Rákócza Richárd: Zsidó örökjáradék – meg is osztoztak, meg nem is 2012. február 2. csütörtök 22:03

Megegyezés született a lubavicsi Chabad haszidokat és követőiket tömörítő Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és az egykori kommunista pártállam egyik utolsó kövületeként számon tartott Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) között. A Fidesz bábáskodásával jóváhagyott paktum minden fél szerint kompromisszum, ugyanakkor komoly váltást jelent a mintegy két évtizedes, a források feletti civakodás után.

A mai magyar zsidóság létszámát 90 és 110 ezer fő közé becsülik; miután java része asszimilált, vallását semmilyen formában nem gyakorolja, zsidó identitással pedig nem rendelkezik, egyik zsidó szervezet sem mondhatja el magáról, hogy ezt a mintegy százezres tömeget maradéktalanul „képviselné”. Nem állíthatta ezt magáról a kommunista pártállam által, még a Rákosi-időkben, más néven létrehozott Mazsihisz sem, amely az 1989-es rendszerváltás idején egyszer csak azon kapta magát, hogy nem csupán a magyar zsidóság első számú képviselőjének tekinti a mindenkori magyar kormány, de minden felülvizsgálat és elszámolás nélkül rendelkezhet az irdatlannak aligha nevezhető, de azért nem is jelentéktelen örökjáradékkal, melynek éves összege napjainkban 1,8 milliárd forint.

Ezt az összeget a magyarországi zsidóságtól megvonni nem lehet, mivel annak folyósítását a párizsi békeszerződés írja elő jóvátétel gyanánt a második világháború előtt és alatt a magyar állam által a zsidóknak okozott károk fejében. A Mazsihisz húsz éven át a maga belátása szerint rendelkezhetett az örökjáradékkal, mert a mindenkori magyar kormánynak ez a megoldás volt a legkényelmesebb: ernyőszervezetnek tekintették a Mazsihiszt, így nem kellett egymással szemben féltékenykedő, marakodó csoportokkal egyenként tárgyalni, köztük esetleg olyanokkal is, amelyeket a főbb áramlatok nem is tekintenek zsidónak.

Ebbe az utcába nem volt hajlandó belemenni sem Horn Gyula, sem Medgyessy Péter, sem Gyurcsány Ferenc, de az első Orbán-kormány sem, így a Mazsihisz pénzügyi monopóliuma kikezdhetetlennek tűnt: nem akadt olyan kormányzat, amely fel merte volna vállalni a különféle zsidó szervezetek közti iszapbirkózás fölötti bíráskodást, és továbbra is gyűjtőszervezetnek tekintette a valójában szűk kör által vezetett Mazsihiszt, amely nem volt hajlandó tagjai sorába felvenni az EMIH-et, de a haszidizmus vallási ellentettjének számító reformmozgalmat sem. A Mazsihisz világi vezetése elejét vette a szervezeten belül jelentkező megújító törekvéseknek is, annak képviselőit sikerrel marginalizálva, míg a rabbikar öt fiatal rabbi évekkel ezelőtt zajlott lázadását törte le vaskézzel, napok leforgása alatt.

A nagy ellenfél azonban a folyamatosan építkező EMIH maradt, amely amellett, hogy féltékenységet szított, a versenyszellemet is felkeltette a haldokló magyarországi neológiában, amely kétségkívül a lubavicsi terjeszkedés hatására rántotta össze magát, indított héber olvasásórákat, talmud-tóraoktatást és próbált szigorúbban ügyelni a vallási előírások betartására. Soha nem tudta azonban – talán mert nem is akarta – olyan profi módon kezelni a nyilvánosságot, mint az EMIH, annál profibban kezelte azonban a Magyar Szocialista Párthoz fűződő kapcsolatrendszerét. Imakönyvet, Hertz-Bibliát, Talmud-fordítást és Rási-magyarázatot adhatott ki az EMIH, amennyit csak akart, a kassza kulcsa a szocialistáknál volt, és a Mazsihisz-vezetésnek rendre sikerült „elsikálnia”, hogy a baloldali-liberális kormányok a pénz ügyében szóba álljanak az „idegennek”, „amerikainak” mondott irányzattal.

Azt persze tudni lehetett, hogy ez így nem megy a végtelenségig. A lubavicsiak gigászi munkát végeztek, főként az oktatás – gyermek- és felnőttoktatás – terén egyaránt, így ma a más típusú zsinagógák nem véletlenül vannak tele olyan hívőkkel, akik valaha a lubavicsi mozgalom által elsőnek megszerzett Vasvári Pál utcai zsinagógában kezdték. Az igazság az, hogy a zsidóságukat ma aktívan megélők túlnyomó többsége elmondhatja magáról, hogy a mozgalmat Magyarországon outreach tevékenységgel meghonosító, az EMIH vezető rabbiját, Köves Slomót is kinevelő Oberlander Báruch kaftánjából bújt elő. Csak idő kérdése volt, mikor jut el az EMIH a húsosfazekat jelentő örökjáradék egy részéig.

