Rádzsasztán- Nagy a nyüzsgés Újdelhi vasútállomásán. Mezítlábas parasztok, fejükön batyuval szaladgálnak ide-oda a peronokon, helyet keresve maguknak a zsúfolt kocsikban. A már feljutott dörzsölt városiak a hordárokkal veszekednek. Koldusok kántálnak alamizsnáért, miközben árusok szitkozódnak a portékájuk mellett. A vonatokra váró, földön fekvő utasok mélyen alszanak a poggyászuk mellett.
A néhány kilométerre az indiai főváros diplomáciai negyedének szélén lévő Safdarjung vasútállomás viszont kihaltnak tűnik, amikor megérkezem. Aztán hirtelen rázendít egy dudás és egy dobos. Egy fiatal nő virágfüzért akaszt a nyakamba, a fejemre skarlátszínű, sálban végződő turbánt tesznek, és a homlokomra karmazsinvörös pötty kerül. Egy fekete lovaglónadrágot és fehér tunikát viselő inas tapintatosan megszabadít a csomagomtól, és felsegít az egyetlen peronnál álló elefántcsontszínű szerelvény színesre festett étkezőkocsijába. Elhelyezkedem egy zöld selyemmel kárpitozott fotelban, átveszem a nekem kínált pohár jéghideg fehérbort, és elképedve látom meg önmagamat a mennyezeti tükrökben.
Végre a Palace on Wheelsen vagyok, a világ legegzotikusabb vonatán, és körutazást készülök tenni Rádzsasztánban, India legegzotikusabb tartományában. A következő héten a vonat utasai városokon, sivatagokon és erdőkön pöfögnek át, erődökben, palotákban és templomokban barangolnak majd, ülnek elefánton és tevén, sőt még tigrist is keresnek majd egy védett területen. Az utolsó állomás pedig a Tádzs Mahal lesz. Mindez szállodába bejelentkezések és onnan kijelentkezések, be- és kicsomagolások, repülőtéri biztonsági ellenőrzések és az indiai útviszonyok megpróbáltatásai nélkül. Ennél jobb utazást elképzelni sem lehet.
Miután felhörpintem a boromat, egy inas elkísér a fülkémhez. Amikor távozni készül, kérem tőle a kulcsot. – Nincs kulcs, uram – mondja. – A palotákat nem szokás zárni.
Az utasok aznap este a két étkezőkocsiban gyűlnek össze vacsorázni, amelyek joggal viselik a Maharadzsa és a Maharani nevet. Április közepe van, a hőmérséklet 40 fok körül jár, nem ez a legjobb időszak bebarangolni Indiát. A légkondicionált szerelvény, melyen általában száznál több az utas, most csak félig telt meg. Van közöttünk egy norvég nyugdíjas olajipari vezető, egy angol katolikus pap, egy indiai származású ausztrál, egy afroamerikai vagyongazdálkodási szakértő, egy német altatóorvos, egy dél-afrikai tintahal-exportőr és egy svájci számítástechnikai mérnök.
Az utasok zöme jómódú középkorú házaspár. A fülkém egy éjszakára több mint ötszáz dollár, és a pap bevallja, hogy a megtakarításai felét fel kellett áldoznia, hogy befizethesse az utat. A legfurcsább család egyik tagja egy törékeny angol hölgy, akinek, mint mondja, két csípőprotézise és egy porladófélben lévő gerince van, és akit a lánya, a veje, továbbá két, 12 és 9 éves unokája kísért el. Az utazás ajándék a lánynak és családjának, akik segítettek ápolni a férjét az utolsó éveiben.
Aznap este gond nélkül elaludtam, miközben a vonatunk zakatolt első megállóhelyünk, Dzsaipur felé. De mint később kiderült, az utasok közül nem sokan voltak ilyen szerencsések, mert napokig tart megszokni a kocsi himbálódzását.
