Megnézhetném a lexikonban, sőt megnézhetném a saját róla szóló könyvemben – de egy emlékezésben az emlékezetre illik hagyatkozni. Déry Tibor, magyar regény- és drámaíró, az 1956-os írólázadás egyik hőse, hatvan esztendős is elmúlt, amikor bevonult a börtönbe azért, mert vitték, mivel nem hajlott a kádári alkura.
Déryben fel-fellobogott valaminő régi, munkásmozgalmi romantika. Kivált a második világháború után: munkás-sapkát viselt, felgombolt fehér inget, vidékre járt riportokat készíteni az épülő szocializmusról. Holott született „burzsoá” volt, tekintet nélkül arra, hogy az apjától örökölt bérházat elkártyázta.
Feleségei közül Oravecz Paula alighanem munkásnő volt, aki természetesen írni kezdett. A régi Népszava körül tán félszáz esztendeig úgynevezett munkásírók csoportosultak. Élt még Ady Endre, amikor egy Csizmadia Sándor nevű költőt emeltek magasba, míg Adyt kiszorították. Még a két világháború között is a szerényebb tehetségek gyűltek oda. Olvasóim emlékezetét vizsgáztatom, hallottak-e már az egykori Népszava költőiről? Földeák János, László Gyula, Lukács Imre, Berkó Sándor, Vető Miklós, Zsigmond Ede. Költő volt egyébként a Népszava akkori korszakának egyik felelős szerkesztője, Szakasits Árpád is.
Déry Tibor sohasem volt a Népszava munkatársa. A Nyugatnál kezdte, majd avantgárd lapokba írt, rövid ideig Vértes György forradalmárral egy-két számát jegyezte egy folyóiratnak a két háború között.
Vértes korábban Rákosi Mátyással együtt ült a szegedi Csillag börtönben. Ott pedig folytonosan oktatta Rákosit, hogy nem elég baloldali, nem igazítja gondolatait az igaz szocializmus kodifikált ígéihez.
Ez a Vértes szerkesztette a háború után a Forum című lapot, aztán mellőzték, mert Rákosi hatalomra jutott, Vértes megmaradt „szektás”-nak, ami röviden annyit jelentett, hogy egyetlen kommunista sem volt neki elég kommunista.
Déry ezen közben megjárta a hadak útját. Letartóztatták 1957-ben, elválasztották szép, fiatal feleségétől, Kúnsági Erzsébettől, közös cellába vágták idegenekkel. Ráadásul Déry klausztrofóbiában szenvedett, vagyis nem bírta a bezártságot. Ez egy börtönben igen kínos. Amikor egyszer azt mondtam neki, hogy szerintem minden ember ebben a betegségben szenved, rám mordult, hogy egy dolog beteges formája hasonlít ugyan erre, de egészen más, mint a természetes iszony.
Kijött Déry a börtönből, éppen úgy, ahogyan a novellájából készült filmben, a Szerelem című Makk Károly alkotásban Darvas Iván, csodálkozva, hogy az élet ment tovább, amíg ő a zárkában senyvedett. És élt még Vértes, értelmiségi a rókalyukban, és várta, hogy lecsapjon Déryre.
Déry az önéletrajzát írta, s abból közölt fejezeteket. Az egyik fejezetben említette meg, hogy ő már akkor, a Rajk per idején sejtette-tudta, hogy ez kirakatper, s Rajk ártatlan.
Vértes eredetileg vegyésznek készült, majd a szocialista képzőművészeket szervezte, utóbb az Országgyűlési könvtár főigazgatója volt, szenvedélyes kéziratgyűjtő. Évtizedeken át megőrizte Déry Tibor helyszíni tudósítását a perről, amelyet a Vértes által szerkesztett Forum című lapnak írt, de nem közölték, mert túlzónak találták. Déry nem követelte elég erélyesen Rajk felakasztását.
