmus” szitokszó lett, a „fasisztázás” szalonképtelen, nem tudja azonosítani a fasiszta adaptációt a külvilág. Nem veszi a fáradtságot, hogy tanulmányozza Mussolini rendszerét, majd összevesse azt a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, eddigi intézkedéseivel.

Ne tévesszen meg senkit, hogy ez a rendszer sok tekintetben más lesz, mint Mussolini olasz mintája, de annak elvi alapjain nyugszik. Maga Mussolini mondta, hogy „midőn kijelentem, hogy a külföld nem másolhatja le a fasizmust, a történelmi, földrajzi, gazdasági körülmények különbözősége miatt, mégis meg kell állapítanom, hogy a fasizmus oly életigazságokat rejt magában, amelyeknek egyetemes jellegét nem lehet letagadni”. Az olasz fasizmus inkarnációjának nem ez az első kísérlete. Amikor Mussolini „Gondolatok” című könyve először megjelent magyarul, a Horthy-korszakban mérsékeltnek számító gróf Bethlen István miniszterelnök írta a könyv előszavát. Ebben elmondja, hogy a magyar kormány szakértőkből álló bizottságot küldött Rómába, hogy a helyszínen tanulmányozza a fasizmus államrendjének gazdasági és szociális intézményeit. Hozzáteszi, hogy nem lehetséges annak szolgai átvétele, de az alapelveket lehet a magyar viszonyokba átültetni. Tegyük hozzá, 1927-ben Mussolini Rómában fogadta is Bethlen István miniszterelnököt, akivel olasz-magyar örök barátsági és együttműködési szerződést írtak alá. Aki a Horthy-korszakban keresi az Orbán-rendszer gyökereit, annak ide kell eljutnia. Erre talált rá az is, aki a Nemzeti Együttműködés Rendszerének forgatókönyvét írja.

Gömbös Gyula már konkrét lépéseket is tett egy olasz típusú fasiszta állam létrehozására, annak ellenére, hogy ő erősen szimpatizált a nácizmussal is. Nem véletlen, hogy Magyarországnak közvetítő szerepet szánt a fasiszta Olaszország és a náci Németország között. Olasz korporációs rendszerre hasonlító „törvényes érdekképviseleti” rendszert hozott létre, ami – olasz mintára – a szakszervezetek megszüntetését jelentette. Azért érdemes ezekre figyelni, mert a szakszervezetek biztosak lehetnek abban, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hamarosan lesz egy jó ötlete, amelynek alapján a munkáltatók és a munkavállalók közös egyeztetési kereteket kapnak, és a szakszervezetek a hagyományos értelemben megszűnnek vagy átalakulnak. Gömbös olyannyira próbálta Mussolini rendszerét átültetni, hogy sokan „Gömbölini”-nek nevezték. Próbálkozása mégis sikertelen maradt, mert elmulasztotta előbb a törvényi háttér kiépítését. Azt, ami most zajlik Magyarországon. Mussolini előbb új alkotmányt készített. A „munkaalapú” társadalom szintén fasiszta doktrína, a közmunkának az Orbán által meghirdetett változatával együtt. Gömbös Nemzeti Munkaterv néven próbálta átvenni az olasz fasiszta mintát, amit a kortársai „Álmoskönyvnek” gúnyoltak. Ha valaki Bethlen Istvánban és Gömbös Gyulában keresi az Orbán-rendszer előzményeit, tovább kell lépnie a gyökerekhez: oda, ahonnan ezek a hagyományok is táplálkoztak.

Jegyezzük meg azt is, hogy a fasiszta Olaszország volt a győztes hatalmak közül az egyetlen, amely Trianon ellen fellépett. A nemzeti ügyek kormányának szimpátiáját ez tovább erősíthette. Trianon ma is központi eleme az Orbán-rendszer mitológiájának, első intézkedésként szavazták meg a Trianonra emlékező napot. Az olasz fasizmus régóta rokonszenves és kívánatos gyümölcs. Orbán már 2002-ben Berlusconival szimpatizált, akiben az eredeti fasiszta hagyományok egyik követőjét remélhette. Az ő jelszavából magyarította a „Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!” jelszót.