Miután a szocialista kapcsolatból eredményesen kirekesztették őket, kizárásos alapon a Fidesz legalábbis kétesnek és veszedelmesnek mondható barátsága maradt meg az EMIH számára. A Mazsihisz, amely nem csak az örökjáradék, de az üldöztetés letéteményesének is tekintette magát, a közeledés első pillanatától kezdve megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy az EMIH az ördöggel cimborál, és arra emlékeztetett mindenkit, hogy a Fideszt a Gonosz lappangó, félreismerhetetlen kénkőszaga lengi körül, az antiszemitizmus bűze. Miután azonban nem szoktak ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt keverjék a kártyát, ezt az adu ászt a Mazsihisz nem tudta kijátszani a kifelé kitűnően taktikázó, az ízléstelenség mocsarába is olykor-olykor eltévedő Köves Slomóval szemben.

A Fidesz kétharmados győzelmével eljött az EMIH és mindazon zsidó szervezetek – hagyományos ortodoxia, reformmozgalom – ideje, amelyek a lubavicsi mozgalom erőteljes farvizén evickélve igyekeztek minél közelebb kerülni az örökjáradék húsosfazekához, belenyugodva abba is, hogy a „kiválasztott” egyházak közé kerüljenek, együvé olyan kiválóságokkal, mint a római katolikus egyház és a Németh Sándor vezette Hit Gyülekezete. A Mazsihisz eleinte hisztérikusan reagált, időhúzásra játszott abban a reményben, hátha megbukik a Fidesz; egy éven át sikerült alkudoznia, miközben már a Holokauszt és Adolf Eichmann is szóba került a rettenetes sérelem elszenvedése okán.

A Mazsihisz mindenképp sikerrel őrizte meg tekintélyét – nem veszített arcot, hiszen a megállapodás azt mondja ki, hogy az örökjáradék felett továbbra is ők rendelkeznek, a pénz hozzájuk fut be, és abból ők adnak tovább a többieknek – konkrétan 150 milliót az EMIH-nek, 190 milliót az ortodoxiának, és ezt az összeget 2016-ig évente tíz százalékkal emelik, plusz az inflációs kulccsal is korrigálják. A Mazsihisz ezzel a 350 milliós veszteséggel továbbra is puhán ül, és ami ennél is fontosabb: egy szocialista kurzus visszatérése esetén joggal állíthatja, hogy továbbra is ő van birtokon belül, továbbra is ő képviseli egyedül a magyarországi zsidóságot, s ezt a pozíciót az első adandó alkalommal felhasználhatja arra, hogy visszaszerezze, amiről csak erőszak és kényszer hatására mondott le.

A nagy nyertesnek a Köves vezette EMIH tűnik, amely többet szeretett volna elérni 150 milliónál, de úgy látta jónak, hogy ezt az ajánlatot elfogadja – hiszen valóban ki tudja, mennyi idő választ el egy Fidesz-összeomlástól és annak nyomán valamiféle baloldali restaurációtól. A bölcsődét, óvodát, alsó tagozatos iskolát fenntartó, szabadegyetemet szervező, hetente több száz hívőt és érdeklődőt nagystílűen megvendégelő, programok, rendezvények sokaságát rendező lubavicsi szervezet fenntartása napi egymillió forintba kerül, és ezt az összeget eleddig a magánadományok ingoványos talaján egyensúlyozva kellett összekalapozni. A teljes működést a most kicsikart összeg nem fedezi, jó részét viszont igen, és bizonyos, hogy a lubavicsiak nyereségével újabb lendületet kap az amúgy is rohamosan fejlődő magyarországi zsidó infrastruktúra.

A Fidesznek természetesen volt annyi esze, hogy egyetlen képviselőjével se írassa alá a paktumot, így később bármikor azt állíthatja, hogy a zsidó egyházak saját maguk jutottak egyezségre, minden külső kényszer nélkül, a pártnak semmi köze nincs az egészhez. Ám – noha még a Mazsihisz részéről is úgy nyilatkoztak, „a megegyezés nem érinti a magyar kormánnyal korábban kötött járadékszerződést” – mindenki tudja, hogy Fidesz-kétharmad nélkül semmiféle osztozkodásra nem lehetett volna a Mazsihiszt rákényszeríteni, azt pedig Köves Slomo tudja alighanem a legjobban, hogy nincs ingyenebéd.

Mit adhat ezért az összegért egy ortodox haszid mozgalom egy gazdaságilag összeomlóban lévő, belpolitikailag brutálisan fasizálódó, kifelé teljesen lejáratódott állampárti képződménynek cserébe? Az ár alkalmasint szemérmetlenül magas lehet, s bizonyosan messze túlmutat azon a kötelezettségen, hogy olykor akár náci szennylapokban kell a rezsim kellemetességét megénekelni; az EMIH-nek azon kell lennie, hogy az orbánista rendszert a maga feudálbolseviki korhadásában a külföld – elsősorban az egyre gyanakvóbb zsidó szervezetek – szemében átfényezze, és valamiféle modern-konzervatív, hazafias készségnek tüntesse fel, a hazai zsidó Orbán-utálókat pedig mérsékletességre intse, valahogy úgy, ahogyan boldogult Lékai László legitimálta falvédő-bölcsességivel a konszolidálódott kádárizmust. Ehhez a komoly gyomron kívül nem mindennapi bűvésztehetségre lesz szükség, Köves azonban mindig is nagy varázsló volt, így joggal reménykedhet abban, hogy a Fidesszel kötött paktum nem az utolsó tévedése lesz.