Vértes a kézirat másolatát adta ki a Magyar Nemzetben, Déry szavahihetőségét földig rombolta.
Déry meg egyszerűen azt nyilatkozta, sőt odabiggyesztette az Ítélet nincs című önéletrajzába lábjegyzetként, hogy elfeledkezett erről az írásáról. A botrányt persze betemette az idő.
Déry győzedelmeskedett az időn. Nem egyszer hatalmas szívességet tett nekem.
Volt a Magyar Televíziónak egy talpraesett szereplője, aki ösztöndíjjal érkezett a massachusettsi Cambridge-be, ahol én tanítottam akkortájt. Ő is valaminő ösztöndíjjal volt ott, egyedül, s egy otthon maradt hölgyről álmodozott. Hogy azt is kimenekíti ide a házasságából, s talán együtt indulnak Kaliforniába, ahol esetleg ott maradnak.
Vendégszerető házunkba gyorsan befogadtuk az ipsét, ott üldögélt velünk a kandalló mellett, és tépelődött. Mi sem természetesebb, minthogy segítettünk a fiatalembernek kocsit szerezni és megterveztük a szöktetést, valamint a kaliforniai utat.
Az úr, majd miként kiderült, elvtárs természetesen hazajött, s beszámolt, akkoriban kötelezően, amerikai tapasztalatairól, találkozásairól.
Mi is hazajöttünk a Harvardról. A Vörösmarty téren futottunk össze Déry Tiborral és a feleségével.
„Mit hallok Aczéltól?” Akkoriban Déry már jóban volt azzal az Aczéllal, akinek szerepe lehetett abban, hogy éppen Déryt tartóztatták le 1956 után.
Kíváncsiam lestem, ugyan mit hallott Déry Aczéltól.
„Mit csináltál te Bostonban, rossz fiú?” – kérdezte kajánul Déry. Bizonnyal arra gondolt, amíg más van bajban, addig ő megússza.
Erre elmondta Déry, mi mindent hallott az én bostoni tartózkodásomról, s persze az énekes pacsirta nem lehetett más, mint az emigrációra készülő magányos ember, a halálosan szerelmes, a kedvesét szöktető.
Mi egy luxuslakásban laktunk a Beacon Hillen, szólt a híradás Aczélnak. Természetesen emigrálni akartunk, már mindent előkészítettünk a gyerekeink disszidálására.
Dérynek elég volt annyit mondanom, hogy a hír nem igaz. S ő elsimította az ügyet. Nekem nem hitt volna Aczél György, Dérynek elhitte.
Az én hitelemet nem erősítette meg a börtönévek sora.
Sokszor hivatkoznak Déryre így, vagy úgy, a megítélése sokszor ambvivalens, de hát azért írt olvasható könyveket. Az Ítélet nincs című önéletrajza is ajánlott olvasmány kellene, hogy legyen.
Aczélról pedig leginkább negatív dolgokat lehet hallani. Pedig – tudomásom szerint – nagyon művelt ember volt. A könyvtárát szívesen látnám nálam.
Buta vagyok. Akkor most “massachusettsi Cambridge” vagy Boston? Bocsi, de a szenilitásom…
Hja, amúgy voltam pár előadásán az “öregnek” – is. Tényleg nem volt akkora hülye, mint amekkorának mi, kezdő slapajok szerettük volna.
)
Boston egy nagy város és abban egy kisváros Boston is meg Cambridge is. A kisvárost Pesten kerületnek hívnák. Azért kell írni, hogy massachusettsi, mert szinte minden államban van, sőt nem is csak egy, Cambridge.
Persze a darab két nagy emberről szól, Déryről, akit nagyon sokan szeretünk, mert nagyon jó író és Aczélról, akit kevesebben szeretünk, mert politikus volt és nem tudjuk, hogy mennyi jót tett – akár még olyanokkal is, akiket eMbernek nem, írónak viszont szeretünk