New York – Csak rendkívüli nehézségek árán. Az Egyesült Államok világirodalmi nagyhatalom és exportőr, irodalmat importálni azonban nagyon nem szeret. Az Amerikában kiadott köteteknek mindössze három százaléka fordítás valamilyen idegen nyelvből.
A szakzsargon sokatmondóan „hárompercentes problémának” hívja azt, amivel egy külföldi és idegen nyelven alkotó írónak meg kell birkóznia, ha az amerikai piacra akar betörni. A fő ok a szemlélet. A kiadói ipar irányítói szerint az amerikaiak soha nem törődtek igazán más kultúrák irodalmi értékeivel.
A globalizmus hajtóerejének azonban mainapság semmilyen területen nem könnyű ellenállni, és ez igaz a könyvekre is. Terry Hong, a Smithsonian Asian Pacific American programjának BookDragon bloggere szerint „mindannyian sokkal nagyobb figyelmet fordítunk arra, hogy globális polgárok legyünk”. Ez pedig arra ösztönözheti az amerikaiakat, hogy az olvasás területén is kilépjenek eddigi korlátaik közül.
Vannak, akik szerint ezt a lépést már meg is tették. Hatalmas sikert aratott az Egyesült Államokban Stieg Larsson svéd író A sárkánytetoválásos lány című műve, és az amerikai könyvügynökök szabályszerűen rávetették magukat a skandináv detektívregény-írókra, mert úgy érzik, közülük hozza valaki a következő nagy üzletet.
Az elmúlt nyolc évben a chilei regényíró, költő és esszéista, Roberto Bolaño gyakorlatilag valamennyi műve az amerikai olvasó elé került, és a jobb amerikai könyvesboltokban mindenütt kapható az olyan fiatal afrikai írók könyve, mint Chimamanda Ngozi Adichie és Helon Habila.
A fiatal íróknak azonban még mindig nagyon nehéz a dolguk, ha meg akarják hódítani a világ legnagyobb könyvpiacát. Az angol és az ír egyetemek az elmúlt húsz évben egyre több amerikai stílusú szépíró kurzust indítottak. (Ezek közül a legismetebbet, a négy évtizedes múltra tekintő, MD diplomát nyújtó tanfolyamot az East Anglia Egyetemen, egyenesen az Iowa Writers’ Workshopról mintázták.)
Gerry Feehily szerző, a France Culture francia országos rádióállomás műkritikusa szerint azonban a kontinentális Európában nem divat az irodalmi műhely vagy a kreatív írást tanító kurzus, sőt, Franciaországban az ilyesmit „angolszász” jelenségnek tartják, és mint kereskedelmileg orientált mesterkedést, mélyen meg is vetik. Szerinte az európai szerzők számára az a járható út, ha elnyernek egyet a mind számosabba angol irodalmi díjból, mint amilyen a Man Booker, az Orange vagy a Costa.
Ugyanez vonatkozik az ifjú afrikai tehetségekre is, mondja Geoff Wisner, az A Basket of Leaves: 99 Books that Capture the Spirit of Africa (Leveleskosár. 99 afrikai szellemiségű könyv) című munka szerzője.
Az amerikai közönséget nem könnyű lekenyerezni. A legjobb, ha valaki elnyeri Afrika két legrangosabb irodalmi díjának egyikét – a Caine-t vagy a Wole Soyinkát –, de garanciát még ez sem jelent.
Mr. Wisner megjegyzi, hogy Binyavanga Wainaina kenyai író 2002-ben elnyerte a Caine díjat, megalapította a Kwani? című befolyásos irodalmi magazint, s ma az Egyesült Államokban, a Bard College-en tanít. Mégis, az amerikai olvasó, ha ismeri egyáltalán, csak mint a How to Write about Africa (Hogyan írjunk Afrikáról) című kurta szatirikus darabjától hallott, amiben azokat az angolszász szerzőket figurázza ki, akik Afrikát választják cselekményük helyszínéül.
Latin-Amerikában Brazíliában van hagyománya az írói műhely intézményének. Ma azonban a legtöbb írót az vonzza, hogy a blogokon és a közösségi oldalakon hallassák a hangjukat, mondja José Luis Goldfarb, a becses brazil Prêmio Jabuti irodalmi díj kurátora. „Ez kétségtelenül új utat teremt a szerzőknek a nyilvánosság felé”, véli.
Sokak szerint Amerikának – bevándorlók országának, amely kitűnő bevándorló-írókkal dicsekedhet, mint Jhumpa kahiri, Junot Díaz, Edwidge Danticat és Ha Jin – nem okvetlenül kell irodalmat importálnia ahhoz, hogy kiállítsa a maga sokhangú nemzetközi irodalmi kórusát.
Feszítővassal !
( Hamár végképp nem tellik neki pezsgőre , kaviárra… )
Talán segíthetne egy jó hírű EU Brand kiadó alapítása.