Danbury, Connecticut – Több mint egy évtizeden át húzták meg magukat egy vidéki repülőtér ablaktalan, dobozszerű épületében, mely megannyi titkot rejtegetett. Fehér védőruhát viseltek, s csak fertőtlenítés után léphettek a „tisztaszobába”, ahol a felszerelést tárolták. Rébuszokban beszéltek.
Csak kevesen tudták, kicsoda valójában a „megrendelő”, akivel a füstös, faburkolatú konferenciateremben találkoztak, ott, ahová számos telefonvonal futott be. Utazáskor álnevet használtak.
A hetvenes években volt olyan időszak, amikor ezernél is többen dolgoztak a Titkon Danburytől nem messze. S noha hosszú munkanapokat dolgoztak és szigorú határidőket kellett betartaniuk, néha kihagyva a jeles ünnepeket és évfordulókat is, senkivel, még a legközvetlenebb családtagjaikkal sem közölhették, mi a munkájuk.
Mérnökök, tudósok, műszaki rajzolók és feltalálók voltak – „igazi romantikus fickók”, mondja szívből jövő nevetéssel a 78 éves Fred Marra a Danbury Fair-i bevásárlóközpont étkezdéjében, ahol jó néhány nyugdíjas gyűlik össze hetente egyszer egy kávéra; valamennyien az egykori Perkin-Elmer Corp. alkalmazottai. Ma már őszek, hallásuk is megromlott; de tizennyolc éve minden héten összejönnek. Néhány órát a golfról és a politikáról, nyavalyákról és unokákról szóló csevellyel ütnek agyon. Nem sokkal ezelőttig nem volt szabad beszélniük szakmai pályafutásuk leglényegesebb időszakáról.
„Ó, a Hexagon”, mondja Ed Newton, vidáman ejtve a szót, aminek nyilvános kimondása nem olyan rég még hazaárulásnak számított.
Big Birdnek, Nagy Madárnak becézték, és ez volt a hidegháború legsikeresebb kémműhold-programja. 1971 és 1986 között összesen húsz mesterséges holdat lőttek fel, ezek mindegyike hatvan mérföldnyi filmet és csúcstechnológiájú kamerát tartalmazott. A Föld körül keringő szerkezetek hatalmas panorámaképeket készítettek a Szovjetunióról, Kínáról és más potenciális ellenségekről. A szerkezetek a kész filmeket visszalőtték a Földre, s azok ejtőernyővel hullottak alá a Csendes-óceán felett; a légierő egy C-130-asa horgászta ki a küldeményeket, szó szerint: horoggal.
Lélegzetelállító volt a Hexagon KH-9 program kiterjedése, célkitűzése és leleményessége. A húsz műholdból tizenkilenc működött sikeresen; csak az utolsó robbant fel idő előtt a hordozórakéta meghibásodása miatt.
Ugyancsak lélegzetelállító a 45 éves történet, amit azóta sokan magukkal vittek a sírba.
Szeptember óta nem számít államtitoknak a Hexagon. Marra, Newton és mások most már elmondhatják az egész világnak, min dolgoztak azokban az esztendőkben.
„Al Gayhartnak hívnak, és abból élek, hogy kémműholdakat készítek”, mutatkozott be egy 64 éves nyugdíjas mérnök a helyi kocsma döbbent csaposának, mihelyst tudomást szerzett a titkosítás feloldásáról. Ha csak alkalma nyílik, büszkén elmondja ezt a mondatot.
„Életem legtöbbet követelő, legborzongatóbb és legnagyobb élménye volt”, állítja Gayhart, akit végzős főiskolásként vettek fel, és a Hexagon „testvériség” egyik legfiatalabb tagja volt. Máig nem felejti a modern számítógépek nélkül, korabeli eszközökkel végzett munka izgalmát: tudták, hogy bonyolult űrprogram számára dolgoznak. Az izgalom olyankor hágott a tetőfokára, amikor jött valaki a megrendelőtől – a CIA-tól, később a Légierőtől. Egy alkalommal idősebb George Bush, a CIA akkori igazgatója is körüljárta a danburyi létesítményt.