A magyar jobboldalnak a Horthy-rendszeren kívül nem nagyon van más hagyománya. A Horthy-rendszernek viszont nem volt saját állandó ideológiai arculata, az aktuális miniszterelnök személyisége határozta meg egy-egy időszak politikáját. A Horthy-rendszer jellemzője az ellentmondásosság, amibe egyformán belefért a németbarátság és a szembefordulás, a zsidómentés és a gázkamrákba történő deportálás is. A nácizmus, a fasizmus és a konzervatív keresztény-nemzeti ideológia között ingadoztak.

Az ideológiai örökségnek ez a három fő vonulata, ezek közül a nácizmus kiesik, a keresztény-nemzeti konzervativizmus, amely tiszteletben tartja a törvényeket és a demokráciát, Antall József kormányzása nyomán kudarcnak tűnt Orbánnak, mert fennmaradt a liberálisokkal folyatott állandó küzdelem, és túllépett azon. Marad, és jól felismerhető, az olasz fasizmus ideológiai öröksége. Orbán nem konzervatív és nem náci, hanem – a szó eredeti értelmében – fasiszta. Orbánra nem jellemző a Horthy-korszak ellentmondásossága. Pontosan tudja, mit akar. Ezért sokkal nagyobb formátumú jobboldali politikus, mint Horthy Miklós, aki képtelen volt még a saját nevével jegyzett korszaknak is egy állandó ideológiai arculatot adni. Orbán alkatilag is közel áll Mussolini-hez, aki azt mondta: „Számunkra, fasiszták számára az élet folytonos, szüntelen küzdelem, amelyet mi derült lélekkel, nagy bátorsággal, rettenthetetlen lelkesedéssel vállalunk el. Én a mozgás és a szakadatlan menetelés híve vagyok “.

Dániel próféta és a „római birodalom”

Ha valaki hatékonyan akar egy vegytiszta jobboldali államot létrehozni, akkor annak a Mussolini-féle fasiszta állam modern adaptációját kell megvalósítania. Aki nem olvas Mussolinit, az ne vitatkozzon ezzel a kijelentéssel. Nem véletlen Orbán Viktor önbizalma, szilárd meggyőződése, hogy úttörő szerepet játszik, és a világ majd követi őt. A demokrácia válsága valóban eljut majd odáig, hogy igaza lesz Orbán Viktornak, és őt igazolja majd a világ: nem vitás, világszinten is létrejön majd a demokráciát felváltó, a fasizmus alapelveire épülő államszervezési modell. Azt nem tudjuk, minek fogják nevezni, biztosan nem fasizmusnak, de az biztosra vehető, hogy azokból a premisszákból fog kiindulni, amelyekre az Orbán-rendszer épül, és amelynek gyökerei az olasz fasizmusban vannak. Bibliakutatók ezt a Dániel próféta könyvében található „római birodalommal” azonosítják. Közülük sokan tévesen hiszik, hogy ez az Európai Unió. A „római” jelző az olasz fasizmusra utal, amely a római birodalom szellemi örököse, még a szimbóluma (a fascest, a római hatalmi jelvény, a vesszőnyaláb a bárddal) is ezt fejezi ki. A Dániel könyvében szereplő „római birodalom” a Mussolini által alapított fasiszta állam és a Vatikán lateráni szövetségén alapuló modell megnevezése. Mindez a demokrácia világméretű válságából jön létre, a magyar helyzet ennek előképének tekinthető.

