Charles Gati: Az Egyesült Államoknak azonos hangon kell beszélnie 2011. december 27. kedd 16:51 | AN Forrás: galamus.hu

Budapest – A galamus.hu-n megjelent Charles Gati Magyar rapszódiák című írása magyarul, amelyet a The American Interest című kéthavi folyóirat 2012. január/februári számában publikált. A cikkről korábban beszámoltunk és kivonatokat közöltünk, de érdemes az egész írást elolvasni, ezért az AN is közreadja teljes terjedelmében.

A magyarországi politikai élet bonyodalmai még a magyaroknak is, pláne a külföldieknek nehezen magyarázhatók meg egyszerűen. Egy széles körben terjedő, bár apokrif történet szerint Franklin D. Roosevelt elnök a II. világháború korai hónapjaiban megkérdezett egy tanácsadót, hogy Magyarország, amely éppen hadat üzent az Egyesült Államoknak, királyság vagy köztársaság. „Királyság, elnök úr” – válaszolta az illető. Majd a következő beszélgetés zajlott le:

FDR: Hogy hívják a királyt?
Tanácsadó: Magyarországnak nincs királya.

FDR: Akkor ki irányítja a királyságot?

Tanácsadó: Egy régens, név szerint Horthy Miklós tengernagy.
FDR: Tengernagy? Akkor Magyarországnak bizonyára jelentős haditengerészete van.
Tanácsadó: Magyarországnak nincs haditengerészete, még tengeri kijárata sincs.
FDR: Gyakran szokás háborúzni vallási okból. Mi ott a fő vallás?
Tanácsadó: A katolicizmus, Elnök úr. De Horthy tengernagy protestáns.
FDR: Akkor ez az admirális területi követelések miatt üzent nekünk hadat?
Tanácsadó: Magyarországnak Romániával szemben vannak területi követelései.
FDR: Ebben az esetben Magyarország hadat üzent Romániának?
Tanácsadó: Nem, Magyarország és Románia szövetségesek.
FDR: Hadd tisztázzam ezt. Magyarország királyság, amelyet egy régens irányít, aki haditengerészet nélküli tengernagy, és az ország szövetségben áll Romániával, amellyel szemben területi igényei vannak, viszont az Egyesült Államoknak üzen hadat, amellyel szemben nincsenek területi igényei.
Tanácsadó: Így van, Elnök úr.

Képzeljenek el egy hasonló, bár nem ennyire mulatságos beszélgetést a mai Fehér Házban.

BHO: Magyarország köztársaság?
Tanácsadó: 2011. december 31-ig bizonyosan az. Akkortól a nevet Magyar Köztársaságról csak „Magyarországra” változtatták, de az ország köztársaság marad.
BHO: Nem tervezik a régi királyság visszahozását?
Tanácsadó: Nem. Orbán Viktor miniszterelnök a több mint ezeréves nemzete alapító atyjának akar tűnni, de nem törekszik arra, hogy király legyen. Az új alkotmány, vagy „alaptörvény”, azonban ennek ellenére a régi királyság értékeit visszhangozza. Istent, Szent István Szent Koronáját, a kereszténységet és a családot.
BHO: Ki ez az Orbán nevű fickó?
Tanácsadó: A kilencvenes években liberális antikommunista volt, de jelenlegi nyolcfős kabinetjének három tagja az 1989 előtti kommunista párthoz tartozott. Valaha ateista volt, de most kálvinista. Néha azonban katolikus templomba jár. Politikailag keresztényként, jobboldaliként és nacionalistaként határozza meg magát.
BHO: Hadd tisztázzam ezt. Orbán liberális volt és ateista, de ma jobboldali nacionalista  és vallásgyakorló protestáns, aki néha katolikus templomba megy. És olyan politikai entitást próbál megalapítani, amely már ezeréves.
Tanácsadó: Igen uram, így van. Tudnia kell azt is, hogy 2008-ban John McCaint támogatta.
BHO: Nem egy okos politikus.
Tanácsadó: Az a helyzet uram, hogy miközben 2002-ben és 2006-ban elveszítette a választásokat, 2010-ben megkapta a szavazatok 52,7 százalékát. A magyar választási törvénynek köszönhetően ez kétharmados parlamenti többséggé változott.
BHO: Bár nekem lenne ilyen szerencsém. Szóval Orbán a politikai erő pozíciójából nyújtott kezet az ország többi részének, igaz?
Tanácsadó: Hát, Uram, nem így van. Az elmúlt mintegy 18 hónapban Orbán többsége elfogadott egy médiatörvényt, egy új alaptörvényt, egy új vallási törvényt, megfontolás alatt áll egy új választójogi törvény és olyan új törvények százai, amelyek célja Orbán hatalmának a bebetonozása. Még az Alkotmánybíróságtól is megvonta a jogot, hogy adózási és tulajdoni kérdésekben döntsön.
BHO: Szóltunk neki, hogy ez az egész nekünk nem tetszik?
Tanácsadó: A budapesti nagykövetünk el akar jutni ottani tisztségviselőkhöz, ezért nem bánt vele keményen. De Clinton külügyminiszter 2011 közepén megmondta neki, hogy aggasztanak bennünket ezek az új törvények, amelyek lerombolják Magyarország fékeken és ellensúlyokon alapuló demokratikus rendszerét.
BHO: És hallgatott rá?
Tanácsadó: Nem. Érzéketlen a bírálatra. A követői imádják, ha azt ígéri, hogy megvédi a magyarokat a külföldi beavatkozástól.

