A Kongresszusba várják Netanjáhut 2011. április 21. csütörtök 10:42 | Rákócza Richárd Forrás: New York Times

Washington/Jeruzsálem – Binjamin Netanjáhu izraeli miniszterelnök a jövő hónapban mond beszédet az amerikai törvényhozásban, ami jó alkalom lesz arra, hogy a figyelem a Netanjáhu és Obama közötti feszültségekre terelődjön. A két államférfi között jelenleg bizarr vetélkedés zajlik: ki tudja új javaslattal előbb visszahozni a tárgyalóasztalhoz a palesztinokat?

A Fehér Házban három hónapja folyik a vita: eljött-e az ideje annak, hogy Obama nagyobb beszédet mondjon a közel-keleti felfordulásról és az arab forradalmakról, és vajon az alkalmat felhasználja-e arra, hogy újabb izraeli-palesztin béketervet terjesszen elő. Egy kormányzati forrás állítja: Hillary Clinton és maga Obama szerint a válasz mindkét esetben igen, nemmel felel viszont Dennis B. Ross, az elnök közel-keleti ügyekben illetékes főtanácsadója.

Míg az adminisztráció habozik, Netanjáhu, akinek minden oka megvan arra, hogy tartson egy Obama-féle béketerv felbukkanásától, azt fontolgatja, megelőző lépésként egy vele szemben barátságos Kongresszus elé terjessze-e a saját béketervét

Ellenséges viszony

Daniel Levy, az izraeliek volt béketárgyalója, a New America Foundation igazgatója szerint: „Az emberek, úgy látszik, azt gondolják, aki elsőnek lép, az nyer. Ha Bibi [Netanjáhu beceneve] lép elsőnek, és nem rukkol ki merész béketervvel, Obama számára valójában elég nehéz volna azt mondani: nézd, annak dacára, amit a Kongresszusban mondtál és amiért ott megtapsoltak, szerintem ezt és ezt kéne tenned.”

A két férfi közti politikai játszma megmutatja, miként a Közel-Keleten a számítás mikéntje több okból is, amelyek közt első helyen áll az arab világot megrengető felkeléssorozat. Megmutatja azonban azt is, hogy teljes köztük a bizalomhiány, sőt, egyesek szerint a viszony kimondottan ellenséges Obama és Netanjáhu között.

A Fehér Házban dolgoznak ugyan egy vázlaton, aminek részleteiről azonban még nem határoztak, sőt, még azt sem döntötték el, hogy az elnök külön beszédben ismertesse-e azt. Ha Obama előáll egy amerikai béketervvel, a bennfentesek szerint az négy alapelvet, avagy hivatkozási alapot foglal majd magába, és ugyanazt a végső megoldást célozza, ami már 1979 óta kísérti a közel-keleti béketárgyalókat.

Az első alapelv: a 67-es határok

Az első alapelv értelmében Izrael elismeri a palesztin államot az 1967-es határok között – más szavakkal: lemond az 1967-ben ellene indított háborúban megnyert területekről, amelyeket nem a világtörténelem során sohasem létezett palesztin államtól, hanem Jordániától, Egyiptomtól és Szíriától vett el, és amelyek egy részét – Jeruzsálem keleti része, Golan-fennsík – annektálta, más részein – Gázai-övezet, Nyugati Part (Ciszjordánia) 90 százaléka – ma de facto két palesztin állam létezik.

Az első alapelv történelmileg tehát értelmezhetetlen, ez azonban még a kisebbik baj vele. Konkrét kérdésként merülhet fel, hogy Izraelnek melyik, de facto már létező palesztin államot kell elismernie: a szabadon választott gázai Hamasz-kormányt, amely fennállása óta körülbelül kétezer rakétatámadást intézett ellene, vagy a nyugati parti Ramallah városában működő, semmiféle legitimitással nem rendelkező, ám a külvilág (ENSZ, EU, Oroszország, Japán) által elismert Abbász-féle bábkormányt, amely kizárólag az izraeli harckocsik árnyékában képes létezni, és akár egy szabad palesztin választás, akár a szabadjára engedett Hamasz huszonnégy óra leforgása alatt elsöpörné.

A második alapelv: a visszatérés

A második alapelv értelmében a palesztinok cserébe lemondanának az 1948-49-ben Izrael terüleről távozott palesztinai arabok, illetve azok már külföldön született leszármazottai visszatérésének jogáról. Ez volt az alapelv, amelyhez Jasszer Arafat foggal-körömmel ragaszkodott a 2000. évi Camp David-i tárgyalásokon, amikor mindent megkapott volna – ha erről lemond. Nem tette, és nem véletlenül. A palesztin menekültek visszatérési jogának érvényesítése a zsidó állam felszámolásának legfőbb záloga. Aki erről lemond, Izrael megsemmisítésének demográfiai lehetőségéről mond le.

A visszatérési jog palesztin értelmezése ugyanis nem azt jelenti, hogy a menekültek és leszármazottaik a Nyugati Partra vagy a Gázai-övezetbe térnének vissza, hanem mindazon városokba, ahonnét elszármaztak: Tel-Aviv-Jafóra, Lodra, Haifára, Akkóba, Názáretbe. Több millió ember öntené el Izraelt, amelynek egyedüli célja a zsidó államiság felszámolása lenne – Izrael ezt a „megoldást” érthető okokból aligha tarthatja megfontolandónak.

További probléma a második alapelvvel a kölcsönösség teljes kizárása. Izrael Állam megalapítása előtt és az azutáni időszakban a palesztin menekültekével nagyjából megegyező számú zsidót űztek el az arab világból, teljes vagyonelkobzást követően. Ezeknek az embereknek a kilencven százaléka Izraelben telepedett le, így elmondható, hogy lakosságcsere zajlott a zsidó állam és az arab világ között.