Az megjósolható, hogy a kezdeti nehézségek után a Nemzeti Együttműködés Rendszere átmenetileg nagyon sikeres lehet. Ha Orbán el nem rontja. A választott recept ugyanis alkalmas erre. Túljutott a folyamat kritikus részén, el tudta fogadtatni, hogy a demokrácia nem fontos, utána megtanítja azt, hogy a demokrácia nem az egyedül üdvözítő társadalmi modell, harmadik képcsőben bebizonyítja, hogy a demokrácia egy torz agyszülemény, minden baj forrása, amit sikeresen kiküszöböl az új rendszer. Ezt megállítani az első hazugságnál lehetett volna (lásd: Miért nem ordítotok? Amerikai Népszava, 2011. február 7.), amikor a választást fülkeforradalomnak nevezte, és bejelentette a Nemzeti Együttműködés Rendszerének létrejöttét. Maga az elnevezés is egyértelműen bizonyítja, hogy első perctől kezdve tudja, mit csinál, mire készül. Mint azt később látni fogjuk, a NER pontosan fedi a fasiszta állam definícióját.

A fő ellenség: a demokrácia

A fasizmus kiindulópontja az, hogy a demokrácia lehetővé teszi értékromboló nézetek és pártok hatalomra jutását. Az erkölcsi értékek megőrzik a nemzetet és a családot, a morál elvetése viszont a nemzet pusztulásához, hanyatlásához vezet. A demokrácia relativizálja az értékeket azzal, hogy egyenlő jogot ad és azonos értéket tulajdonít a nemzetpusztító elveknek és a nemzetet megtartó értékeknek. Mindez megosztja és szétveri a nemzetet. A fasizmus szerint a demokrácia rosszul értelmezi a szabadságot, amikor azonos jogokat követel a rossznak és a jónak. A fasizmus azt vallja, hogy a liberális állam individuális szabadságjogaival és materialista törekvéseivel ellensége a nemzet érdekeinek, mert pusztítja annak alapértékeit. Mik ezek a legfőbb értékek az olasz fasizmus szerint? A haza, a nemzet, a vallás, és a család. Ezek szorulnak védelemre. A részletekért csak el kell olvasni a Fidesz új alaptörvényének preambulumát, annak szellemisége rokon a fasizmus alapvetéseivel. A fasizmusban a magasabb rendű szellemi értékek felülírják a haszonelvűségét és a világ hedonista élvezetét, és az ehhez való jogot is. Ez a két fő ellenség: a haszonelvűség és a hedonizmus.

A demokrácia létrejöttét a fasizmus a felvilágosodáshoz köti, a liberális demokráciát a felvilágosodás eszméit képviselő szabadkőműveseknek tulajdonítja. Ezért a fasizmus legnagyobb ellenségei a szabadkőművesek és a kommunisták (utóbbiak szintén az értékek rombolói). A fasizmus számára a demokrácia minden baj forrása, mert a hatalomba engedi a rombolás erőit. Ezért alapvető célja a demokrácia és a hatalom megosztásának felszámolása. Mussolini erről azt mondja, hogy „mi a világ számára új elvet képviselünk, mi a tiszta, kategorikus, végleges ellentétét képviseljük a demokrácia, a plutokrácia, a szabadkőművesség egész világának, egyszóval, az 1789-i halhatatlan elvek egész világának”. Szerinte a demokrácia a hatalom megosztása által megakadályozza, hogy egy párt racionálisan kormányozzon, kibékítse a nemzeten és a társadalmon belüli ellentéteket. A demokráciánál jobbnak tartja, ha egy nemzeti párt intézi a nemzeti ügyeket (centrális erőtér).

Ugyanezt „Megőrizni a létezés magyar minőségét” címmel a kötcsei beszédben mondta el Orbán Viktor: „Ma azonban a duális rendszer helyett centrális politikai erőtér alakul ki. Ha a választás után is ez a tendencia érvényesül, akkor 15-20 évre lehetséges lesz, hogy ne állandó értékvitákkal, kicsinyes vitatkozásokkal teljen az idő. A centrális politikai erőtér lehetővé teszi, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza. A választás: a magyar társadalomról szóló értékvitákat a napi politikai célokra használjuk fel, ezután is megosztva, szétzilálva az egész magyar társadalmat, vagy benn tartjuk az elit szűk körében, ahol a helye van. Egy olyan kormányzati rendszert próbálunk felépíteni, amely minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét, és helyette hosszú távon egy nagy centrális erőtérben rendezi el a politikai kérdéseket; vagy ellenkormányzásra készülünk, és akkor a duális erőtér vissza fog állni. Nem ellenkormányzást kell folytatni, hanem a nemzeti ügyek kormányzását kell megvalósítani.” Ez – akár tudja a szónok, akár nem – színtiszta fasiszta program. Valószínűleg tudja.

