A tér ujjong. Ujjong és ünnepel. A metrókijáratnál kék-sárga székely zászlók lobognak holddal, csillaggal. Három megtermett, szalmakalpagos legény zöld cicanadrágban nótákat énekel, kis alamizsna (pár forint) ellenében. A Kossuth téren, az uniós pénzből (euro) emelt medence tövében a rezsiháború hajlott korú győztesei csápolnak és visongnak. Benn a teremben miniszterelnökünk osztja meg velünk mélyülő, harmincéves bölcselmeit. Az egyes páholy előtt képviselői szelfik készülnek, háttérben az Orbán-famíliával. Mindenki úgy áll kamera elé, hogy ha lehet, belógjon a képbe Győző bácsi fejének negyede-nyolcada.
A parlament, melyet tán utoljára láttunk így együtt, a beiktatást ünnepeli. Állítólag új, háromhetes rendszer vár ránk. De az is sok lesz. Vagy tudott valamit kezdeni a ragyogó ellenzék négy éven át a heti ülésezési renddel?
A munka nagyját az elődök elvégezték. Most már csak kormányozni kell. Egy sokat látott hírlapíró kérdezi: vajon a képviselők utalással, vagy pénztári kifizetéssel kapják-e kézhez illetményüket. Mert ha utalással – amire van némi esély – nem lesz miért bejárni. A szocialistának mondott frakció talán tudja is ezt. Közvetlenül a szavazás után, midőn megválasztották a kormányprogram végrehajtására esélyes listavezetőt, távozott. Simán leléptek. Nem hiányolta őket senki.
Mellesleg kormányprogram az sajnos ma már nincsen. Ez fel sem tűnt alkotmányunk megalkotóinak. Korábban a parlamentnek kellett vitát nyitnia (és szavaznia) róla. És általában meg is szavazta. Most már ennek is lőttek. Őszintén szólva, gőzünk sincs róla, mit akar Orbán az országgal kezdeni. Hát nem mindegy? Nem totál-mindegy, mi történik velünk a következő tíz-tizenöt évben? Nem úgy vágott bele egy elgyötört nép a választásba, azzal az előtételezéssel, hogy „essünk már túl rajta, ha annyira muszáj”?
Szombaton aztán az is kiderült, hogy „Magyarországon túl sok a vita.” A terméketlen mellébeszélés. Ezt maga miniszterelnök fejtette ki beiktatási szózatában egy olyan intézmény emelvényén állva, mely döntően mégiscsak valamiféle szócséplésre, vitára szerveződött. Nem mondja ő, hogy ne vitázzunk. A nemzeti konzultációk intézménye például fennmarad. Ő maga fogja megszervezni őket, kellő időben. De nem lehet vitát nyitni többé – ez el is hangzott – „a Fidesz alapértékeiről.” Az alkotmányról, a „munka alapú gazdaságról”, a közmunkáról és „a második rendszerváltásról”. Ezt egy kicsit fenyegetően, hideg éllel mondta. De a mosolygós Kádár arca is furcsán be-berángott, mikor nagyritkán kijelentette: a közmegegyezés rendszere persze fennáll, de „a népi demokrácia értékeivel” nem lehet játszani. Ha nem hát nem.
Magyarországon megszűnt a demokrácia. A nagy mű immár készen áll. Furcsa, kettős állapotban leledzünk. Valahol félúton jog és önkény, pimasz zsarnokság és átmeneti szabadság között. De jólétet – Kádárral ellentétben – nem tud rendszeréhez mellékelni az ordító Chávez-egér. A rendszer kihűlt, hideg és omlatag. A megoldás is itt áll a kapuban. Ha a választási tablóra nézünk, figyeljük jól a (Jobbikos) harmadik helyeket. Ezekről májusra és őszre szép sorban második hely lesz. 2018-ra pedig aranyérem.
