Las Cruces – A mexikói határtól negyven mérföldre északra lévő kisváros tekepályájára behatoló férfiak mindenkit fejbe lőttek, akit ott találtak, és ötezer dolláros zsákmánnyal távoztak. A mai napig semmi nyom az ügyben, amely az Egyesült Államok legnagyobb megoldatlan bűnesetei közé tartozik.
1990. február 10-én a rablók pisztollyal terelték be az egyik irodába Ida Holgiunt, a hidegkonyhás szakácsot, Stephanie Senacot, a tekepálya igazgatóját, annak 12 éves lányát, Melissa Repasst és utóbbi 13 éves barátnőjét, Amy Hausert. Nem tettek kísérletet arra, hogy arcukat eltakarják, így alighanem eldöntötték magukban, hogy nem hagynak életben egy szemtanút se. Egy széfből ötezer dollárt zsákmányoltak.
Steve Teran műszerész, aki munkára jelentkezett, ennek a jelenetnek a közepébe csöppent, ráadásul 6 és 2 éves kislányait, Paulát és Valerie-t is magával hozta, mivel a bébicsősz aznap nem ért rá; a két nagylánynak kellett volna a két kicsire felügyelnie.
Az elkövetők felsorakoztatták és hidegvérrel több golyót eresztettek mindegyikük fejébe, nem kímélve a kétéves gyereket sem. Ezután felgyújtották az irodát és távoztak. Ez volt a sokat megélt Új-Mexikó történetének egyik legborzalmasabb rablógyilkossága, amelynek kegyetlensége elborzasztotta az egész országot. A gyilkosok utáni, időt, pénzt és fáradságot nem kímélő hajtóvadászat azonban semmiféle eredményt nem hozott. A mai napig dolgoznak az ügyön, olyan detektívek is, akik akkoriban még kissrácok voltak.
Csodával határos lett volna még az is, ha egyetlen ember túléli ezt a mészárlást – ehhez képest hárman is életben voltak még, amikor a gyilkosok lángra lobbantották a helyiséget. Túlélte a fejlövést az igazgatónő, Stephanie Senac, aki azonban évekkel később meghalt. Életben maradt Melissa Repass és Ida Holguin is; utóbbi máig emlékszik arra, hogy látta a rendőrök arcán a borzadályt, miközben a holttesteket számolták.
A 911-et nem ő, hanem a súlyosan sérült Melissa hívta ki a lángokban álló irodából, akire ötször lőttek rá. A diszpécser közölte vele, hogy a rendőrség már útban van a helyszínre, és megkérdezte, hány embert lőttek meg. A kislány elszámolt hétig. Megemlítette a tüzet is, azután így zárta mondandóját: „Kérem, siessenek. Golyó van a fejemben.”
A rendőrség megállapítása szerint négy-ötezer dollár tűnt el a széfből, miközben a gyilkosok ennél jóval nagyobb összeget vihettek volna magukkal – de valamiért nem tették. Egy feltételezés szerint drogot kerestek, és csalódtak, hogy nem találtak. Ez frusztrálhatta őket, brutalitásukra magyarázat lehet azonban az is, hogy nem számítottak annyi emberre. A nyomozás már eleve nehezen indult. A tűz és annak későbbi eloltása számos bizonyítékot semmisített meg, miként a mentők is, akik nem törődhettek a nyomokkal, mivel a még élő áldozatok voltak az elsők.
A rendőröknek semmilyen kiindulópont nem állt rendelkezésükre. A gyilkosok minden bizonnyal azt hitték, nem maradt tanú. Hárman megmaradtak, de az ő vallomásuk sem volt képes kimozdítani az ügyet a holtpontról. A high-tech akkoriban még nem köszöntött be a törvényszéki orvostanba; leginkább ujjlenyomatokat gyűjtöttek, amiből ezerféle akadt egy tekepályán. A környéken útakadályokat állítottak fel, és kihallgattak mindenkit, de senki nem látott gépkocsival menekülő férfiakat Las Cruces környékén.
A túlélők által adott személyleírás szerint a tettesek latin-amerikai kinézetűek voltak, egyikük világosabb barna szemű és hajú, 30 körüli, beszéde akcentus nélküli, a másik kissé mexikói kiejtéssel beszélt, mákosan őszült, és 45-50 körüli lehetett – ilyen korú és küllemű férfi tízezrével szaladgált a környéken. Ida Holguin megesküdött rá, hogy korábban is látta már őket a tekepályán.
Ha még élnek a tettesek, a fiatalabb ötven körül jár, az idősebb már hetven is elmúlhatott. Az igazságszolgáltatás még fenyegeti őket, de már csak börtönnel: Bill Richardson kormányzó 2009. március 11-én kiadott rendelete értelmében Új-Mexikó államban többé nincs halálbüntetés.