Érdemes erről meghallgatni a fasizmus alapítóját, Mussolinit is, hogyan fejti ki, hogy a fasizmus az igazi szabadság: „a liberalizmus megtagadta az államot az egyén érdekében; a fasizmus ismét igenli az államot, mint az egyén igazi valóságát. És, ha a szabadságot a valóságos ember tulajdonságának tekintjük, nem pedig csak annak az absztrakt bábuénak, amelyre az individualisztikus liberalizmus gondolt, a fasizmus a szabadságért van. Az egyetlen szabadságért, mely komoly dolog lehet, az állam szabadságáért és az egyén szabadságáért az államban.”

A fasizmus elveti a demokrácia többségi elvét, ami a mennyiséget helyezi a minőség fölé. Szerinte a demokrácia (népuralom) a mai értelemben hazugság, hiszen a nép nem uralkodik az által, ha négyévenként egyszer szavazás formájában a véleményét meghallgatják. A nép által megválasztott pártok a hatalmat többnyire király nélküli zsarnokság formájában gyakorolják. Az államforma az uralom lényegén nem változtat. Mussolini szerint „azt lehet mondani, hogy a fasiszta állam szervezett, központosított, tekintélyen alapuló, igazi értelemben vett demokrácia”, mert a nép igazi akarata a mai “demokratikus” államoknál jobban érvényesül a fasiszta államban, amint azt a korporatív állam modellje mutatja. Tegyük hozzá e gondolatmenetet folytatva, hogy a képviseleti demokráciánál az is jobb, ha levélben rendszeresen megkérdezik a népet. Mussolini ezt akkor még nem tudta megvalósítani.

Ezt is Mussolini mondja, nem Szijjártó Péter, de mondhatná ő is: „Egy párt, amely teljesen és kizárólagosan kormányoz egy nemzetet: új jelenség a történelemben. A múltra való hivatkozások, a hasonlítások ki vannak zárva.” A fasizmus a liberális, szocialista, demokratikus tanok romhalmazából kiveszi azokat az elemeket, amelyeknek van még „életértéke”. Egy állam, amely küldetésének tudatában van, és amely egy haladó népet képvisel, egy állam, amely állandóan átalakítja ezt a népet, fizikai, megjelenésében is. Ennek a népnek nagy igéket kell, hogy hirdessen az állam, nagy eszméket és nagy problémákat lebegtessen szeme előtt és nem szabad megelégednie a rendes mindennapi adminisztrációval. A fasiszta rezsimben az összes osztályok egysége, az olasz nép politikai, társadalmi és erkölcsi egysége az államban, mégpedig csakis a fasiszta államban valósul meg”.

Figyeljük meg, hogyan vezeti le Mussolini azt, hogy a fasizmus nem más, mint az igazi demokrácia: „A fasizmus visszautasítja a demokráciában a politikai egyenlőség képtelen konvencionális hazugságát, a kollektív felelőtlenség habitusát, a boldogság és a határtalan haladás mítoszát. De ha a demokráciát másképp is lehet értelmezni, vagyis ha demokrácia azt jelenti, hogy a népet ne szorítsuk ki az állami életből, akkor e sorok írója méltán definiálhatja a fasizmust “szervezett, központosított, tekintélyen alapuló demokráciá”-nak.”

A fasizmus visszaadta az állam kormányának, „mely a választott gyűlés puszta végrehajtó eszközévé süllyedt, az állam személyének képviselőjét megillető méltóságot, és impériumi hatalmának teljességét; kivonta az adminisztrációt a pártok és érdekek nyomása alól”.

