New York – A népesség tizenöt százaléka, negyvenhatmillió ember él ma élelmiszerjegyen az Egyesült Államokban. Jellemzően a 7 dollár 25 centes szövetségi minimál-órabért vagy annál nem sokkal többet keresőkről van szó, de akadnak jócskán, akik visszaélnek ezzel a szociális juttatással.
Jelenleg 46 millió ember kap rendszeresen szövetségi élelmiszerjegyet – ez a lakosság nagyjából tizenöt százaléka. A növekedés a válság előtti időkhöz – a 2007-es esztendőhöz – képest hetvennégy százalékos, és kérdés, ha ez így marad, meddig lehet a rendszert finanszírozni.
A finanszírozás költsége ugyanis 2010-re a duplájára, 68 milliárd dollárra ugrott, vagyis a szövetségi kormány által beszedett társasági adó több mint egyharmada erre ment el. Nem csoda, hogy az élelmiszerjegyek felhívták magukra a drasztikus kiadáscsökkentéseket sürgető republikánusok figyelmét.
Nyilvánvalóan akadnak az igénylők közt csalók, akiknek az anyagi helyzete nem indokolja a juttatást, de az is tagadhatatlan, hogy a mélyszegénységbe jutást a rászorulóknál mindennél hatékonyabban akadályozza meg a szigorú céltámogatás, amelyet 46 %-ban olyanok vesznek igénybe, akiknek a családjában csak egy kereső van.
A 7 dollár 25 centes szövetségi minimálbérből, de még a 12 dollárosból sem lehet megélni, nemhogy utazni, ruházkodni, gyereket iskolába járatni – minél drágább helyen lakik valaki, annál kevésbé. Jogosultság esetén egy átlagos négytagú család havonta legfeljebb 668 dollár értékben kaphat élelmiszerjegyet. Ezen szigorúan csak élelmiszert tud vásárolni – meleg ételt, dohányárut, szeszesitalt nem –, valamint haszonnövény-magokat és palántákat, ha termelni akar magának élelmiszert.
Az élelmiszerjegy és az azt igénybe vevők híre nem valami jó, noha három egymást követő elnök – Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama – nagy erőfeszítéseket tett, hogy eltávolítsa róluk a programra tapadó stigmát. Ennek érdekében 2004 óta az élelmiszerjegy egyáltalán nem papíralapú, hanem olyan, mint egy bankkártya, így minden elfogultság nélkül bárhol fizetni lehet vele, a sorban állóknak nem tűnik fel, hogy az illető rászoruló. A kártya nem tévesztendő össze az EBT-kártyával (Electronic Benefit Transfer), amivel az ATM-ekből készpénzt is fel lehet venni.
A stigma ennek ellenére létezik, Newt Gingrich reménybeli republikánus elnökjelölt tavaly például „az élelmiszerjegyesek pártjának” csúfolta a Demokrata Pártot. A kongresszusi republikánus vezetők valamilyen módon korlátozni szeretnék a jogosultak felé az adófizetői pénzekből kiáramló tízmilliárdokat, amikre épp akkor nincs fedezet, amikor a jegyekre a legnagyobb szükség van: vagyis most, az évek óta húzódó pénzügyi válság idején.
Vannak az országnak olyan részei, ahol ugyan még nincsenek többségben a jegyből élők, de ha így megy tovább, ez belátható időn belül akár változhat is. Oregonban, Tennessee-ben, Új-Mexikóban, Mississippiben minden ötödik ember élelmiszerjegyet kap; a legdrámaibb helyzet Alabamában alakult ki, ahol a lakosság egyharmada vásárol be a szupermarketben szövetségi segélyből. A politika hagyományosan nem bántotta az élelmiszerjegyeseket – mostanra azonban nagyon sokan lettek.
A program igen sokat változott az elmúlt húsz évben. 1989-ben az igénybe vevők nagyobb része nem munkából, hanem segélyekből élt; 2009-re ez az arány megfordult, a rászorulók nagyobbik hányada dolgozik, csak épp nem keres eleget. A trend is erre mutat: a létrejövő új állásokba általában a szakképzetleneket, minimálbéreseket keresik. Akik nem nagyon szoktak reklamálni a tartósan 9 százalék körüli munkanélküliség idején.
Az Egyesült Államokban ma 72,9 millió amerikai dolgozik órabérben, ezek hat százaléka szövetségi minimálbéres, vagy még azt sem kapja meg. A minimál-órabéresek aránya 2009 és 2010 között majdnem 5 %-kal nőtt. Szemmel láthatóan egyre növekedik egy társadalmi osztály, az élelmiszerjegytől függők több milliós kasztja, amely megtakarításokkal nem – szavazati joggal azonban annál inkább rendelkezik.
Nagyon szep dolog kezet nyujtani az arra igazan raszoruloknak, DE valoban sokan visszaelnek. Pl. a jegyet beviszik a mar ismert uzletbe, ahol kevesebbet fizetnek penzben erte es akkor mar lehet italra, vagy masra kolteni, nem a csaladra. De az is igaz, hogy a mar gazdag reteg “megszokasbol” de leginkabb annak tudataban, hogy csokkent a munkalehetoseg – ezzel visszaelve adjak a minimalbert, kihasznalva a helyzetet. Ezen most lehet elmelkedni, hogy melyik az erkolcsosebb? ( Szerintem egyik sem)
itt egy súlyos probléma a sok közül, amelyik teljesen új elvi megközelítést igényelne és nem a technikai megoldások toldozgatását, melyek csak elmélyítik azokat. de ki hajlandó ilyen ügyekhez hozzányúlni?
a helyi előljáróságokból a nemzeti szintű adminisztrációba aspiráló és előbb-utóbb oda eljutó politikusok biztosan nem.
talán maroknyi SZAKEMBER lehet érdekelve ebben, egy-egy VEZETŐ (nem összetévesztendő egy politikussal), és a HELYI KÖZÖSSÉG, akik az elhivatott segítők nélkül az ilyen nehéz dolgokat nem volnának képesek kezelni.
akkor miért nem így történnek a dolgok?
mert az akadályt jelentő hagyományos politikai struktúrák megváltoztatásában (a pénzek központi begyűjtése és leosztása, a kényelmes hivatalok elfoglalása, és hasonlók megszüntetéséhez) a politikai elitnek semmiféle érdeke nem fűződik, amíg erre rá nem kényszerítik őket.
jönnek hát a további kérdések…
Na, milenne ha a kb 10 millio illegalisnak is megadnak a letelepedesi engedelyt?? Legalabb 8 millio elne a benefifkartya lehetoseggel, ami szemelyenkent heti 283 usd elnem erok kaphatjak! Nagyon rendbe kellene szedni az usa-t, mert szinte indokolatlanul egyesek vedik azokat akiknek semmi keresnivalojuk az allamokban.