Bár a „kerekeken gördülő palota” név reklámfogásnak hangzik, az elnevezésnek valójában van alapja. A szerelvény többször reinkarnálódott, és az első változata valóban azokból a kocsikból állt, amelyeket az indiai előkelőségek és a brit főkormányzók készíttettek vasúton utazásaik céljára.
Miután azonban India a 20. század közepén demokratikus köztársaság lett, az előkelőségek kiváltságai csökkentek, következésképpen a királyi kocsik is feledésbe merültek. Az 1980-as évek elején azonban élelmes rádzsasztáni kormánytisztviselők a híres európai Orient Expressz sikerén felbuzdulva elhatározták, hogy helyrehozatnak és újra berendeznek néhány régi vasúti kocsit, amelyekből összeállítanak egy luxusszerelvényt, hogy gazdag külföldieknek azután bemutathassák tartományuk dicső feudális örökségét.
Azóta 3500-nál több turista utazik a vonaton, amely egy évben összesen nyolc hónapig közlekedik. Olyan nagy az érdeklődés, hogy az indiai fő utazási szezonnak számító decemberre és januárra hónapokkal előre kell a hálóhelyet lefoglalni.
Az első időszakban az egyik legfőbb szenzációt a vonat gőzmozdonya jelentette. Az utasok rendre bekönyörögték magukat a forró, poros vasparipába, hogy szenet lapátolhassanak, füttyjelet adhassanak le, és megihassanak egy csésze fűszeres teát a maszatos masinisztával. Köztük volt egy nyolcvanas éveiben járó angol hölgy is, aki leszálláskor könnyes szemmel köszönte meg a vonat vezetőjének, hogy réges-régi álma valóra válhatott.
Az első kerekeken gördülő palota 1991-ben egy olyan szerelvényben reinkarnálódott, amely egyesítette a királyi előkelőséget a műszaki korszerűséggel. Aztán négy évvel később, a síntávolság szélesítése után öltött testet a harmadik, a mostani változat. De ezt már sajnos dízelmozdony húzza.
Első megállóhelyünkön, Dzsaipurban reggeli után leszállunk a vonatról, és rögtön virágfüzért kapunk. Színes porokkal „kisminkelt” kiselefánt az ormányával integetve üdvözöl bennünket. Egész napos városnézés és vásárolgatás előtt állunk. A várost az 1720-as évek elején alapította II. Dzsai Szingh maharadzsa, aki katona, matematikus és csillagász is volt egy személyben. A 19. század végén innen tudósító Rudyard Kipling kétségbe vonta, hogy „egy év elegendő volna minden érdekessége felderítésére”. Rádzsasztán politikai és kereskedelmi fővárosa, Dzsaipur azóta mit sem veszített vonzerejéből.
Első látnivalónk, egy hófehér márvány hindu templom felé tartó buszunkkal egymást kerülgető autók, robogók, szekerek, tehenek, kutyák, tevék, kerékpárok és gyalogosok közt haladunk. Hüledezve nézzük az elhatalmasodni látszó anarchiát, idegenvezetőnk egyszer csak azt kérdezi: – Mi az a három dolog, ami kell ahhoz, hogy Indiában vezethessenek?
Senki nem mer válaszolni. – Jó fék – mondja. – Ezenkívül?
Újabb csend. – Jó duda. És mi a harmadik? Rajta, törjék a fejüket!
– Jó látás? – próbálkozik valaki.
– Nem. Jó szerencse!
A húsz éve épült templomban a nyitás jeleként megtalálhatók Buddha, Krisztus, Konfucius, Szókratész és Zarathustra ábrázolásai is.
A következő látnivaló egy obszervatórium, amelyet a maharadzsa építtetett márványból és helybeli kőből. A benne lévő 22 méter magas napóra a legnagyobb a világon. A szomszédos városi palotában pedig két óriási, másfél méternél is magasabb ezüsttartály kelti fel az érdeklődésemet. Egy 19. századi ultraortodox maharadzsa számára készültek, aki a Gangesz szent vizével tele vitette őket Angliába, hogy utazása közben is megtisztulhasson rituálisan.