A felvilágosodás államelméletének lényege a hatalom megosztásának elve. Erre épül az amerikai, valamint a nyugati liberális demokráciák alkotmánya. Az olyan szabadkőművesek, mint Montesquieu, aki az első francia páholyt alapította, fektették le a polgári szabadságjogok és a hatalommegosztás alapjait. Az Orbán-rendszer megalakulása pillanatától kezdve tudatosan szünteti meg a fékek és ellensúlyok rendszerét, a hatalom megosztásának elvét, ami fasiszta program. A liberális állam ellentéte a trón és az oltár szövetségére épülő, szentágostoni állameszmének is. Ezen a ponton találkozik a fasizmus és a katolicizmus: XII. Kelemen pápa már 1738-ban kiadta a szabadkőművesek elleni bulláját, amelyben egyházi átokkal sújtotta a demokrácia alapítóit, a szabadkőműves páholyokat és azok tagjait. XIII. Leó a sátán szolgáinak nevezi őket, és még a Ratzinger bíboros (a mai XVI. Benedek pápa) vezette Hittani Kongregáció is olyan nyilatkozatot tett, hogy szabadkőműves nem áldozhat.

A katolicizmusnak duplán is oka volt üldözni a szabadkőműveseket: szétverték a trón és az oltár szövetségét, és annak ellenhatásaként radikálisan egyházellenesek voltak. Ezért teológiát gyártottak abból, hogy a szabadkőművesek az ördög szolgái. Később a szabadkőművességet összefüggésbe hozták a bolsevizmussal és a különböző forradalmakkal. (A nácik mindezt a zsidókkal azonosították.) Nem véletlen, hogy a fasizmus államvallása a katolicizmus lett, amely a liberális polgári demokráciával és a szabadkőművesek által képviselt polgári szabadsággal élesen szemben áll. Ahogy Mussolini mondja: „A fasiszta állam teljes mértékben vindikálja magának etikai jellegét: katolikus ugyan, de fasiszta, sőt mindenek felett, kizárólagosan, lényegileg fasiszta. A katolicizmus kiegészíti, és mi nyíltan valljuk ezt.”

Magyarországon 1920. május 18-án a magyar királyi belügyminiszter betiltotta a szabadkőműves páholyok működését.

Mit kínál a fasiszta állam?

A fasizmus a parlament szerepét először megcsonkította, utána a parlamentet meg is szüntette. A parlament helyébe egy korporációra épülő rendszert hozott. Ennek lényege, hogy nem a pártok között kell egyeztetni, hanem a különböző érdekcsoportok között. Mivel a demokrácia megszűnik, nem a politikai hatalomért folyik a harc, hanem a belső érdekellentéteket kell egyensúlyba hozni. Nincs szükség pártokra és többpárti parlamentre. Az érdekeket kell összeegyeztetni a társadalom különböző csoportjai, munkavállalók és munkaadók között. Ezért feleslegessé válnak, és megszűnnek a hagyományos értelemben vett szakszervezetek. Mussolini betiltotta a sztrájkjogot, büntették a szabotázst. Ha ez ismerős, az nem a véletlen műve, a magyar alkotmányból is törölték a sztrájkjogot. Még nem jött létre a korporációs állam, de már egyre gyakrabban próbálják utasítani a munkaadókat, hogy mennyit kell a munkásnak fizetni, milyen kompenzáció illeti meg a munkavállalókat. Ilyesfajta beleszólás Mussolini fasiszta államának korporációra épülő rendszerében volt gyakorlat.

A fasizmus elveti a pénzuralomra épülő kapitalizmust, és a tervgazdálkodásos szocializmust is. Amiképpen Orbán Viktor is. A kollektivista kommunizmussal és a liberális kapitalizmussal szemben a fasizmus harmadik utas gazdaságpolitikát kínál, amelyben a munkára épül a jólét, az állam kontrollálja a piaci szereplőket. A fasizmus újjászületést, újjáteremtést hirdet, és Mussolini valóban újjáteremtette Olaszországot. Hatalmas közmunka programot indított, amellyel felszámolta a munkanélküliséget. Amikor Orbán bejelentette, hogy egymillió új munkahelyet hoz létre, már tudta, milyen modellt követ majd. Olaszországban mocsarakat csapoltak le, nagy építkezésekbe fogtak, nem volt éhínség. A 20. század első felében egyetlen állam sem emelt annyi épületet, mint a fasiszta Olaszország. Húsz év alatt 146 új várost alapítottak, szociális lakásprogram indult, lerombolták, majd átépítették a városközpontokat.

