Azt még magamról sem hittem volna soha, hogy annyira naiv vagyok, így azt sem látom, ami a szemem előtt van. Pedig sokszor megtörtént velem. Nem tudom, mit gondolok olyankor, valószínűleg tudat alatt nem tartom fontosnak, vagy éppen mást fontosabbnak tartok. Mielőtt azonban találós kérdéseket tennék fel magamnak s az olvasónak, elmesélek egy történetet.
A szerkesztőségben, ahol dolgoztam, volt egy fiú. Fekete, vékony, kis bajusszal az orra alatt, mit mondjak: csúnya volt. Engem – legalábbis mint férfi, ha úgy néztem volna rá – kifejezetten taszított volna. Viszont erre soha nem gondoltam, mert mint ember, mint kolléga, mint barát – több esztendőn keresztül barátomnak tarthattam – a legjobb volt.
A szerkesztés apró szüneteiben rendre kiültünk a folyosóra, és nagyon jókat dumáltunk. Mindenről lehetett vele beszélgetni, nem csak a munkáról. Mindig úgy éreztem, őszinte hozzám, s én is őszinteséggel viszonoztam ezt a gesztust. Tényleg úgy tudtunk beszélgetni, mint két barátnő. A halála után is csak évtizedek múlva találtam hasonló igazán jó barátra.
M. egyszer nagyon maga alatt volt, még el is sírta magát, mert a menyasszonyáról, Andreáról kiderült, agydaganata van. Mint mondta, a lány szülei orvosok voltak, s nem titkolták, pár hónapja van csak hátra. M. azért a munkában semmit nem változott, ugyanolyan segítőkész maradt, mint korábban, mindent ugyanúgy csinált, csak a szemében volt az a fura ijedtség vagy félelem, amit csak az nem vesz észre, aki nem figyel a másikra.
Az összes szabadidejét a menyasszonyával töltötte, de azt mégsem felejtette el, hogy nekem kedveskedjen. Belefért az idejébe, hogy egy forró vasárnapi ügyeletbe hideg gyümölcslevest hozzon nekem. Olyan finomat tudott csinálni férfi létére, hogy le a kalappal.
Egyik nap aztán bekövetkezett a tragédia, meghalt a leány. M. a vállamon zokogott, nem nagyon lehetett megvigasztalni. Sajnos nem is volt rá sok időm, egy hétre Londonba mentem az utazási vásárra.
Londonban az egyik kiskocsmában többen söröztünk, mikor az egyik ismerősöm megkérdezte:
– Nagyon összetört M., mikor meghalt a barátja?
– Milyen barátja? Nem tudok ilyenről, most a menyasszonya, Andrea halt meg – értetlenkedtem.
– Te ennyire naiv vagy, vagy csak tetteted magad? – szólt vissza nem éppen kedvesen az ismerős hölgy.
– Miről beszélsz?
– Te tényleg nem tudod, hogy M. meleg, és a barátja, András most halt meg AIDS-ben?
Egy világ omlott bennem össze. No, nem azért, hogy meleg, hanem azért, mert ezt előlem eltitkolta. Akkor már hat éve együtt dolgoztunk, a legjobb barátok voltunk, de nem tudtam. Annyi minden megfordult a fejemben, hogy miért nem volt hozzám őszinte, miért nem bízott meg bennem.
Én úgy gondoltam, s gondolom ma is,
a barátság az egyik legjobb jó az életben.
Az ember megbízik a másikban, elhiszi amit mond, meghallgatja és megfogadja a tanácsait, jókat nevetnek együtt… és mindenben segítik egymást. Amikor elkezdenek egy mondatot, a másik folytatni tudja, s egyenrangúak, nincs alá- és fölérendelt viszony, valami láthatatlan fonal köti össze őket. Amikor az egyik felveszi a telefont, a másik elneveti magát… van telepátia, most gondoltam rád. A barát olyan közel van hozzád, hogy úgy érzed, magaddal vagy. Mondhatnék még sok okosságot a barátságról, de fölösleges. Mindenki tudja, van-e igazi barátja. Ahogy mondani szoktuk: testi-lelki.
Mivel riaszthattam el őt mégis az őszinteségtől? Miért volt ilyen kishitű? Azt gondolta, elveszít mint barátot? Ennyire nem ismert volna? Vagy önmagát nem ismerte? Miért munkált benne a félelem? Mitől? Miért mondott Andreát András helyett?
Semmi nem változott volna közöttünk.
Annyira bántott az egész, hogy amikor találkoztunk, meglátta rajtam a tartózkodást. Persze az is lehet, az ismerős felvilágosította, hogy mit hozott véletlenül a tudomásomra.
