Nirvani Budhram Guajanában született és tíz éves koráig ott nevelkedett. Ezután családjával New York Bronx nevű részébe költözött. Azóta is itt él. Párjával három gyereket nevel Brooklynban. Volt tanár és bankár is, és jelenleg egy iskolaügyi non-profit szervezetnél dolgozik. Szülei tanárok voltak, nemrég mentek nyugdíjba. Az Amerikai Népszava számára az amerikai és angol iskola rendszerben szerzett tapasztalatairól, a rasszizmusról, a másságról is nyilatkozott.
MM: Hogyan élted meg tíz évesen azt a gondolom nagy változást, amit a Guajanából New Yorkba való költözés jelentett?
NB: Elég nagy sokk volt. Guajanában egy kis faluban éltünk, és sosem voltam az ország határain kívül. Annyi előnyöm volt, hogy beszéltem angolul, de angliai akcentussal és az itteni tanárok azt mondogatták, hogy rosszul írom le a szavakat, amikor nem az amerikai angol szerint betűztem néhány szót. Nagyon érezhető volt, hogy mindenben különböztem az osztálytársaimtól. De mi azért jöttünk el Guajanából, hogy mi hárman, gyerekek, mert van két bátyám, jobb iskoláztatásban részesülhessünk.
MM: Mi a legnagyobb különbség, most, hogy már felnőtt fejjel vissza tudsz nézni és össze tudod hasonlítani, a két iskolarendszer között?
NB: Úgy látom, mint volt diák, tanár, szülő és az iskolaügyben dolgozó ember, hogy ami itt, az USA-ban nagyon hiányzik, az, hogy nem becsüljük meg eléggé a tanárokat. Társadalmi szinten, a kultúránkon belül nem értékeljük eléggé a tanulást. A tanárok fizetése megfelel a társadalmi megbecsülésüknek, ami nagyon alacsony, és a szülők sem igazán érdekeltek a tanulási folyamatban. Ahonnan én jöttem, ott a tanár szavának súlya volt, és a szülők is a tanár oldalára, nem a lusta diák oldalára álltak. Ha valamit elkövettem, például a guajanái iskolámban, mire haza értem, a szüleim már tudtak róla. A tanár szerves része volt a diákok életének.
MM: Milyen iskolába jártál New Yorkban?
NB: Egy nyilvános alapiskolában kezdtem, Bronxban. Jeles diák voltam és az egyik tanárom segítségével bejutottam egy nagyon jó queens-i középiskolába. A bronx-i alapiskolám leginkább színes bőrű, főleg latin amerikai, fekete és nyugat indiai bevándorló diákokból állt és a tanárok ír és olasz származásúak voltak, akik régebben telepedtek le Bronxban. A tanárok egyébként szerintem nem diszkrimináltak bőrszín vagy akcentus szerint. Inkább azt tapasztaltam, hogy a tanulási eredmények szerint, az igyekezet szerint ítélték meg a diákokat. Engem mindig támogattak, figyeltek rám és mivel én becsültem a tanáraimat, mert ebben nevelkedtem, hallgattam rájuk. A szüleimnek elég volt a bajuk azzal, hogy felnőttként újból kezdjék ebben az országban és nem volt kapacitásuk arra, hogy például felkutassák a jó középiskolákat és megpróbáljanak engem oda beprotezsálni. Ezt én magam, az alapiskolás tanáraim segítségével tettem. A középiskolám, ugyancsak nyilvános, már majdnem teljesen fehérekből és ázsiaiakból állt és lehetett látni a különbséget, mert a szülők sokkal inkább részt vettek az iskola életében és az iskolának is sokkal több anyagi segítség jutott a középosztálybéli szülők által.
MM: És az egyetemi éveid?
NB: A New York University-n végeztem el a BA fokozatot, majd elhatároztam, hogy visszamegyek az angol oktatási rendszerbe, és Oxfordban tanultam egy ideig angolt és angol pedagógiát. Azt tapasztaltam, hogy az angol rendszer az amerikaihoz képest magasabb szintű és igényesebb, a diákok gyorsabban haladnak az anyaggal, főleg ami a matematika, tudomány és angol nyelvet illeti. Persze Oxfordról beszélünk, nem egy átlagos egyetemről.
MM: Hogyan lettél tanár?
NB: Végül Oxford után a New York University-n szereztem felsőfokú, MA diplomát és New York város egyik legrosszabb negyedében, East New York-ban, vállaltam angol tanári állást egy középiskolában. A környék olyannyira veszélyes volt, hogy az iskola bejárai ajtaja egy fémdetektorból állt, hogy a diákok ne az iskolában öljék egymást. Két rivális geng harcolt ott akkoriban egymással. Másfél évet töltöttem ebben a középiskolában, és életem során sosem éreztem magam annyira elszigetelnek, mint akkor. Nagy célokkal, ideálokkal érkeztem, és készen voltam bármit megtenni, amit csak lehet a diákjaimért, de az első órákon kiderül, hogy az elsős gimnazisták ötödikesek szintjén olvasnak. Ilyen körülmények között persze nem lehetett Shakespeare-t tanítani. A diákok 97 százaléka afro-amerikai volt.
MM: Tudod, mi az oka annak, hogy ezek a diákok nem tanultak meg megfelelő szinten olvasni az alapiskolában?