A harmadik alapelv: Jeruzsálem

A harmadik alapelv kimondja, hogy Jeruzsálem egyszerre lenne mindkét állam fővárosa. Erre nézve a kilencvenes évek lázas békefolyamatában voltak akkoriban elég komolynak tűnő elképzelések, az azóta végbement események azonban kizárják, hogy a zsidóság megosztozna szent városán bárkivel. Eltekintve attól, hogy az elképzelésnek legfeljebb néhány ultrabaloldali izraeli politikai mozgalomban vannak korlátozott számban hívei, technikailag is kivitelezhetetlen a dolog: Jeruzsálem újbóli kettéosztása olyan neuralgikus ütközési pontot hozna létre, amelyben teljes mértékben ellehetetlenülne a két fél egymás mellett élése. Ráadásul a palesztin álláspont főváros-ügyben kevesebbel, mint Jeruzsálem Óvárosával nem éri be, más szavakkal a Siratófalra, a Szent Sír templomra és más keresztény és zsidó vallási kegyhelyekre is jogot formál, ami nem csak a zsidóság, de a teljes euroatlanti civilizáció szempontjából is elfogadhatatlan.

A negyedik alapelv: a biztonság

A negyedik alapelv arról szól, hogy Izraelnek biztonságos határok között kell léteznie. Ez semmi más, mint humbug, értelmetlen frázis. Izrael határai addig biztonságosak, amíg a zsidó állam azok biztonságáról képes és tud gondoskodni. A határok 1948-tól a mai napig biztonságosak, erre az a tény utal, hogy Izraelt többszöri próbálkozás után sem sikerült felszámolni. Ha Izrael nem biztonságos határok között létezne, erről onnan szereznénk tudomást, hogy már nem létezik, mert az arabok deklarált célkitűzésüket teljesítve megsemmisítették.

Ennek dacára Netanjáhu – egy olyan játékba belemenve, amelynek minden résztvevője tisztában van azzal, hogy az egész csak színjáték – kiköti, hogy Izrael biztonságáról kell mindenekelőtt gondoskodni, mielőtt bármiféle megegyezés jöhetne szóba a palesztinokkal. A miniszterelnök országa biztonságának veszélyeztetését próbálja láttatni az arab felkelések miatt előállt új helyzetben is, holott az igazság az, hogy egyetlen arab ország sem erősödött meg vagy került jobb helyzetbe a nyugtalanság miatt, így az arab országok nem jelentenek Izraelre nézve nagyobb fenyegetést, mint mondjuk tavaly (és összehasonlíthatatlanul gyengébbek, mint voltak 1973-ban, 1967-ben vagy 1956-ban). A tömegmozgalmakat megszenvedheti némely bilaterális kapcsolat – Egyiptomban a kampány a legalpáribb antiszemita modorban, az 1967-es megsemmisítő vereséget megelőző nasszeri hisztériát idézve folyik –, de ezek múló bajok, és sem rövid-, sem hosszú távon nem veszélyeztetik Izrael mint hi-tech gazdaság és katonai szuperállam térségbeli hegemóniáját.

A republikánusok besegítenek

Fel kell tételeznünk, hogy mindezzel a Fehér Ház is tisztában van (ha nincs, nagy baj van, utoljára Jimmy Carter idején helyettesítették be vágyálmokkal a valóságot), és ennek fényében kell szemlélnünk az Obama adminisztráció és az izraeli kormány közötti csendes tusakodást, amelynek egyik megnyilvánulásaként Hillary Clinton külügyminiszter a múlt héten Katarban tartott amerikai-iszlám világcsúcs-találkozón bejelentette: Obama a jövőben, néhány héten belül „részletesebben fog beszélni Amerika közel-keleti és észak-afrikai politikájáról”.

Ez a bejelentés izgalomba hozta az izraeli politikacsinálókat, rövidesen égtek a telefonvonalak a két ország közt: mindenki arra volt kíváncsi, Obama béketervvel akar-e kirukkolni. A válasz minden esetben az volt, hogy még nem döntötte el, és folyik a vita arról, hogy mi legyen.

John A. Boehner republikánus házelnök – kvázi Izrael segítségére sietve – két nappal Hillary katari kísérleti léggömbjének felengedése után jelentette be Netanjáhu meghívását a Kongresszusba, ami egyértelműnek mondható üzenet volt a Fehér Ház felé: ha abszurd békére próbálná rákényszeríteni Izraelt, vannak még Amerikában, akik készek ezt megakadályozni. „Amerika és Izrael a legközelebbi barátok és szövetségesek, és várjuk, hogy a miniszterelnök elmondja nézeteit arról, miként folytassuk a munkát a békéért, a szabadságért és a stabilitásért” – figyelmeztetett Boehner sajtóközleménye egy olyan időszak után, amikor a Fehér Ház használt papírzsebkendőként ejtette második legszorosabb közel-keleti katonai szövetségesét, Hoszni Mubarakot. Elvégre Obama már bebizonyította, hogy tőle semmi nem idegen, ami emberi.

Netanjáhu, mint sok más külföldi politikus, vendégszerepelt már a Kongresszusban, ahol az elmúlt harmincöt évben négy másik izraeli kormányfő is fellépett. A fórum a megválasztott képviselőknek lehetőséget biztosít arra, hogy a politikailag befolyásosnak mondott zsidó lobbi előtt nyilvánosan demonstrálják: Izrael mellett állnak. Netanjáhu beszédére az egyik legerősebb ilyen lobbicsoport, az American Israel Public Affairs Committee konferenciájával egy időben kerül sor.