A következő ügyeletre megint készített nekem ennivalót, de mérgemben hozzá sem nyúltam. Másnap bejött a szobába, kinyitotta a hűtőt, és szomorúan így szólt:
– Nem ettél semmit…
– Nem– válaszoltam dacosan.
Csak tudja meg, engem becsapott, velem nem lehet kukoricázni, holmi kajákkal lekenyerezni. Nekem az őszinteségre van szükségem.
Teltek az évek, nemsokára őt is elérte a halálos kór. Látványosan tette be a hűtőbe a László kórházban kapott gyógyszereit, hogy tudjam én is, mi újság. Addig sem volt egy izompacsirta, de ettől kezdve látványosan lesoványodott, szinte csak hálni járt belé a lélek.
Nem tudom, hogy, de egy napon újra elkezdtük a folyosói beszélgetéseinket, viszont keveset beszélt magáról. Inkább a családját emlegette, a testvérét, az apukáját. Meg bejárt hozzá egy szép szőke fiú, az új barátja. Nagyon örültem neki, hogy az utolsó hónapjaiban is van, aki szereti. Látszott rajtuk, nagyon jól vannak, a fiú, amint kiléptek a szélbe, ráterítette a sálat, átölelte, és úgy mentek az autóig.
Megható volt. Egy kisportolt szépfiú és egy vézna, beteg ember. M, szeméből ilyenkor eltűnt a jövőtől, a haláltól való félelem, de mosolyogni még ekkor sem nagyon tudott.
A temetésén bocsátottam meg neki igazán, amiért nem bízott bennem, amiért nem volt őszinte. Hiszen lehet, abban a szituációban, ami hosszú évekig tartott, csak úgy tudott viselkedni… akkor volt önmaga, ha megőrizte a titkát előttem. Hiszen lehet, én is hibáztam, lehet, az én viselkedésem váltotta ki belőle a titkolózást.
És akkor magamnak is megbocsátottam.
Már nem tudom, mennyire volt nehéz, az viszont bizonyos, ez az egyik legnehezebb, amit olykor tennünk kell. A megbocsátás nem jelenti egyben a felejtést. Ez benne a szörnyű. Hiába mondom én ki, s érzem úgy, hogy akármit tettél, vagy akármit tettem, vége, megbocsátok neked, s magamnak… az emlékezés, mint egy kígyó, kúszik be a gondolataimba, és nem hagy nyugodni.
Akik értenek hozzá, azt szokták mondani, a megbocsátás nem azt jelenti, hogy felejtünk, hogy tovább tudunk lépni, hogy nem történt semmi… és minden kezdődik elölről. Ez szenteskedés, nem más, mint a megsebzett én színháza.
Nem tehetünk róla, de magunkban hordozzuk sérelmeinket, és ezzel tartósítjuk érzelmeinket. A düh, a harag, a csalódás, a reménytelenség pedig mind olyan reakciók, melyek felerősítik a szenvedésünket.
Emlegethetném a Bibliát, amikor Jézustól azt kérdi egy ember, akit megbántottak, hányszor kell neki megbocsátani, hétszer?
Nem hétszer, feleli Jézus, hanem hetvenhétszer.
Aki imádkozik, az tudja kívülről:
Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…
Meg kell értenünk egymást, mert mások vagyunk, különbözőek, s így kell elfogadnunk egymást. El kell fogadnunk azt is, ha valaki nem hajlandó közel engedni magához, mert neki úgy jó. Mert az életben az egyik legfontosabb az elfogadás.
Amikor elfogadom azt az élettől, amit ad, ami van körülöttem, szabad vagyok. Amikor pedig nem fogadok el valamit vagy valakit, szenvedek.
Nem ő szenved, én! Kínlódok az elfogadás nélkül az életben. Akinek nincs rá képessége, hogy a másságot szeresse, befogadja, csak a különbséget veszi észre, az rab lesz a saját lelkében.
Ha jól emlékszem, egy indiai megvilágosult, nagy misztikus is azt mondta valahol, amikor elfogadjuk az életet úgy, ahogy van, az szinte már a megvilágosodás. Még akkor is, ha az életünk teli van ellentmondásokkal. Boldogok és nyugodtak, kiegyensúlyozottak viszont – s ezt már én teszem hozzá – akkor lehetünk, ha nem ítélkezünk, nem gyártunk különféle elméleteket, egyszerűen csak vagyunk.
Úgy vagyunk jól, s jók, ahogy vagyunk.
Úgy kerek a világ, ha mindenki önmagát adja.
De adja-e?
Szó sincs róla. Azt viszont ne feledjük, senki nem jó, nem rossz… mint ahogy nincs csak fekete és csak fehér… Különbözőek vagyunk, viszont egyben nagyon is hasonlítunk: vágyjuk a szeretetet, a törődést. Ez a mi azonosságunk.
