Budapest – Őszintén megvallva nem nagyon lelkesedem a tüntetésekért. Ezért elhatároztam, hogy egy kicsit kívülről is nézem majd a sajtószabadságért meghirdetett tüntetést. Vizsgálom majd, hogyan hat rám. Miután lecsendesültek hullámai, térjünk egy kicsit vissza hozzá.
Előző este szereztem róla tudomást, így kicsit tájékozódtam a Facebook-on, hogy mire számíthatok. 2400-an jelezték részvételüket, és intenzív vita alakul ki egy szervező, valamint az oldal látogatói között, annak helyességéről, hogy politikusokat nem szívesen látnának a rendezvényen. Nem marad időm, hogy eldöntsem, kivel értek egyet.
Tevékeny nap végén kedvetlenül ereszkedem a város fortyogó üstjébe. Mindenki karácsonyi teendőit végzi, hömpölyög a tömeg, zsúfoltak a járművek, és én békés teázgatást terveztem estére. Kicsit haragszom, hogy pont most kell ennek lennie, aztán elkalandoznak gondolataim: vajon miért oly fontos honatyáinknak, hogy éppen az ünnepi nyüzsgés közepette vigyék át az új médiatörvényt? Tán a jól végzett munka örömével lehet igazán átélni a Szenteste áhítatát?
Kissé késve érkezem. Mások is igyekeznek a Szabadság tér felé, megelőzöm őket, s miközben majdnem hanyatt esem a csúszós díszburkolaton, már hallom a szónokot: „Sziasztok!” – kezdi. – „Nem akartuk, hogy politikusok is jöjjenek ma, így tudjuk bizonyítani: van igazi civil önszerveződés Magyarországon. Azt akartuk, hogy lássátok: nem vagytok egyedül.” Örülni kezdek.
A családias létszámú tömeg (későbbi híradások szerint kb. 1500 fő) közepébe fúrom magam. Néhány középkorú vagy idősebb embert látok csak, a nagy többség valóban egyetemista korosztály. Körülöttem táblákat tartanak a magasba, a szememet erőltetem, de nem látom a feliratot. Pillanatok múltán értem csak meg: nincs biz’ azokon semmi.
A szónokló fiatalok papírról olvassák gondolataikat, követeléseiket, közben meg-megbotlik a nyelvük, véletlenül vagy talán készakarva. Néha elfullad a hangjuk, váratlanul befogják egymás száját, sípolni, recsegni kezd a mikrofon, bezavar egy rádióadó, időnként a magasból körbepásztáz egy kamera – és a fiatal, demokráciával egyidős tömeg érti, miről van szó. Fütyül és lehurrog.
A szervezők olykor megállnak, hogy megkérdezzék: „még valaki”? „Ez itt Kazahsztán! Sajtószabadságot! Fúj!” – kiabálja egy hosszú hajú fiatalember ötletszerűen a hátam mögül, jól mulatnak a barátjával.
Kicsit déjà vu érzésem van: eszembe jutnak a tüntetések, amelyeken gyerekfejjel részt vettem már a rendszerváltás előtt. Látom, kikből lehetne őszbe csavarodott, ferde vállú, örökös tüntető, látom az egymást üdvözlő barátokat, a kisebb csoportba verődő ismerősöket, pórázvégen lődörgő kutyákat.
Mégis valami más is van itt: új generáció, friss, öntudatos, tettre kész. És úgy tűnik, nem szándékoznak lemondani arról, ami az övék.
Közben a mellettem álló hölgytől megtudom, hogy a megmozdulást a Helyzet Van nevű csoportosulás szervezte, „a rendszerváltás utáni demokráciában felnőtt első generáció, remélik, nem az utolsó”. Én is remélem.
„Magyarország független, demokratikus jogállam!” – ismételtetik a tömeggel az Alkotmány (?) egyik mondatát –, ez már hat rám, összeszorul a torkom.
Vékony, szemüveges fiatalember sodródik mellém, hasán „Rendező” feliratú papír lóg, cirkalmas udvariassággal kérdi, volnék-e szíves a kezében tartott piros szigetelőszalagot a számra ragasztani? Hogyne, felelem. A ragasztócsík húzza a szám szélét, belső ellenállásom egyre növekszik. No, én ezt nem akarom, sem most, sem máskor. Határozott mozdulattal letépem, és a zsebembe süllyesztem.
