A következő harminc évben 5,5 milliárd dollár megtakarításra számítanak a szövetségi kormány illetékesei az egydolláros papírpénz érmével történő helyettesítéséből. A szakértők szerint azért érdemes megfontolni a lépést, mert a fémpénz lényegesen időállóbb a papír bankjegynél.
Nem ez az első eset, hogy fontolgatják a jövőre százötven éves egydolláros lecserélését, de ezt sokan, különösen a bankok és a készpénzforgalmat bonyolító magánvállalkozások ellenzik, miután a fémpénzzel való bánásmód lényegesen körülményesebb.
Az első papír egydollárost, amely meghatározott súlyú színezüstöt ért, 1862-ben nyomtatták, az akkori tekintélyes, majdnem tizenkilencszer nyolc centiméteres formátumban, rajta Salmon P. Chase, Abraham Lincoln elnök pénzügyminisztere arcmásával; csak hét évvel később került a bankóra George Washington. Ezen a bankjegyen még nem szerepelt a szövetségi állam megjelölés. Egy időben szerepeltették az egydollároson Washington feleségét, Marthát, az első First Ladyt is.
Az egydolláros számos kisebb-nagyobb változáson ment át a tizenkilencedik században; 1923-ban tervezték át teljesen; a méret azonban csak a nagy gazdasági világválság idején változott – takarékossági megfontolásokból – a mai tizenöt és félszer hat és fél centisre.
A második világháborúban több „speciális kiadást” ért meg az egydolláros, így Hawaiin adtak ki különleges bankókat egy esetleges japán megszállásra számítva, de kaptak spéci egydollárosokat az Észak-Afrikában harcoló szövetséges csapatok is: ezeken a pecsét kék helyett sárgás színezésű volt. Így könnyen értéktelennek minősíthették őket, ha ellenséges kézbe kerülve akarták volna azokat felhasználni.
1957-ben került rá a dollárra az IN GOD WE TRUST (Bizodalmunk Istenben) felirat; 1969-ben pedig az addigi latin pecsétfelirat helyett angol szöveg került a zöldhasúra. Azóta az egydolláros dizájnja lényegében változatlan maradt.
Kéretik 500 000 db papirt küldeni, csak tesztelés céljából.
Majd nyilatkozom, kis türelmet kérnék.