Nálut, Líbia – Noha az utóvédharcok számos szakértő megítélése szerint még elhúzódhatnak, abban mindenki egyetért, hogy Moamer Kadhafi közel negyven éves líbiai országlásának befellegzett. A szabadságharcnak vége, kérdés, lesz-e belőle polgárháború, ami az immár diadalmas lázadó frakciók között robbanhat ki.
Kadhafi mesterlövészei még okozhatnak károkat, érdemi befolyásuk azonban már nincs a dolgok menetére, véli a szabadságharcosok egyik vezetője, Husszám Nádzsáír ír-líbiai építési vállalkozó, aki tart attól, hogy a hadakozás most már a győztesek között folytatódhat tovább.
Ennek megakadályozása érdekében elrendelte, hogy emberei állítsanak fel ellenőrző pontokat és mindenkit fegyverezzenek le. Szerinte csak így lehet megakadályozni a vérontást, mivel az összes felkelő csoport arra törekszik, hogy magának kaparintsa meg Tripoli ellenőrzését.
A győztes forradalomnak Líbiában nincs egyetlen vezéralakja; az ellenzék gyakorlatilag a harcok befejezése és Kadhafi trónfosztása érdekében fogott össze, és az egyes csoportok többé-kevésbé egymást is utálják, nem beszélve arról, ki hogyan képzeli el az ország jövőjét és abban a maga szerepét. A csoportok között áthidalhatatlannak tűnő árkokat képeznek a törzsi-etnikai különbözőségek.
A legprominensebb vezetőnek Musztafa Abdel Dzsálíl volt igazságügyi miniszter, a Nemzeti Átmeneti Tanács elnöke mondható, akinek népfront-szerű testületében egyaránt helyet kaptak korábbi kadhafisták és ellenzékiek, nacionalisták, iszlamisták, világiak, szocialisták és vállalkozók.
A WikiLeaks által közzétett amerikai táviratok egyike szerint az ötvenes éveiben járó Abdel Dzsálíl „megrögzött technokrata” – kérdés azonban, mihez tud az új Líbiában kezdeni azzal a súlyosan dehonesztáló ténnyel, hogy igazságügyi miniszter volt egy olyan országban, ahol az igazság kizárólag a fonákjáról érvényesülhetett.
Ugyancsak Kadhafi alatt töltött be magas pozíciót a lázadók kormányának miniszterelnöke, Mahmúd Dzsibril, aki főként gazdaságfejlesztési feladatokkal foglalkozott és kitűnőek a külföldi kapcsolatai – nem véletlenül ő volt a felkelők utazó nagykövete az elmúlt hónapokban.
Vezető szerepre tart igényt az Egyesült Államokban élő értelmiségi, Ali Tárhúni, akinek szakértelmére főként gazdasági, pénz- és olajügyekben számítanak.
Megfigyelők szerint az irakihoz hasonló események játszódhatnak le Kadhafi végleges eltávolítása után. Szaddám Huszein rendszerének megdőlését követően tömegesen távolították el a kulcspozíciókból a Baath párt tagjait, akik híján hatalmi vákuum és instabilitás keletkezett, ezt viszont azonnal kihasználta az iraki iszlamista terror.
Ásúr Sámisz, Nagy-Britanniában élő líbiai ellenzéki aktivista szerint az iraki példán okulva nem szabad kőbe vésni, hogy a Kadhafi rendszerét kiszolgálók semmilyen szerepkörhöz nem juthatnak az új rezsimben. Az ország energetikai szektorának újjáépítéséhez így szükség lehet a Nyugaton tanult, több évtizedes tapasztalattal rendelkező Sukri Ghánem olajminiszterre, aki a felkelés kitörése után disszidált.