Épp ekkor hangzik el a színpadon: „megkérünk mindenkit, hogy fogja be a száját, a fülét, csukja be a száját.” Némi tanácstalanság, mormogás. „Nem kérés volt” – közli a szónok. Pár perccel később megjegyzi: „aki tényleg befogta volna a száját, szemét, fülét, most kinyithatja, ez csak játék volt. Mondom, csak játék, kinyithatjátok. Most.” Nevetés hullámzik végig a tömegen.
Voltaképpen mintha egy ütős, jól szervezett bulin lettem volna. Az egész rendezvény nem több 15-20 percnél. Még a „tüntetés” szó is avíttan cseng.
Szokatlan érzés fog el, igen, zavarban vagyok: ti. remény éledezik bennem. Úgy tűnik, akár az írás is elszállhat, ám a szó megmarad. „A mai fiatalok” bizony vették az adást. Tessenek hinni bennük.
Elindulok hazafelé, ismét keresztezem a Szabadság teret. Jobbra tőlem lassan elmarad a szovjet emlékmű hallgatag tömbje.
Ne idegesítsetek ezzel az őszbecsavarodó notórius tünetővel. Szíveskedjetek megmondani, melyik korosztály felel meg egy demonstráció követelményeinek.. 18-38 éves jó? Férfi-nő arányból 70-30 százalék megfelel? Ezen felül aki lúdtalpas, ferdeválú, és alacsony termetű, és szemüveges, ne is ábrándozzék róla, hogy notórius tüntető lehet. Egy tüntetésen csak 180 cm fölötti kisportolt férfi és 170 cm fölötti kisportolt nő vehet részt. Aki még egy divatbemutató modellválogatójából is kiesne, maradjon otthon! Lehet, hogy nem lesznek sokan, de szépek lesznek!
Baj van a címmel. Miért ne tüntetnék ? Ez nem kortól és nemtől függ, hanem az akarattól !! Sajnos inkább mindenki ül a (moderálva)-én ahelyett, hogy kiállna azért, amiben hisz !!!! Durván mondva, birkák vagyunk, hagyjuk, hogy ezek azt csináljanak velünk, amit az ő szürke agyuk eltervez. Ennek a népnek mindíg is ez volt a baja, nem érezte jól magát, ha valaki nem tiporta a sárba.
Ez megint olyan terület, amiről lehetne jó sokat vitázni. Én magam nem vagyok oda a tüntetésért, a sztrájkért, mert a BKV és a MÁV demonstrációin kívül itt még sok eredmény nem született belőle. De azért volt itt olyan tüntetés is több héten keresztül a Parlamentnél, ahol a Kossuth teret nyilvános wc-vé, putriteleppé lehetett tenni. Most merne ilyet tenni bárki….azt hiszem, megnézhetné magát….Meg aztán azt sem értem, minek a törvényen változtatni, hiszen hazánkban csak “békés tüntetők” vannak, akik álarcban nyilvánítják ki véleményüket….
Most még csak 1500 vannak.Nagyon remélem, hogy megsokszorozódik a számuk, és meghátrálásra kényszerítik a hatalomban levőket.Ők az első generáció a rendszerváltás(?) után. Ne hagyják, hogy belőlük is megalkuvó, csendes többség váljon,akik – mert éltek az elmúlt rendszerben – nem merik (még) felemelni a szavukat.
Ha nem állunk ki mi magunkért, ki tenné meg helyettünk? Csak akkor változnak meg a dolgok,ha kiállunk a véleményünk mellett, és igenis,nagyon is van hatása az emberekre, a közfelfogásra, és eredménye is lesz. Nem feltétlenül azt kell várni,hogy fél nap múlva megváltozik minden,de idővel besűrűsödik az anyagba az eredmény ! Sajnos nálunk a megfélemlítettség,a “birka” magatartás ,a mindent mástól várás nagyon elterjedt. Csak Mi tudunk hatással lenni az országunk eseményeire !
…amúgy a cikk pozitív végkicsengése ellenére borzalmas,tespedt hozzáállást sejtet…szerintem