Az évek múlásával párhuzamosan egyre fogyott az iránta érdeklődők száma, de amikor március 11-én a kora délutáni Japántól keletre bekövetkezett a pusztító szökőárt előidéző földrengés, Kamaisi utolsó gésája éppen arra készült, hogy fellépjen abban a finom ételeiről híres, 117 éves exkluzív étteremben – rjoteiben -, ahol hét évtizeddel ezelőtt, 14 évesen elkezdte a pályafutását.
Már felhúzta otthonában fehér kétujjas harisnyáját, amely a kimonóhoz jár, és hozzákezdett, hogy feltornyozza a haját. Négytagú társaság fogadta fel, hogy megünnepelje egy kolléga áthelyezését Kamaisiból, és már a megfelelő dalt is kiválasztotta, azt, amely egy az első harcba induló fiatal szamuráj bátorítására szolgál…
Alig több mint félórával később cunami zúdult a városra, és miközben Kamaisi egyfolytában remegett a legalább tizenöt nagy utórezgéstől, a 84 éves Ito Cujako az életben maradásért küzdött. Korábban három szökőárt élt már át a városban, amelyet az óceán hullámai az évszázadok folyamán többször leromboltak. Kislányként még nagyanyja elbeszélését hallgatta az 1896-os nagy szökőárról.
“A nagymamám azt mondta, hogy a cunami olyan, mint egy szélesre tátott, minden útjába kerülőt elnyelő száj – idézte fel Cujako a helyi kórházban, ahol asztmával kezelik. – Ezért azoké a győzelem, akik olyan gyorsan futnak, ahogy csak lehet.”
Az édesanyja a hátán vitte biztonságba élete első, 1933-ban bekövetkezett cunamija idején. Az idén, miután lábai felmondták a szolgálatot, egy csodálója ugyancsak a hátán vitte magasabban fekvő helyre. Cujako, aki a Japánban kiemelten fontos dátumnak számító 88. születésnapján kíván nyugalomba vonulni, már a negyedik – és elmondása szerint a legijesztőbb – cunamiját élte át. A hullámok azonban elmosták a samiszenjét, három húros hangszerét és a kimonóját, amelyek elengedhetetlen kellékei a gésa művészetének.
A The New York Times riportja szerint a márciusi szökőár mintegy 1300 embert ölt meg Kamaisiban. Az alacsonyan fekvő részek szellemvárossá váltak, és a településen az összeomlott épületek szaga keveredik a tengerével. A japán acélipar születési helyének számító város kulcsfontosságú szerepet játszott az ország modernizálásában és militarizálásában, ezért az amerikai hadihajók első számú célpontja volt a II. világháború idején. A háborút követő fellendülés idején a lakosság jelentősen felduzzadt, annak ellenére, hogy két szökőár is sújtotta a várost.
Kamaisit híressé tették a tengeri alapanyagból készült kiváló ételek, a fő helyi munkaadó, a Nippon Steel rögbicsapata és a szórakozási lehetőségek. Ám a japán gazdaság utolsó két évtizedben bekövetkezett hanyatlása gyors és meredek visszaesést hozott a városnak is. A lakosság a két nemzedékkel ezelőtti csaknem 100 ezerről 40 ezer fő alá csökkent, és egy ideje folyamatosan öregszik. Azoknak a nagy része, akik a mostani természeti csapásban elveszítették otthonukat és munkájukat, nagy valószínűséggel nem marad a városban.
Csupán a büszkeségből nem lehet megélni
Ito Cujako azonban megfogadta, hogy fog még énekelni és táncolni Kamaisiban.
“Híres szépségként táncolt és samiszenen játszott, miközben a legtöbb gésa csak az utóbbit csinálta” – meséli Kanazava Szecuko, akinek családjáé a Szaivairo nevű rjotei, ahol Cujako fellép.
A kulturális örökség ápolói a gyorsan eltűnő helyi kultúra őrzőjét látják a Szaivairóban, amely az utolsó rjotei Kamaisiban. Amikor még sok ilyen étterem működött, a legexkluzívabbnak számított közöttük. 1894-ben épült egy bárokkal, bordélyokkal és rjoteikkel teli negyed legmagasabb pontján. Miközben a cunamik elmosták a környéken lévő épületeket, a Szaivairóhoz nem jutottak fel.
Cujako tanulóként, 14 évesen ebben a rjoteiben kezdte a pályafutását. “Szerettem táncolni, és Kamaisi vezető gésájává akartam válni” – eleveníti fel.
Az igazság, amely évtizedeken keresztül suttogva terjedt a családon belül, ennél sötétebb volt – állítja az unokaöccs, Ito Szatosi. Cujako apjának kis építőipari vállalkozása volt, és az unokaöccs szerint kapcsolatba került a japán gengszterekkel, a jakuzákkal. “Az apja állítólag azt mondta neki, hogy alkalmas arra az életre, de hogy őszinte legyek, azt hiszem, azért tette, hogy bebiztosítson néhány kölcsönt” – fedi fel Szatosi.
Miután feleségül ment egy szusiétterem tulajdonosához, majd a lányuk születése után elvált tőle, Cujako Tokióba ment táncot tanulni egy híres tanárnál. Kamaisiba visszatérve tucatnyi más gésával együtt folyamatosan hívták a különböző rjoteikbe a város gazdaságának az 1950-es években tapasztalható fellendülése idején. “A Szaivairóban az acélipar vezetői ütöttek tanyát, míg egy másik rjoteiben a halászhajók tulajdonosai tartották összejöveteleiket” – meséli Szecuko.
Kamaisi két fő gazdasági ága azonban a múlt század hetvenes éveiben hanyatlásnak indult. A Szaivairo végül kitárta ajtaját a szélesebb közönség előtt is: kezdetben csak esküvőknek adott otthont, pár éve pedig már – annak jeleként, hogy a város lakossága folyamatosan öregszik – halotti torok kedvelt helye. “Csupán a büszkeségből nem lehet megélni” – érvel Szecuko.
Cujakót azonban azután is rendszeresen hívták, részben régi vendégek, részben pedig az ország új gazdasági rendjében helyüket megtaláló újak kedvéért.
Az újabb cunamit túlélő Cujako csak azt sajnálja, hogy nem tudott énekelni aznap este. “Előző este gyakoroltam, és úgy éreztem, hogy a dal jó lesz” – mondja, és elmagyarázza, hogy az ének egy ifjú szamurájról szól, aki első, rég várt csatájába indul lován.
