A zsidótörvények egyik alig rejtett célja volt a sajtó megregulázása. Ezt roppant egyszerű rendelkezésekkel érték el. 1938-ban kötelezővé tették a kamarai tagságot. Ezzel nagyjából egy időben százalékos arányban szabták meg, hány zsidó lehet kamarai tag. A miniszterelnökségi sajtóiroda élére Imrédy Béla miniszterelnök Kolozsvári-Borcsa Mihályt nevezte ki. A sajtókamarát kormánybiztosként felügyelte. A fajtáját Gömbös árvának keresztelte a szóbeszéd: az ellenforradalom kapta fel az első világháborúból leszerelt tüzért s avatta elkötelezett fajvédővé. Berlinbe járt a fasizmus uralomjutása után minden miniszterelnökkel, Darányi Kálmánnal, Teleki Pállal, Imrédy Bélával. Megkapta az első osztályú német Sas-rendet.
A kamarai iratokat a bukás után Németországba hurcolta. Az amerikaiak fogták el, hazatoloncolták, elítélték, felakasztották.
Mégsem ő volt a főszereplője a sajtó megfékezésének. Még csak nem is az a Teleki Pál, aki 1939 decemberében olyan ravasz rendeletet adott ki, hogy a cenzúra igazából önkéntes. A szerkesztőkre bizatott, bemutatják előzetesen a cikket, vagy kockázatot vállalnak, hogy a cenzúra csap le rájuk.
Teleki Pált, a földrajztudós erdélyi nemest öngyilkosságának gesztusa mentette meg attól a történelmi szégyenpadtól, amelyre a rasszistákat ültette a népek ítélőszéke. Európa első numerus clausus rendelete Teleki javaslatára született. Nobel-díjasaink száműzetésének kétes dicsősége fűződött a nevéhez. A jobbak a zsidótörvénynek is álcázott sajtótörvény ellen felemelték a szavukat.
1938-ben a 15. törvénycikk ellen Bartók Béla vezette a tiltakozók aláírását Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Márffy Ödön társaságában.
Ötvenkilencen voltak. Az első törvényjavaslatot benyújtó Darányi Ignác és az igazságügyi miniszter Mikecz Ödön állítólag azzal a különös jó szándékkal nyújtották be a sajtót is korlátozó rendelkezések sorát a Parlamentben, hogy ezzel a szélsőjobb vitorlájából fogják ki a szelet. A szélsőjobbosok, Csilléry András, Hubay Kálmán, Matolcsy Mátyás felszólalásaiban kevesellték a korlátozó intézkedéseket.
A parlamenti vitában a szociáldemokrata Peyer Károly mutatott rá arra a paradoxonra, hogy a szélsőjobbra a kormánypárt igazából rálicitált, nem a sajtot énekelte ki a szájából, hanem ráduplázott az adagra. Elhatárolódás híján versenyfutás kezdődik a szélsőségekkel, ez alighanem történelmi törvényszerűség.
A tiltakozók közül fájón hiányzott Babits Mihály, Illyés Gyula, a népies baloldalból Erdei Ferenc, a szociográfus, Veres Péter parasztíró.
Külön-külön okokat soroltak fel a távolmaradásukra.
A szenvedő és beteg Babits a fogalmazást kifogásolta. De nem maradt távol. A „Tömeg és Nemzet” című 1938-ban kelt cikkében-tanulmányában Babits ezt írta: „A sajtótörvényeknek megvan a maguk veszélyes dilemmája, akár a demokráciának. Aki a rosszat akarja irtani, könnyen a jót fojthatja meg. Az igaz irodalom elsenyved a korlátok közt. A tömegműveltség sablontermékei ellenben vígan virulnak s gyönyörűen alkalmazkodnak.”
Illyés Gyula más megfontolásokból maradt távol a sajtórendszabályok bírálatától. Álláspontját Fejtő Ferenc megbocsájthatatlannak vélte. „Van a törvényben jó és rossz” – jelentette ki Illyés akkor, amikor százak vesztették el napi kenyerüket. „A sajtószabadság általában jó: védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam a sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát… Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette indulatomban nemcsak e könyvek egy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam.”
Ezek óvatlan szavak voltak. Nem tudhatta ugyan Illyés, hogy megállapítása jóslatként válik valóra, hogy a kultúra nevében szerzőket is máglyára vetnek csakugyan.
Nem kívánhatja senki utólag elítélni Illyést, megítélni is csak abból a szempontból, hogy a gőg rossz tanácsadó.
A sajtószabadság nem szeletelhető rossz és jó cikkre, újságra, műfajra. Illyés különvéleménye hajdanán megakadályozta az egységes fellépést. A József Attila és Ignotus Pál szerkesztette Szép Szóban jelent meg a később mártírhalált halt K. Havas Géza klasszikus írása „Az új sajtótörvény elé”.
A kormány, írta 1939 júniusában K.Havas Géza, újabb sajtóigazgatási reformra készül. A kormány mindig csalhatatlan biztonsággal tudja, „mit kíván a magyar nemzet” és mire van szüksége „a liberalizmus által atómra (sic!) tört embernek”. Ez utóbbit Imrédy Béla miniszterelnök mondta. Sürgették, hogy a liberalizmustól tört embernek most a „gondolata centripetálisan szerveződjék”. Ez pedig Jaross Andor eszméje volt, azé a Jarossé, aki a magyarországi deportálások későbbi levezénylője volt, Sztójay kormányának belügyminisztere, háborús bűnös.