Más cégek is részt vettek a vállalkozásban: a filmet az Eastman Kodak, a szatelliteket a Lockheed gyártotta, a kamerákat és az optikai rendszereket azonban Danbury legnagyobb munkáltatója, a Perkin-Elmer.
„Sok olyan nap volt, amikor még sötétben kezdtünk, és már sötétben végeztünk”, emlékezik a 70 éves Paul Brickmeier, aki nem felejtette el a Hexagonnal kapcsolatos első, 1966-os tájékoztatást. Ez volt az év, amikor a Perkin-Elmer elnyerte a szerződést. Brickmeier elnézte a mintegy harminc kollégáját, és közben az járt a fejében: hogyan lenne lehetséges az ilyesmi?
Részint azért volt lehetséges, mivel a projekthez felbérelték az északkeleti országrész legkitűnőbb szakembereit. A Perkin-Elmer egy 270 ezer négyzetláb alapterületű dobozházat épített fel a Hexagon számára. A szerződéskötést megelőző időszak meglehetősen szürreális volt a munkatársak számára: a családtagokat, szomszédokat, volt munkaadókat átvilágította az FBI, a jelölteket pedig az esetleges játékfüggőségüktől a szexuális orientációjukig sok mindenről faggatták.
„Meg akartak bizonyosodni arról, hogy nem vagyunk zsarolhatók”, mondja Marra.
Az átvilágítás egy évig is eltarthatott. Ez alatt az idő alatt az alkalmazottak csak kisebb munkákat kaptak egy „gombakeltetőnek” nevezett épületben, amely onnan kapta a nevét, hogy a végleges szerződéskötésig mindenki kénytelen volt a sötétben tapogatózni.
A 76 éves Joseph Prusak hat hónapot töltött a gombakeltetőben. Mikor végül tájékoztatták a Hexagonról, Prusak, aki korábban polgári űrprojekteknél dolgozott mérnökként, azon töprengett, vajon nem élete nagy baklövését követi-e épp el.
„Azt hittem, ezeknek elment az eszük”, meséli. „Olyan mesterséges holdat képzeltek el, ami hatvan láb hosszú, 30 ezer fontot nyom, és másodperckenként kétszáz hüvelyknyi filmet továbbít. Ennek a precizitásától, összetettségétől eldobtam az agyam.”
Hét évvel később, számos sikeres műholdfellövés után aztán látta, mire képes a Hexagon: fényképet készített a saját fairfieldi házáról. „Akkoriban még nem volt Google Earth”, mondja Prusak. „És tisztán ki lehetett venni a medencét a hátsó udvarban.”
Korábban is voltak már kémműholdak, a Corona és a Gambit. Egyik sem versenyezhetett azonban a Hexagonnal, amely szovjet rakétákról, tengeralattjárókról, légibázisokról, de még hadgyakorlaton lévő egységekről is közelképeket csinált.
A Nemzeti Felderítő Hivatal szerint egyetlen Hexagon 370 tengeri mérföld szélességű területet dolgozott fel, vagyis akkora távolságot, amekkora Washington és Cincinnati között van. Az első Hexagonok átlagosan 124 napot töltöttek az űrben, de később, amikor fejlettebb lett a technológiájuk, már kétszer olyan hosszúra nyúlt a küldetésük.
„A hidegháború csúcspontján elképesztő volt, hogy sikerült ilyen szintre fejlesztenünk a technikai hírszerzést”, mondja Dwayne Day űrtörténész. „Tudnunk kellett, mit művelnek és hol, különös tekintettel arra, ha Nyugat-Európa lerohanására készülnek. A Hexagonnak rendkívüli mértékű stabilitást köszönhettünk, s az amerikai döntéshozóknak így nem a sötétben kellett tapogatózniuk.”