A hazai közvélemény számára is rezsimváltás volt a ‘89-’90 közötti politikai fordulat, igaz, mint most Líbiának, úgy nekünk se volt más választásunk, gyakorlatiasságot kellett erőltetni minden valamirevaló politikacsinálóra, különben az országban bajok lettek volna, és már születése pillanatában holtában hal meg a demokrácia. A líbiaiaknak sem áll másképp a helyzet, viszont jó jel, hogy egyes vezető minisztereik már a forradalom kitörése utánra, és nem most, annak biztos győzelme idejére tették pálfordulásukat, ezzel jelezvén, hogy nem lojalitásból vállalták el a zsarnok által rájuk ruházott feladatokat.
Most kell őket körbe keríteni, és csak akkor kiengedni akár egyet is, ha megegyeznek.
Addig egy kiflit se nekik!
sarkos:
…
Ezzel már elkéstünk, hiszen a líbiai felkelők nagy valószínűséggel a NATO közbelépése nélkül nem győzhettek volna, így ha van annyi tartásuk, de legfőképpen eszük, akkor minimum azzal hálálják meg, hogy túllépve a törzsi-etnikai korlátokon, megpróbálnak legalább egy kemény kompromisszumokat követelő libanoni demokráciát felépíteni Kadhafi után. Ha nem, akkor Európa sok állama számára nehézkes idők jöhetnek, hiszen a polgárháború továbbélése, az ország irányíthatatlansága miatt nemcsak a menekültáradat lesz még ellenőrizhetetlenebb, de még a fontos gazdasági érdekeiket se tudják helyreállítani.
…
Reménykedjünk, hogy Egyiptomból, de legfőképpen Iránból tanultak az arabok, és nem próbálkoznak meg az iszlámfasiszta államszervezettel pusztán azért, mert a világi diktatúrák leverése után papjaik olyannyira kínálják ezt a hagyományos “alternatívát”. Ez nemcsak minekünk, nyugatiaknak az érdeke, sőt kifejezetten csak az övék lenne…
“…Egyiptomból, de legfőképpen Iránból tanultak az arabok…”
…
- Nem tanultak, és nem is fognak.
…
Ez egy civilizálhatatlan, sátánvallást követő tömeg, kőkorszaki “gondolkodásmóddal”, ezek nem fognak “megjavulni”.
…
Iránban az iszlámnáci őrjöngés kezdetétől már 32 év eltelt, és senki nem “tanult” belőle.
…
Egyiptomban még rosszabb, ott 1952- től kezdve volt hitlerista jellegű diktatúra, 1970- ig (nasszer). Abból sem tanult senki.
…
Aztán jött Algéria, 1991, tisztának mondható, idegen hatalmak jelenlététől mentes, demokratikus választások, az eredmény közismert. Azóta nem heverték ki.
…
A “palesztin demokráciafelfogást” pedig szintén jól ismerjük.
…
Egyetlen nem hogy pozitív, de pozitív irányba mutató példa sincs, a súlyos, és általános arab- iszlám degenerálódás jelei viszont eltéveszthetetlenek (mintha nem lettek volna elég degeneráltak eddig is).
…
Szóval, nem értem, miből “tanultak” volna az arabok.
…
Libanon pedig nem jó példa, mert ott a demokráciát nagyrészt a keresztény arabok alkották meg, nyugati ráhatással. Muszlimokkal soha nem jött volna létre a libanoni demokrácia (ami mára szintén halott, de teljesen).
…
Hagyjuk már ezt az “arabok demokráciaérzéke” hülyeséget…
Most akkor végre ezek is jól meglesznek demokratizálva a nato által…..
Első lépés a diktátor megdöntése…az mindig fejlődés, akkor is ha utána nem jön rögtön a paradicsom. A francia forradalom is “felfalta gyermekeit”, véres polgárháborúba torkollott, mégis nyomot hagyott egész Európa további fejlődésére..Nem kell lebecsülni az arabokat..késésben vannak pár száz évvel, de az irány az jó…Mi sem tudtunk élni a szabadsággal…és Európa sem dicskedhet a XX századával…