K. Havas Géza, a kor egyik nagy publicistája csüggedten fogalmazott. „Nem óhajtjuk tehát az illetékes tényezőket meggyőzni arról, hogy a sajtó és szellem szabadsága a nemzet örök és feltétlen érdeke. Belenyugszunk, hogy ismét politikusok írják elő, hogyan írjon a magyar író, holott helyesebbnek tartanók, ha inkább az államférfiak egy része próbálna alkalmazkodni a magyar irodalom évszázados értelmi és erkölcsi hagyományaihoz (hogy a nyelvi hagyományokról már ne is beszéljünk.)”
Megannyi sajtótörvény javítgatás után a tiltakozás helyett több táborra hasadt a sajtómunkások és írók köre, K. Havas Géza azon háborodott fel, hogy megindultak az önszorgalmú kutyák (copyright Illyés Gyula), hogy a másiktól elragadják a koncot. Ezek a tollforgatók „szaporán és ötletesen termelik a javaslatokat arról, kitől mit és mennyit kell elvenni, mit kell megrendszabályozni, megszervezni, eltörölni és kiirtani… Annyi szabadságszeretetet, mint a divatos kis kockafejű drótszőrű kutyák, akik noha tudják, hogy a póráz szerves része annak a világrendnek, amely csontot, ebkalácsot, sőt fürdőt és kozmetikát is juttat nekik, mégis tettetett, játékos haraggal, morogva rágják pórázukat.”
A rendszer ölébe vágyók azonban nem rágják a pórázt. „Egymást rágják és a liberalizmust rágják…és a baloldalt rágják.”
A pórázt méltósággal viselik, mintha a díjakért előlegbe.
Tartozunk még azzal, hogy elmondjuk, ki volt az élesen látó K. Havas Géza. Nevét és munkásságát a Kenedi János szerkesztette Ars Scribendi sorozat egyik kötete őrzi, továbbá a Szép szó köréhez tartozó Örkény István halhatatlan egypercese.
Íme, hol végződött a sajtótörvények ellen tiltakozó gondolkodó élete
„In memoriam dr. K. H. G.
– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben
a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni.
A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”
Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy K. Havas Géza a Günskircheni koncentrációs táborban halt meg, szívrohamban.
Ungvari Tamas egyik legjobb cikke a sok kituno kozul. – Csak egy szemelyes megjegyzes: – Tamas, buszke vagyok, hogy az osztalytarsad lehettem.
Elgondolkodtató , kiváló írás.
Tudom, hogy ez a fórum alkalmatlan bővebb értekezésre. Ungvári Tamás sokunk véleménye szerint jelenleg szinte egyedülálló értéke a magyar és Európai irodalmi és politikai életnek.
Véleménye elfogulatlan, benne magyarsága megkérdőjelezhetetlen. Elfogulatlansága még akkor is kifogástalan, ha lenne oka elfogultságra. A magyar művészeti és irodalmi életet nagy ismerője, de így van ez más nemezetek irodalmi életével és művészeti eredményeivel kapcsolatosan is.
Szavaira és mondanivalójára sokkal jobban oda kellene figyelnünk, mert amit ír az nem pártos, nem fajhoz vagy rasszhoz kötődik, hanem az egyetemes emberi értékeket közvetít. Személye, munkája olyan érték, amely még akár Nobel díjjal is jutalmazható lenne!
Szinte közhely megint ezt idézni – de mennyire ráismerni benne a népi írókra:
“…úgy képzelték 45-ben, ha nemzetiszínű gatyában felsorakoznak a kommunisták mögött, nem kell más, csak megvárni, amíg a kommunisták elvégzik a piszkos munkát – elveszik a birtokot, a bankot, a zsidó és grófi vagyont – és akkor ők, kéz dörzsölve, előlépnek és átveszik a készet. [...] A népi irodalom műkedvelői kiadják államköltségen műveiket, és minden nemzeti lesz és paraszt. A kommunisták tudták ezt, egy ideig használták a nemzeti parasztokat, majd valamennyiüket bedugták a zsákba. [...] Ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság egyik tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szűrös gatyás jobboldaliak tervelnek. [...] A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a “nemzeti” jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldal.”
(Márai Sándor: Napló, 1984-1989.)
Márai a PROFÉTA: “Ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság egyik tragédiája lenne.”
kedves Tamás! Természetesen gratulálok, mi más is maradhatna hátra egy a tőled szokásos cikk után. Viszont hagy korrigáljal két pontot. Ez a két pont a Gunskrcheni KZ “u”-jára került… és szerencsére Günskirchenben nam volt tábor.
üdvözlettel: SjA
Ezek szerint nem csak én “látok” a szememtől s nem csak én szeretem ha a tény a tény marad.Egyszerre melegség s fájdalom önt el a cikket és főképp annak nekrológját olvasván.”Ez a vicc nem vicc, ez a vicc a vicc!”
Most kicsit jobban érzem magam,”emerekre”leltem. Jó érzés.
irigylem Georg Boros-t!