A Hexagon egyebek mellett létfontosságú információkat szolgáltatott, amelyeket az Egyesült Államok a Szovjetunióval folytatott stratégiai fegyverzet-korlátozási tárgyalások (SALT) idején, a hetvenes években fel is használt.
A vállalkozás központi eleme volt a titkosság, különösen Danburyben, ahol egy viszonylag kicsiny cég meglehetős nagy mennyiségű állami szerződést kötött (a pontos mennyiséget nem hozták nyilvánosságra), ez pedig nyilvánvalóvá tette, hogy kebelében valami nagyszabású dolog folyik. Odabenn nem lehetett álcázni a gigantikus vákuum-hőkamrát, ahol extrém körülmények közt, a világűr dermesztő hidegében tesztelték a kamerákat. De ott volt a „rázó-csörgető-forgató” szoba is, ahol a földet érés közbeni mostoha körülményeket szimulálták.
„Az volt a kérdés, hogyan rejtsünk el egy elefántot”, állt a Nemzeti Hírszerzési Hivatal korabeli jelentésében. A kérdésre meglehetősen egyszerű választ találtak: „Milyen elefántot?” Az alkalmazottakat utasították, ne reagáljanak a média kérdéseire, és a munkájuk legkisebb részletéről szállongó hírfoszlányokat se erősítsék meg.
Semmiképp nem lehetett azonban suttyomban fellőni a műholdakat a kaliforniai Vandenberg légibázisról, és a repülős magazinok több alkalommal meg is emlékeztek a „Nagy Madárról”. 1975-ben a 60 Minutes tévéműsor Alice Csodaországban címmel műsort sugárzott az egymással az űrben „farkasszemet néző” amerikai és szovjet elhárítókról, de a műsor állításait sem erősítette meg vagy kommentálta nyilvánosan senki.
A Perkin-Elmer alkalmazottai számára a hallgatás becsületbeli ügynek számított. „Olyasfélék voltunk, mint azok, akik az első atombombán dolgoztak”, mondja a 87 éves Oscar Berendsohn, aki az optikai rendszer tervezésében vett részt. „Többről volt szó, mint hallgatási esküről. Az ország biztonságát bízták ránk. Létezik ennél nagyobb bizalom?”
A titkosságot javarészben még a feleségek is elfogadták, akik nem tudtak kapcsolatba lépni épp úton lévő férjükkel, sőt, azt sem tudták, merre járnak. Annyit tudtak, hogy a munkájuk szigorúan titkos. És azt is tudták, hogy nem kérdezősködhetnek.
„Második világháborús generáció voltunk”, mondja Linda Bronico, akinek férje, Al csak annyit mondott el neki, hogy tesztkonzolokat és kábeleket épít. „Valamennyien ismertük a közmondást: ’Loose lips sink ships’, a fecsegés hajókat süllyeszthet el.”
A Perkin-Elmernél azzal együtt megérte dolgozni: jó volt a fizetés, sok a bónusz és a sportolási lehetőség, no meg a buli: a cég egész vidámparkokat bérelt ki a családoknak, karácsonykor pedig bőkezű partikat adott a gyerekeknek.
„Imádtuk”, mondja Marra. „Ez volt az életünk.”
Marra és kollégái a sokáig magukban tartott titkokról érzelmi hullámzás közepette beszélnek: hol büszkén, hol nosztalgiázva, néha pedig szomorúan.
Mark Boughton, a város polgármestere épp csak megtudta, hogy apja is a Hexagonon dolgozott, amikor októberben nosztalgia-találkozóra hívták meg a létesítmény egykori dolgozói. Apja, Donald Boughton – szintén polgármester volt – azonban már túlságosan beteg volt ahhoz, hogy elmenjen, s néhány nap múlva meg is halt.
Boughton elmesélte: ő és testvérei évekig nyaggatták műszaki rajzoló végzettségű apjukat, hogy min dolgozik. Mikor nagyobbak lettek, rájöttek, hogy vannak dolgok, amikről nem szabad kérdezősködni.
