New York – Miközben Izrael többször is aggodalmát fejezte ki az egyiptomi forradalom végkimenetele miatt, az Egyesült Államokban élő, mintegy hatmilliósra taksált zsidóság sem tudja eldönteni, reménykedjen, vagy sötéten lássa a jövőt.
Amerikai zsidó vezetők politikai szimpátiájuktól függetlenül érzik ma úgy az egyiptomi fejlemények kapcsán, mintha a remény és a kétségbeesés között kifeszített kötélen kéne sétálnia. Hoszni Mubarak rezsimjének három évtized utáni összeomlását az amerikai zsidó szervezetek legtöbbje üdvözölte, amiben nincs is semmi meglepő: jobbára demokrata érzelmű emberekről van szó, akik minden gond nélkül azonosulni tudtak a lázadó egyiptomiakkal, sokan egyenesen azon az alapon, hogy annak idején, évezredekkel korábban az Egyiptomban rabszolgaként dolgozó zsidók is fellázadtak a fáraó ellen.
Maguk is érzik azonban, hogy ez a hasonlat kissé sántít, de: „Nem tehetek róla, ha a tévét nézem, lázadó embereket látok, akik azt mondják: szabadok akarunk lenni”, nyilatkozta Steve Gutow rabbi, a száznegyven országos és helyi zsidó csoportot tömörítő ernyőszervezet, a Jewish Council for Public Affairs (JCPA) első embere. „Nyilván vannak aggasztó fejlemények is, ez azonban olyan pillanat, amit támogatni és ünnepelni kell.”
Gutow azonban számos más zsidóval együtt aggodalommal várja, nem kerül-e Egyiptomban iszlamista szélsőségesek kezébe a hatalom, és nem támad-e Izrael határán egy újabb Irán, amelynek első dolga lenne felmondani a Camp David-i megállapodást és felújítani az ellenségeskedést a két ország között.
Az amerikai zsidó vezetők megkönnyebbülve hallgatták az egyiptomi hadsereg azon bejelentését, miszerint Kairó tiszteletben kívánja tartani a zsidó állammal 1979 óta fenntartott, úgynevezett „hidegbékét”, mely kifejezés azt jelzi, hogy noha vannak diplomáciai, bizonyos szintű gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok a két ország között, és izraeli részről tömegesen járnak át turisták, maga a viszony különösebben barátinak nem mondható, a felek inkább csak elviselik egymást, nyílt agresszió nélkül.
Nathan J. Diament, az amerikai ortodox hitközségek szövetségének PR-osa szerint ki kell várni, mi fog történni. A hadsereg hatalomátvétele mindenképpen bátorító, „egyelőre azonban nehéz megbecsülni, milyen értéke van egy ilyen bejelentésnek, amiről nem tudni, konkrétan ki mondta és milyen illetékességgel.”
Nem egy zsidó vezető semmi jót nem vár az egyiptomi demokratizálódási folyamattól, mert tisztában van azzal, hová vezetett a hasonló folyamat Iránban és Gázában. Előbbiben a sah uralmának megdöntése iszlamista rezsimhez vezetett, utóbbiban az Egyesült Államok által is erőltetett 2006-os demokratikus választásokon a Hamasz terrorszervezet győzött és kapott lehetőséget arra, hogy a Gázai-övezetben valamennyi politikai ellenfelét felszámolja.
David A. Harris, a centrista American Jewish Committe zsidó politikai mozgalom vezetője szerint „megeshet”, hogy Egyiptomban nem a demokrácia jeffersoni értelmezése győzedelmeskedik, „hanem a Hezbollah, Hamasz és hasonlók iráni típusú rezsimje”, a világnak pedig oda kell figyelni arra, mi történik a koptokkal, valamint az 1948-as és 1967-es kiűzetés és pogromok után még megmaradt, százötven lelkes egyiptomi zsidósággal. „Reménykedni lehet”, szögezte le Harris. „A remény azonban nem politika.”
A prominens Izrael-párti AIPAC lobbicsoport erősen támogatja Barack Obama azon elképzelését, hogy felül kell vizsgálni, érdemes-e Amerikának továbbra is dollármilliárdos katonai segélyben részesíteni Egyiptomot. Josh Block, az AIPAC szóvivője szerint a segélyt attól kell függővé tenni, hogy Egyiptom továbbra is betartja az Izraellel kötött megállapodásokat és az Irán elleni szankciókat, üldözi-e a nemzetközi terrort és annak rendje és módja szerint biztosítja-e a Szuezi-csatorna mint nemzetközi víziút használatát valamennyi ország, így a zsidó állam számára is.
