Búzás Huba: Fasizálódásunk tünetei 2012. június 5. kedd 2:19

Pár napja a magyar parlamentben egy ellenzéki képviselő interpellációjára a kormány nevében válaszoló miniszterelnök-helyettes (egyébként közigazgatási és igazságügyi miniszter) szánalmas mellébeszélései juttatták eszembe Bibót, akinek nézeteire valaha a miniszterelnök is kedvtelve hivatkozott. Hát, hivatkozzunk: „1945-ben, amikorra a Horthy-rendszer tökéletesen diszkreditálódott, a hozzá való kapcsolódást döntő kérdésnek tekinteni… politikai tévképzet” – írta Bibó István egyik levelében (az 1970-es évek végén) Borbándi Gyulának , bírálva az író Ungarische Populismus című könyvében (Donáth György utolsó szó jogán elmondott beszéde kapcsán) megfogalmazott álláspontját. Véleményem szerint – habár csak pártokhoz nem tartozó demokrataként, ill. mindössze a Józan Ész Társaság tagjaként formálhatok véleményt – 2012-ben a félig (vagy tán egészen?) fasiszta Horthy-rendszer politikai, államjogi, kulturális – egyébként erkölcstelen – értékrendjéhez bármi módon kapcsolódni nemcsak politikai tévképzet, hanem anakronizmus, más szóval súrolja a gyengeelméjűség határát, mondhatni politikai debilitás. Nevetségesnek mondanám, ha nem lenne tragikus.

Voltaképpen ezt tette szóvá interpellációjában a Demokratikus Koalíció Párt képviselője (Vadai Ágnes) tudakolva: miért asszisztál a kormányzó párt ahhoz, hogy a múlt század első felében háborús bűnöket elkövetett Horthy kormányzónak országszerte szobrokat állítsanak, emléktáblákat avassanak, tereket nevezzenek el – láthatóan az egykori rezsim baljós szellemének újra-honosítása végett?

Manapság eme kérdésre sokan – hazafiak, tehát jobboldali konzervatív demokraták is – azt válaszolják: a kormányerő dehogy „asszisztál”! Maga kívánja előmozdítani hajdani jelképek (lásd: Kossuth-tér visszarendezése) „hagyomány-teremtő” használatával a letűnt rezsimhez fűződő politika, kulturális, szellemi „jogfolytonosságot”. A Jobbikkal karöltve.

Az interpellációra válaszolni kénytelen miniszterelnök-helyettes érdemi válasz helyett persze másról beszélt (mint Bodóné, amikor a bor árát kérik tőle). Egyidejűleg az ellenzéki képviselőt – a rasszista Jobbik-képviselők artikulálatlan üvöltözéseitől támogatva – a kormánypárti többség sértegető megjegyzésekkel hallgattatta el.

Pedig csak mit kellett volna tenniük? Kidülleszteni beesett mellüket és odavágni az okvetetlenkedő ellenzékinek: bizony, a Horthy-rezsim egykori fasisztái – ha látnák – méltán lennének büszkék reánk, mai utódaikra, hiszen mindössze röpke két év alatt alkotmány helyett olyan „alaptörvényt alkottunk”, hogy minden demokrata (és nem-demokrata is) belegebedt. Na, és az semmi, hogy addig-addig „nyomultunk”, amíg leigáztuk a számvevőszéket, a választási bizottságot, a versenyhivatalt, a pénzügyi szervezetek felügyeletét, az ügyészséget, a helyi közigazgatást, megszereztük az államfői posztot? Horthy, lehet, el se hinné, hogy ma már uraljuk a médiahatóságot (micsoda média-törvényt hoztunk, az EU testületei azóta rágcsálják a körmüket); az ellenzéknek fél tv-csatornája van, a Klubrádió hörög, pár lapjuk újságírói berezelve. Kádereinkkel töltöttük föl az Alkotmánybíróságot, megnyestük jogkörét, korlátoztuk a sztrájkjogot, a munka törvénykönyvét kiheréltük, a szakszervezetek sehol. Lefejeztük a bírói kart (egy farsangi nyugdíj-rendelettel), az igazságszolgáltatás ma már tudja, hol lakik az isten! Hoztunk egy 16 %-os egykulcsos adótörvényt a tehetősebbek javára (ránk szavaznak legközelebb is, a többi csóró meg azért, hogy szót emeljünk „magyarságuk” érdekében az Unióval szemben). Hogy elkoboztuk a polgárok magán-nyugdíjpénztári vagyonát (amely polgárjogi szerződések ezrein nyugodott), meg sokak rokkantnyugdíját azzal, hogy dolgozzanak a restek (hiszen lesz egymillió új munkahely)? Úgy köll, a hiányokat „a komcsik” okozták. Ez persze nem igaz, de ki tud ennek utána számolni? Hja, és amire Mussolini is irigykedve nézne: az új választójogi törvény. Neki ugyan 1922-ben sikerült olyan választójogi törvényt fabrikálnia, amely attól kezdve eleve biztosította az olasz fasiszták biztonságos parlamenti többségét, de ennyire rafináltat még ő se tudott kieszelni: 30 %-kal több szavazat se lesz elég a többi pártnak ahhoz, hogy nyerjenek; de még 35 %-nál is nekünk áll a zászló (esetleg az árpád-sávos).

