Böjte József: Szeretnék mosolyogva élni 2011. január 25. kedd 6:52

Felemelő érzés volt tízezernyi honfitársammal együtt lenni a Parlament előtt, és tiltakozni a sajtószabadságunkat veszélyeztető törvény ellen.

Elszomorító élmény volt megint  ott állni, sokadmagammal azon a téren, amelyen 20 éve is álltunk és a szabadságért tüntettünk, aztán a demokráciáért, és most ismét itt állunk, és megint aktuális a „Sárga rózsa” és a „Ha én zászló volnék”. Bródynak elő kellett vennie ismét az öreg gitárt, és mi vele énekeltük: „nem lennék játéka mindenféle szélnek…”

Szeretném, ha nem tudnám, ki a magyar miniszterelnök, csak úgy dolgozna szépen, és mi emberek elégedettek lennénk, mert jó, amit csinál. Szeretném élvezni az unokáimat, hogyan alakul az életük, hogyan haladnak a tanulásban, vetélkednek-e, ki teszi le előbb az angol középfokút, ki a jobb sportoló, melyik mit olvasott, és mit akar velem megbeszélni. Szeretnék a Művész presszóban kávézni a húsz éves unokámmal, aki elmeséli kapcsolati problémáit, sztorizik az egyetemi tanárairól, és a terveiről. Szeretném látni a fiú unokámat pirosló arccal, amikor bejelenti, hogy megvan az angol vizsgája és mehetünk a vágyott Mexikóba, amit megígértem neki. Szeretném, ha családom szeretetben élne, és nem veszélyeztetné egzisztenciálisan a politika. Szeretném, ha a lányom műsora a rádióban sikeres lenne, és Ő lenne a film és fotóművészet legfontosabb rádiós szószólója.

Sőt szeretném, ha lenne filmművészet Magyarországon, ha nem csak „udvari-kultuszfilmek” készülhetnének majd, ahogy most kinéz a filmes jövő. Szeretném, ha az értékes színházművészet és színházművészek nyugodtan és támogatva dolgozhatnának, és nem szenvedne a színházi élet minden szinten a politika kultúraellenességétől. Ha itt művésznek érdemes lenne élni. Biztonságban, megbecsülésben. Ha a kultúráról szólna az élet, és nem a politikai anomáliákról. Szeretném, ha a hazám nem bizonytalanságot sugározna saját népe és a külföld felé. Ha tisztelnék, tisztelhetnék országunkat, mert európai normák szerint élünk és gondolkodunk, és úgy is beszélünk.

Ha végre a nemzet szembenézne történelmével, és nem „fantom nemzettudat” alapján élné meg azt. Ha nem trianonozna, hanem tudná, hogy mi történt és miért. Ha nemcsak a lelkével gondolkodna, hanem szembenézne a politikai, katonai, társadalmi realitásokkal.

Persze a mai realitásokkal is szembe kellene nézni. Most már szinte szócséplésnek tűnik fel, ha valaki a kormány által elkövetett fél éves randalírozásról elmélkedik, pedig azt hiszem, nem tudunk eleget beszélni, írni a megtörtént törvényi és egyéb intézkedésekről, már az írástudók felelőssége miatt sem. Az előző cikkemben már megjósoltam a repedést a Fidesz falanxon, mert nem lehet, hogy normális emberek szó nélkül hagyják mindazt, ami itt politikai őrületként történik. Most a „filozófus perben” szólalt meg egy vállaltan fideszes, a MODEM igazgatója, Gulyás Gábor, akit közben a Nemzeti Galéria igazgatójává nevezett ki a Kulturális államtitkár. Vajon meddig tart, amíg megtámadják? Cikkét a Magyar Nemzet nem hozta le, a kormányfő nyomozója már a nyakán van.

Csepeli György szociálpszichológus szerint kollektív mentálhigiéniai képzést kellene tartani, hogy szembe tudjunk nézni magunkkal. Hogy kialakulhasson az önmagáról gondoskodó, öntudatos, autonóm emberek sokasága, akik nem az államtól, a Vezértől várják a megváltást, a reményt és a lóvét. Nem itt tartunk. Nehéz év lesz, és a kiemelkedően jól keresőkön kívül szinte mindenki rosszul jár. Újra kísérleti nyulak vagyunk, megint átmeneti korban élünk (én egész életemben abban éltem). Most a szeretett kormányunk kísérletezik rajtunk, az új gazdaságpolitikájával, az új társadalompolitikával, amelynek kivitelezéséhez mindazt a gazságot kellett elkövetnie, ami jellemezte az elmúlt kormányzási időszakot. Nem sorolom, már unom, és keserű vagyok. Valamit tenni kell, tennünk kell.

Jobban szeretnék mosolyogva élni.