A fasizmusról Mussolini azt mondta, hogy az nem egy társadalmi osztály állama, hanem minden társadalmi osztály, minden állampolgár együttműködése. Fordítsuk ezt magyarra: Nemzeti Együttműködés Rendszere. Célja, hogy polgárai számára a lehető legnagyobb jólétet teremtse meg. A fasiszta állam a nép igazságérzetére hivatkozva a („pofátlan” mértékű) állami fizetéseket 10 százalékkal csökkentette. Ismerős? Az ország teljes átalakítását hirdette és valósította meg. Mussolini is új alkotmányt adott, a végrehajtó hatalom lett jogosult új jogszabályokat alkotni, ezáltal a parlamentarizmus létjogosultsága megszűnt. Formálisan Magyarországon még a parlamentben hozzák a törvényeket, de valójában már nem. Nálunk is a végrehajtó hatalom törvénykezik, kikerülve a parlament procedurális szabályait, semmissé téve a kötelező demokratikus egyeztetési folyamatokat, egyéni képviselői indítványok formájában a kormány, a végrehajtó hatalom hoz törvényeket. Új büntetőtörvénykönyvet alkottak, amelyben a rendszer ellenségeit nemcsak büntetni rendelték, hanem a politikai és az államellenes bűncselekményeket súlyosabban büntették, mint a köztörvényes bűnözőket. Számukra a védekezés lehetőségét is korlátozták. Az erről szóló új magyar törvényjavaslat a politikai ellenfeleknek címezve szintén eltörli az előzetesek jogait. Készülnek a koncepciós perekre, a politikai elítéltek fogadására. az egész rendszer lényege, hogy törvénybe foglalják a törvénytelenséget. Az Orbán-rendszer jelenleg a “törvényesítés” szakaszában van. Ha kiépült a rendszer, akkor elkezd majd “működni”.

Felhívnám a figyelmet egy fontos mozzanatra: a fasiszta Olaszország „az internacionalista befolyás” miatt nem vett fel hitelt. Az ország függetlensége miatt kulcskérdésnek tartották, hogy ne legyen az országnak államadóssága. Egyetlen amerikai kölcsönt leszámítva – amelyre aztán nem is volt szükség – elutasított minden külföldi segítséget, hitel nélkül állította talpra Olaszországot. Magyarországon ugyanez zajlik, harc az államadósság és a külföldi befolyás ellen. A fasiszta állam felépítéséhez szükséges a külső függőségek felszámolása.

A munkára alapuló korporatív állam felépítésének módját Olaszországban az 1927-es munka-alkotmány, a Carta del Lavoro, valamint az 1930-as és 1934-es korporációs törvények foglalják össze. Eszerint az olasz nép egy organizmust alkot. A munka minden formájában szociális kötelesség. Mindenkinek be kell kapcsolódnia a munkába, ahogyan azt a Nemzeti Ügyek Kormányának vezetője is megmondta. A munkaadók és a munkavállalók ellentétes érdekeit az állam a termelés érdekeinek alárendelve egyenlíti ki. A fasiszta állam szociálisan érzékeny, de ellensége az osztályharcnak. Az államon belül a munkaadók és munkavállalók természetes ellentétének problémáját nem úgy kívánja megoldani, hogy a nemzetet megosztva valamelyik csoport mellé áll, hanem az érdekeket és az erőviszonyokat a maga szuverén egységében kívánja kiegyensúlyozni. Ez az állam kizárólagos feladata, hiszen csakis az állam képes felülemelkedni a csoportérdekeken.