Egyszóval minek is kéne letagadni (no, a miniszter úr nem is tagadta), hogy a mai kormányerő egyenes politikai-kulturális-szellemi leszármazottja példaképének, a Horthy-rezsimnek (netán Mussolini érájának). Történetesen így ítélte meg törekvéseit a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége is, amikor május 23-án nyilatkozatot tett közzé a „Horthysta restaurációs törekvések” elleni fellépés szükségességéről. Mert tény: a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kormányerő régóta inkább szurkol a rasszista Jobbiknak, semhogy fellépne ellene (olykor biztatja), amikor a szélsőjobb párt Budapesten (például május 12-én) tiltakozó felvonulást tart „a kizsákmányoló Európai Unió és az IMF ellen”, hisz az – mondanivalója lényegét tekintve – azonos a Fidesz ihlette korábbi ún.”Békemenet”-tel, amely szintén a „gyarmatosítás” ellen tiltakozott. Mindkét tüntetés felvonulóit láthatóan nem zavarta, hogy az ország 2004 óta az Unió teljes jogú tagja, se az, hogy anyagi támogatásai segítik gazdasági-társadalmi felzárkózásunkat. A józan ész felől nézve nemcsak a tények riasztó nem-ismerete, hanem a gondolkodás hiánya is lesújtó: a résztvevők és egyetértők szellemi állapota egyaránt aggodalomra ad okot.

Na, de ne túlozzunk: Horthynak sem kellene szégyenkeznie, ha netán mai politikai ivadékai lebecsülnék történelmi bűntetteit. Mert számoljunk csak: már 1938 májusában meghozatta az első zsidótörvényt. A náci Németország oldalán hadba lépett a nagyhatalmak ellen. Mint legfőbb hadúr halálba küldte a fél magyar hadsereget. A magyar államapparátus hatékony közreműködésével hozzájárult 437.000 zsidónak minősített magyar deportálásához, melyből 370.000 magyar állampolgárt (többek közt százezernyi gyermeket, öreget) gázosítottak el; azaz 1944. március 19-én beleegyezett „a zsidókérdés végleges megoldásába”, amit 1944. október 16-án nyilas puccs fejezett be.

Az e tárgyban megkérdezett miniszterelnök-helyettes tehát nem állt a helyzet magaslatán: nem mert dicsekedni a kormányzó párt és a kormányzó úr nézetazonosságával (már ami az ország kormányzását illeti), hanem frusztráltan mellébeszélt. Bezzeg, amikor ő kérdezett a minap. Mint igazságügy-miniszter karakánul járt el. Felszólította a különben is kicsontozott bírói hatalom egyik legfelsőbb bíráját, a Kúria elnökét, hogy vizsgálja felül az utóbbi időszak ítélkezési gyakorlatát, majd szakvéleményben jelentse: az megfelel-e a társadalom elvárásainak, kellő szigort mutat-e; különösen az olyan kiemelkedő bűnügyekben, mint amilyen az elhíresült Cozma-gyilkosság volt, mert az első fokon életfogytiglani fegyházra ítélt három fővádlott büntetését április végén jelentősen enyhítette a Győri Ítélőtábla. Erre erősített rá szintén „kellő hozzáértéssel” a kormány feje, a parlamentben egy jobbikos képviselőnek az ítéletet kifogásoló felvetése nyomán. Kijelentette: a fellebbviteli bíróság ítéletét legszívesebben ugyancsak kifogásolná négyszemközt, mert egyetért a jobbikos véleménnyel, de ezt nem teheti a nagy nyilvánosság előtt. Még azt találnák gondolni, hogy a miniszterelnök nyomást akar gyakorolni az igazságszolgáltatásra.

A miniszterelnök és minisztere ilyetén közéleti szerepléseinek csak három „kányája” van. Az egyik: beosztásuknál fogva a végrehajtó hatalomhoz tartoznak; s mint ilyenek se a parlamentben, se azon kívül nem szólíthatják föl a bírói hatalom egyetlen tagját se holmi „szakértői vélemény” szolgáltatására, mert arra azok egyfelől nem kötelesek, másfelől nem „szigorúan”, hanem igazságosan kell ítélkezniük. A másik: nem a társadalom elvárásainak kell megfeleltetni a bírósági ítéleteket, hanem a hatályos törvényeknek (amelyeket a bizonyítási eljárás eredményeként alkalmaz a bíróság; azaz nem a parlament és nem a kormány tagjai). A harmadik: mind a miniszterelnök, mind minisztere – természetesen „akaratuk ellenére” – erőszakos fellépésükkel tényleges nyomást gyakoroltak a ma már távolról sem független igazságszolgáltatásra. Ami – a hatalommegosztás elvének pimasz figyelmen kívül hagyása esetén is – tilos. Hogy mindez számukra nem evidens, megértéssel kezeljük. Mert bár jogvégzettek, a miniszter nem jutott túl a bírósági fogalmazók ismeretein, a miniszterelnök addig se.

Szó, mi szó, „nagy bóna” ez! De a megoldás egyszerű: a valóban demokráciát akaró pártok és népmozgalmak egységfrontjának legközelebb olyan vezetőket kell választaniuk, akik valamivel többet tudnak, mint egy frissen végzett bírósági fogalmazó, esetleg annyit is, mint a Demokratikus Koalíció interpelláló parlamenti képviselője, akibe megpróbálták belefojtani az igazság hangját.