Washington – Évente több ezer halálos áldozattal jár a Közép-Amerikában dúló küzdelem, amelyet az amerikai narkománok finanszíroznak. A kartellek már csúcstechnológiát is bevetnek, ahogyan az egy háborúban megszokott.
A drogháború vérességében és jelentőségében szép csendben túlnőtt Irakon és Afganisztánon: az erőszak mértéke, a kábítószerüzlet nagysága és a fegyverek a világ egyik legveszedelmesebb területévé változtatták Mexikót és általában Közép-Amerikát, állítják amerikai védelmi illetékesek.
Miközben a Pentagon tőle telhetően segíteni igyekszik a mexikói kormánynak, az amerikai drogfogyasztók a gengeket segítik akkora összegekkel, hogy ma már távirányítású mini-tengeralattjárók épülnek: ezekkel szállítják a kábítószert tengeri úton észak felé.
Az amerikai kokainisták és más narkotikumok vásárlói évi 250 millió dollárt forgalmat gerjesztenek a latin-amerikai kartellek számláján, állítja James Winnefeld admirális, a polgári védelemért felelős Északi Parancsnokság főparancsnoka. Ekkora összegből olyan hadsereg finanszírozható, amely benne van az első tízben. Ezzel szemben az Egyesült Államoknak mindent összeszámolva évi 181 milliárd dollárjába kerül a kábítószer elleni harc.
A multinacionális bűnszövetségek annyira megerősödtek, hogy lényegében zavartalanul űzhetik tevékenységüket, az általuk alkalmazott erőszak mértéke pedig precedens nélküli: még a világháborús népirtásoknál tapasztalt kegyetlenséget is felülmúlja. Ennek köszönhetően a világ legéletveszélyesebb zónájává lépett elő a Guatemala, Salvador és Honduras közötti úgynevezett Északi Háromszög.
Az elmúlt négy évben csak Mexikóban több rendőr és katona halt meg, mint Irakban és Afganisztánban együttvéve. A járulékos kár is hatalmas: 2006 óta közel 35 ezer mexikói halt meg a drogháborúban, ezalatt az Afganisztánban megölt civilek száma „csak” 21 ezerre rúgott.
Az erőszakhoz fegyver kell, ez pedig az Egyesült Államokból származik; a Pentagon aggódik amiatt, hogy a bandák ma már olyan technológiát használnak, mint az infratávcső, a lehallgatásbiztos telefonok és a páncélozott harci járművek – utóbbiak jobbak azoknál, mint amelyek a mexikói hadseregben vannak rendszeresítve.
Legújabban már mini tengeralattjárókat is bevetnek, amelyekkel tengeri úton viszik a kokaint Dél-Amerikából Közép-Amerikába, sok kockázatot megspórolva így. A teherszállító búvárhajók Ecuadorból és Kolumbiából indulnak útjukra, és a guatemalai–mexikói határon érnek partot. Külön erre a célra építtetik őket a dél-amerikai dzsungelek mélyén. Nem olcsók, darabja három-négymillió dollár, de ha csak egy utat megtesznek vele, már abból az egy rakományból 70–80 millió dolláros profit származik.
Az Egyesült Államokban gazdára találó kokain kilencvenöt százaléka megjárja a guatemalai–mexikói határt. Mexikó kulcskérdés, a drogbandák itt tettek szert a legnagyobb hatalomra, ami ma már az államhatalommal vetekszik több tartományban; nem csoda, hogy ezt az amerikai–mexikói kapcsolatok is megsínylették, és nemrégiben lemondásra kényszerült az Egyesült Államok mexikóvárosi nagykövete is, aki kritizálta a hivatalos Mexikó és Felipe Calderon hozzáállását.
Nem okozna kevesebb kárt, ha legalizálnák a drogokat?
Akkor nem lehetne extra profitért árulni.