Száz éve született Rodolfó 2011. május 14. szombat 7:19 Forrás: MTI

Budapest -”Gondolatátvitelt csak intelligens közönséggel lehet csinálni, aki nem gondol semmire, azzal nem tudok mit kezdeni”- mondta egyszer Rodolfó, a legnagyobb magyar mágus, aki 100 éve, 1911. május 16-án született. Ő az egyetlen, akit az évszázad leghíresebb bűvészeiről Amerikában megjelent könyvben a magyarok közül megemlítenek.

Gross Rezső néven született Budapesten, egy Nagyfuvaros utcai betűszedő fiaként, nevét 1945-ben magyarosította Gácsra. Pályafutásának kezdetére egy interjúban így emlékezett: “1924-ben történt, hogy barátaimmal Lágymányoson fürödtem. A Dunában egy ember fuldoklott. Én erős, sportos gyerek voltam, kimentettem. Egy kínai volt. Amikor magához tért – hálából mutatott nekem egy mutatványt négy kaviccsal és két zsebkendővel. … Másnap a téren ezzel a mutatvánnyal szórakoztattam a gyerekeket.”

Itt látta meg a kiváló amatőr bűvész, Odry Zuárd, aki akkor a Magyar Mágusok Szövetségének elnöke is volt. Ő tanította a kisfiút, aki a Rodolfo Grosso művésznevét is tőle kapta. Első alkalommal 1930-ban a Fővárosi Nagycirkuszban lépett fel, és mutatványaival hamarosan külföldön is ismertté vált. A Moulin Rouge-ban együtt dolgozott a két Latabárral, Feleki Kamill-lal, Alfonzóval, és fellépett Londonban, Lausanne-ban, Párizsban és Berlinben. “Tudományát” az Artista Akadémián, majd az Állami Artistaképző Intézetben tanította, és könyvet is írt művészetéről. Révész Gy. Istvánnal együtt írt Vigyázat! Csalok! című memoárját és a szakmai titkokat felfedő Bűvészkönyvet sokan olvasták, sok gyermek kedvenc játéka volt az általa összeállított bűvészládika.

Rodolfo erőssége volt a kézügyesség, közönségét a gondolatolvasás, a mnemotechnika, a szuggesztiós mutatványok és a színpadi zsebtolvajlás trükkjeivel is elkápráztatta. Ötezer mutatványt és kombinációt ismert, és még hetvenéves kora után is napi négy órát gyakorolt, egy kétméteres tükör előtt ellenőrizve mozdulatait. Hiteles művész és ember volt, a legegyszerűbb helyeken, a legszegényesebb körülmények között éppoly igényes előadást tartott, mint a csillogó színpadokon, neves helyeken.

A második világháború idején kórházakba vitték el, ahol a kéz- és lábnélküli emberroncsok arcára varázsolt mosolyt művészetével. “Ágytól ágyig vittem trükkjeimet…, akkor nem egyszerűen művésznek, de Sámánnak , Varázslónak éreztem magam” – emlékezett később. Művészete nem varázslás volt, hanem a küzdelem, az akaraterő, a kemény munka eredményeként létrejött csoda. Hitvallása így szólt: “Az a művész, aki meg van magával elégedve, az nem művész többé. Az meghalt.”