„Most, hogy tudomást szereztem a Hexagonról, teljesen másként látom apámat”, mondja Boughton. „Több volt ő, mint egyszerűen az apám, a maga hajmeresztő tempójával és szenvedélyes odamondogatásaival. A hidegháború harcosa volt, aki valami rendkívül fontosat tett a hazánkért.”
Keserédes volt az ünnepség Betty Osterweis számára is, aki nem csak azt tudta meg nemrégiben, min dolgozott néhai férje, de utolsó pillanatairól is tudomást szerezhetett.
„Annyi év során mindvégig azon gondolkoztam, mi történhetett”, céloz arra a rettenetes napra 1987-ben, amelyen telefonon közölték 53 éves férje, Henry Osterweis szerződéskötő halálát. Szívrohamban hunyt el munka közben. Az egykori dolgozók találkozóján tudta meg, hogy a halál gyors volt, ami némi vigaszt jelentett számára.
Osterweis néhai férje munkahelyén, fia, leánya és unokái társaságában hallgatta a köszöntőket, miközben valósággal elárasztotta a munka fontosságának, titkosságának és a büszkeségnek az érzése. „Most már tudom, hogy nem holmi vásárfiát árult… országunk szabadsága és biztonsága érdekében kötötte azokat a szerződéseket. Micsoda titok. És micsoda örökség.”
Tisztelet a hősöknek.
A munka hősei voltak ők !
A szó legnemesebb értelmében.
Ne feledkezzünk el a másik oldal hasonló szakembereiről sem !
EZ a technológiai áttörés segített a bizalmatlanság falának a lebontásában.
Mindkét részről.
Reméljük mégegyszer nem alakulhat ki olyasféle nukleáris patt-helyzet mint a Hidegháború éveiben !
A történelmet igazán ismerők pontosan tudják, hogy a sokat emlegetett „ősi mesterség” nem egyedül volt ősi, és szinte eredendő. A cikkben leírt mesterség legalább olyan ősi, mint az amit a nyilvánosság annak tart.
A legnagyobb különbség közöttük, hogy míg az egyik a leg primitívebb ösztönökre épül, és semmiféle különleges képesség nem kell hozzá, a másik rendkívül fejlett intelligenciát és hatalmas kitartást és tudást igényel.
Hála és köszönet a Hexagon programon dolgozóknak, hiszen munkájuk eredménye az egész világot érintette, miközben maguk a résztvevők kénytelenek voltak hosszú évtizedekre megváltoztatni életmódjukat, és igen sok mindenről lemondani ami másnak természetes igénye.
Hát ez egy marrgaság…senk nem várhatja el hogy gy mérnök, technikus vagy fizikus ingyen és lelkesedésből dolgozzon éveken át , bármiféle cél érdekében is.
Valamint senki nem dog pusztán hazaszeretetből méregdrága alapanyagokat biztosítani ezekhz a munkákhoz.
Ez nem valamiféle ” szellemi prostitúció ” ez munka és punktum.
Akár kommersz elektronikát fejleszt akár katonait.
a hiányzó betűket kéretik hozzágondolni írásomhoz.
A ” Tisztaszoba” fogalmában nincsen semmi különös:
Amikor egy szatellit minden alkatrésze , szerelvenye elkészül , akkor MINDENT ferőtleníteni kell , alkoholban többször lemosni egy olyan helyiségben ami ABSZOLÚTE pormentes. Ablakjai lehetőleg nelegyenek , a helyiség enyhe túnyomomás alatt áll és ajtaja is jól záródik.
Itt állítjkák össze az egészet és elvégzik a végső elektronikai ellenőrzéseket , kiszállítás előtt.
Ez a gyakorlat minden űrjárműre érvényes , az egészen kicsi műholdaktól kezdve az emberes űrhajókig.
Ez azért van hogy a rendkívül drága start vagy az elektronika működése nehogy valami apró szennyeződés miatt híusuljon meg.