A fasizmus egyik jellemzője, hogy a törvénynek és az alkotmánynak nem tulajdonít túlzott jelentőséget. Ha valaki nem tudta volna, Orbánék honnan veszik a bátorságot, hogy minden törvényen, az alkotmány bármilyen rendelkezésén átlépjenek, az most megtudhatja. Mussolini úgy fogalmaz, hogy „előfordul néha, hogy szemére vetik a fasizmusnak, hogy megváltoztatja a törvényeket, törvényeket sért meg, s a törvények alkalmazásában néha ingadozások történnek. Meg kell különböztetni a törvényeket. Vannak erkölcsi természetű törvények, melyek valóban változtathatatlanok, így pl. hiszem, hogy a tízparancsolat, Mózes törvénye, lényegében véve változhatatlan. De vannak gazdasági törvények, melyek a nemzetek gazdasági életébe vágnak, melyek az egyének, csoportok, népek egymás közti viszonyaira vonatkoznak: e törvényeket nem lehet sem örökkévalóknak, sem változhatatlanoknak, sem tökéleteseknek tekintenünk.” Úgyis mondhatnánk: nincs semmi tisztelni való bennük.

Ha valaki azt hinné, hogy ez vicc, és Mussolini nem állította ugyanazt az alkotmányról, amit Orbán Viktor, és fordítva, az téved. Az 1925. június 21-én megrendezett fasiszta kongresszuson Mussolini ezt mondta: „az alkotmány, uraim, nem lehet a gátja egész olasz nemzedékek fejlődésének.  Végtelenül tiszteljük az alkotmányt halhatatlan és sérthetetlen szellemében, de annak formája és betűje nem mondható megváltozhatatlannak.”

Ha jobban ismernék a magyarok Mussolini beszédeit, és csak a szöveget látnák, az esetek nagy részében nem nagyon tudnák megmondani, hogy ezt most Orbán vagy Mussolini mondta.

A fasizmus hit

A fasizmus sikerének egyik titka a kommunikáció. A nyelvet a végletes érzelmek előidézésére használja. Célja az érzelmi konszenzus, a vallásos jellegű, feltétlen egyetértés, hit létrehozása. “Ha a Haza nem vallást jelent, akkor nem értem, mi lehetne más?” (Mussolini)

A hazugság nem számít, csak az érzelem, amit előidéznek vele. Az azonosulás alapja nem az igazság. Nem a rációra hat, ezért kerüli az érveket, a tényeket és az adatokat. Mussolini és a hallgatóság közötti kapcsolat hiten alapul. A Vezér beszédei prédikációk. A nyelv mágia, a hallgató hipnotizálására szolgál. Mindezt azok a nyelvészek állapították meg, akik a hetvenes években Mussolini nyelvezetét és retorikáját, a fasizmus nyelvi politikáját vizsgálták. Arra a megállapításra jutottak, hogy a fasizmus megpróbált a „szó uralma” lenni. A nyelv által uralni a társadalmat. Eszközei a jelszavak, a nagy célok, a nagyság és az erő kultusza, a folyamatosan ismételt frázisok. Mozgósít a feladatokra és uszít az ellenséggel szemben. A szöveg belső kohézióját a közös ellenség elleni harc adja. Mussolini maga is beszélt erről: „Politikusok vagyunk, de harcosok is vagyunk. Szakszervezeteket teremtünk, s harcolunk a tereken és utcákon is. Ez a fasizmus.” Csatát hirdet még a betegség ellen is.

Mussolini szerint „a demokrácia megfosztotta a nemzeti életet a “stílus”-tól, míg a fasizmus visszaszerezte a színt, az erőt, a festőiséget, meglepetésszerűt, a misztikumot, szóval mindazt, ami csak számít a tömegek életében. Mi mindenféle hangszeren játszunk, kezdve az erőszaktól a vallásosságig, s a kultúrától a politikáig.”

És ha az olvasó eljutott idáig, megajándékozzuk a legszebb Mussolini idézettel: „A fasizmus tulajdonsága olyan, hogy ha valakinek a lelkét megfogja, azt többé el nem engedi.”

Valaki lelkét nagyon megfogta, és el nem engedi.

(Következik: Harc a Mussolini-Orbán rendszer ellen – avagy diagnózis után terápia)