NB: Egy részük nem angol anyanyelvű, és az alapiskolában, ahol több mint 30 diák van egy osztályban, a tanárnak nincs lehetősége külön foglalkozni azokkal, akik nem beszélnek jól angolul, ezek a diákok tehát lemaradnak. A tanárok azért nem buktatták meg őket, mert ez a tanárra vetett volna rossz fényt, a tanár evaluációja az lett volna, hogy rossz tanár, mert a diákjai egy része megbukott, és végül a tanár elbocsájtásához vezetett volna. Másrészt ezek a tanárok nem voltak felkészítve arra, hogy fegyelmezzenek egy 30 fős problémás osztályt, amely olyan diákokból áll, akik megszokták, hogy igyekezet nélkül jutnak tovább, akkor is, ha például nem értik a felsőbb fokú angol szöveget. Sajnos ebben az esetben megint csak arról panaszkodhatok, hogy a szülőket nem igazán érdekelte a gyermekük iskolai teljesítménye és nem becsülték meg a jó tanárokat. Az én osztályomból, egy-egy szülői értekezleten jó, ha tíz szülő megjelent. És néhány szülői beszélgetésből nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a családok alkoholizmussal, drog függőséggel, családon belüli erőszakkal próbálnak megbirkózni napi szinten és így a gyerek tanulása nem prioritás. A teljes elszigeteltség érzéséhez egyébként nagyban hozzájárult, hogy tanár munkatársaim nem nagyon voltak vevők az én javaslataimra. Nem osztották meg velem tapasztalataikat, nem álltak mellém, amikor változást szeretettem volna eszközölni.
MM: Ez volt az oka annak, hogy végül elhagytad a tanári pályát?
NB: Nem egészen. Amikor a legjobb diákomat, egy 13-éves lányt, agyonlőtte egy másik lány, mert a másik gyanakodott, hogy a diákom flörtölt a barátjával, akkor éreztem úgy, hogy én itt, egyedül, támogatás nélkül nem érek el sokat. Úgy gondoltam, hogy ha tényleges változást akarok elérni, akkor azokat a politika, a tanítás magasabb szféráiban kell elindítani és ezek egy idő után leérnek az ilyen problémás iskolák szintjére is. Ezért egy kutató intézetben dolgoztam, főleg adatfeldolgozásban és az egyes tesztek kidolgozásában, majd később olyan tanárokkal, mint akik az East New York-i iskolában dolgoztak, működtem együtt olyan stratégiák kifejlesztésében, amelyek segítenek az elmaradott diákok felzárkózásában.
MM: És nem hiányzik a tanítás?
NB: De igen, hiányzik. A tanításban a legjobban a gyerekeket szerettem, a velük való interakciót és az nagyon hiányzik.
MM: Van olyan, amit a New Yorki iskolák jól csinálnak?
NB: Igen. Például nagyon jól integrálják a diákok különböző kulturális szokásait a tananyagba és az iskola mindennapi életébe. Figyelnek az ilyesmire és ez hozzásegít ahhoz, hogy a diákok ilyen módon megismerjék egymás kultúráját, ételeit, vallási szokásait, és hasonlókat. Megszűnik az „idegen” fogalma, mert amit ismerünk, attól nem szoktunk félni, nem szoktuk elítélni.
MM: Saját családodban hogyan tükröződik a bőrszín?
NB: Ebből a szempontból érdekes egy család vagyunk. A fogadott fiam a párom biológiai gyermeke, így ő fehér bőrű. A fogadott lányaimat a párom, amikor ő Szingapúrban élt, még mielőtt találkoztunk volna, Vietnamból csecsemőkorukban fogadott örökbe. Az egyik lány inkább hasonlít rám, a másik pedig sokkal világosabb bőrű. Amikor Kaliforniából New York-ba költöztek, én nagyon aktívan részt vettem az iskolai tevékenységekben, így már szeptembertől gyakran jártam az osztályukban is. Az elején sokan azt hitték, én vagyok a babyszitter. Ez nyilván a bőröm színe miatt van, hiszen ha fehér lenne a bőröm, nem következtettek volna automatikusan ilyesmire. Ez egyébként újdonság volt számomra, mert mi nem nagyon „látjuk” a bőrszínt a családon belül, és lehet, hogy én kicsit idealista is vagyok e tekintettben. Többször tapasztaltam, hogy amikor idegenek próbálják megfejteni, hogy ki kicsoda a családunkban, mert a három gyerek nem hasonlít egymásra, de a szüleikre sem, a gyerekek értetlenül néznek és nem értik, hogy mit nem lehet ezen érteni. Ők hárman testvérek és mivel így nőttek fel, számukra ez természetes és megkérdőjelezhetetlen. Szerencsénkre egyébként a baráti körük, az új iskola és mindenki körülöttünk gyorsan felfogta és nem tárgyalta tovább a helyzetet. Jól megvagyunk.
Ezért örültem neki, hogy a kisebbik fiam olyan ovis csoportban nőtt fel, ahol volt néger is, kínai is, értelmi sérült gyerek is. Az, hogy valakinek más színű a bőre, az nem kérdés, de a képességbeli különbözőséget is nagyszerűen kezelte a csoport (együtt segítettek a gyereknek, amikor ő már nem tudta tartani a fejődésben a tempót).