Aztán a városon kívülre buszozunk, hogy elefántháton jussunk fel egy dombtetőn álló palotaerődbe. De buszunknál ott terem egy orrát törölgető, szakadt ruhás, hat-hét éves kölyök, és azt kiáltozza: – Varázslás, varázslás!
Végre egy bűvész, akit közvetlen közelről láthatok! Nyomban elkezd érméket elővarázsolni az orromból, a fülemből és a bokámból, hiába figyelem éberen minden mozdulatát. – Ki tanított meg minderre? – kérdezem a fiút, miközben egy olyan trükköt mutat be, amelyben három lefelé fordított csésze segítségével tüntet el egy követ.
– Az apám – feleli. India sokat emlegetett gazdasági fellendülése ellenére a gyermekmunka aránya itt sajnos még mindig a világon a legmagasabbak közé tartozik.
Kopognak a fülkém ajtaján, majd a mi kocsink inasa, Laxman Szingh lép be egy csésze gőzölgő teával és néhány süteménnyel. – Negyed hat van, uram – mondja.
– Jaj, már annyi? – nyögök fel.
– Sajnálom, uram, de várják a tigrisek. – És fél óra múlva már úton is vagyunk a sötétben a Ranthambore Nemzeti Park felé, amely India 39 tigrisrezervátuma közül a legismertebb. E veszélyeztetett nagymacskák megóvása érdekében létrehozott rezervátumok igazából nem bizonyultak sikeresnek. Indiában a tigrisek száma folyamatosan csökkent, mára összesen körülbelül 1410 maradt belőlük. Ranthamboréban negyvennél is kevesebb van.
Hajnalodik, mire belépünk a parkba. Vezetőnk a földre mutat, és azt mondja: – Lábnyomok. Frissek. Tigris nem messze. – Lehet, de mi két óra hosszat autózunk körbe, látunk pávát, őzet, páviánt, baglyot, antilopot és különféle vadakat, de tigrist nem. Mi vagyunk az utasok közül az egyetlen csoport, amely nem találkozott tigrissel.
A fülkémben Laxman együtt bánkódik velem. – Majd visszajön – mondja vigasztalón –, és akkor majd lát tigrist. Az biztos! Általános nézet, hogy a kerekeken gördülő palota legértékesebb kincse a személyzet. Ezek az emberek éjjel-nappal készségesen rendelkezésünkre állnak, teát hoznak, koktélt kevernek, ételt szolgálnak fel, cipelik a csomagunkat, hűtött törülközőt adnak, kifinomult eleganciával teljesítik minden kérésünket.
Szeretnék többet megtudni Laxmanről, ezért behívom egy kicsit beszélgetni. Feszeng, de hosszas könyörgés után végül rááll.Elmondja, hogy 48 éves, és már húsz éve a luxus e csodája a munkahelye, és dolgozott a vonat mindhárom változatán. Mint mondja, ez a munka nagyon neki való. – Sok idős utas a könnyekig meghatódva mondja búcsúzáskor, hogy jobban törődtem velük, mint a saját gyerekeik.
Ennek ellenére Laxman határozottan állítja, hogy nem szeretné, ha a fia a nyomdokaiba lépne. – Azt akarom, hogy tanuljon szorgalmasan, és jó állást szerezzen.
A Ranthambore utáni három nap alatt az utasok ellátogatnak a szénsavas vizű tavairól híres Udaipurba; a sivatag közepén, homokkőből épült városba, Dzsaiszalmerbe; és Dzsodhpurba, Rádzsasztán legnagyobb királyságának hajdan büszke fővárosába és a marwarik, India legagyafúrtabb üzleti közössége otthonába.