A legutóbbi történet, amely mosolyra késztette a budapesti diplomáciai közösséget, a Magyarország és a Csendes-óceáni Tonga sziget közötti javuló kapcsolatokról szól. Bár a Tonga Királyság lakossága százezer fő, van szavazata az ENSZ-ben. Amikor V. Tupou György, Tonga királya 2011 elején látogatást tett az országban, hogy átvegye a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozata) kitüntetést, a magyar vendéglátók azt várták őfelségétől, hogy cserébe lesz olyan hálás, és 2011-ben támogatja a magyar jelöltséget a BT nem állandó tagjának helyére. Végül a „kelet-európai helyről” szóló  szavazás utolsó, 17. fordulójában Azerbajdzsán 155, Szlovénia 13, Magyarország pedig egy szavazatot kapott. A szavazás titkos, így senki nem tudja, hogy Tonga valóban Magyarországra adta-e a szavazatát. Martonyi János magyar külügyminiszter, a felkészült és tapasztalt diplomata az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: elődeit vádolta, amikor azt mondta, „Deficittel kezdtük meg a felkészülést”.

A tisztesség kedvéért el kell mondani, hogy Magyarország az első szavazási fordulóban 52 szavazatot szerzett, és még ennél is jobb eredményt érhetett volna el, ha a NATO- és az EU-tagság ellenére nem lenne tény, hogy Magyarország illiberális, irányított demokráciájának mindenütt csak nagyon kevés őszinte támogatója van. A hivatalos nyílt külföldi kritika azonban ritka. Ősszel Maria Fekter osztrák pénzügyminiszter bírálta Magyarországot a külföldi, köztük vezető osztrák bankokra kirótt adók miatt, de nem mondott ítéletet  a magyarországi demokráciáról. Werner Hoyer német külügyminiszter-helyettes Angela Merkel kancellár szóvivőjeként Orbán médiatörvényét bírálta az év elején, de az európai konzervatív pártok azóta úgy döntöttek, hogy nem szidják Magyarországot közvetlenül az EU szentélyeiben.

Fatalista módon úgy ítélték meg, hogy Orbán úgyis figyelmen kívül hagyná őket, így jobb nem is próbálkozni, mint kudarcot vallani.

Ezzel szemben az európai sajtó bőségesen és kritikusan tájékoztatott a magyarországi fejleményekről. A The Economist, a Financial Times és a Der Spiegel vezetésével a sajtó gondosan feltárta, hogyan csúszott vissza Magyarország a demokráciához visszatérő rendszerváltó társulat vezetőjének pozíciójából, amelyet a kilencvenes években töltött be, a lemaradók sorába. A Gazeta Wyborcza című lengyel napilapban az utolérhetetlen Adam Michnik Orbánt, nyolcvanas évekbeli barátját és kommunistaellenes lelki társát címoldalas vezércikkekben írta le dacosnak, elszántnak és mindenekelőtt veszélyesnek, olyannak, aki veszélyezteti a demokráciát, nem csupán Magyarországon, hanem másutt is Kelet-Európában.

A bírálatok e lavinájára adott hivatalos magyar válasz az az állítás volt, hogy a külföldi sajtó nem értékeli megfelelően a magyar történelem traumáit, vagy hogy a budapesti baloldali liberálisok és szocialisták által terjesztett információkra hagyatkozik (és hogy a bírálók némelyike kommunista volt, vagy ma is az), vagy – és ez a legabszurdabb – a külföldiek egyszerűen gyűlölik Magyarországot és a magyarokat. A kormány egyik neves támogatójával folytatott, széles körben publikált bécsi vita után, amelyben bírálóan beszéltem a jelenlegi magyar kormányról, a Magyar Hírlap című kormánypárti, de amúgy szélsőjobboldali napilap pimasz, fiatal riportere mikrofont dugott az arcomba, és megkérdezte, miért gyűlölöm a magyarokat. Másnapi cikkében egész sor olyan kódszót használt, amelyet jól ismernek az újság olvasói, azt sejtetve, hogy a külföldiek, nevezetesen a zsidók magyarellenesek. A lap online kiadásában az olvasók kifejezetten kódolatlanul írták le, mi a véleményük rólam. Ezt az egyetemi email-címemre intézett obszcén gyűlölet-mailek követték. Mindez nem zavart volna, ha a kormány elhatárolódott volna a szélsőjobboldali szélsőségesektől. Ám miközben az Orbán-kormány elhatárolódik az idegengyűlölő, romaellenes és antiszemita párttól, a Jobbiktól, gyakran kacsintgat a Jobbik támogatóira. Ugyanis a szavazataik, ugye értik, jól jöhetnek 2014-ben.

Rögzítem: bizonyosan nem gyűlölöm a magyarokat. Magyarországon nőttem fel, és törődöm azzal, hogy mi történik ott. Noha 55 hosszú évvel ezelőtt elhagytam az országot, és Amerikában építettem fel az életemet, szeretem a magyar zenét, a magyar konyhát, és egy Budapesten élő magyart tekintek a legjobb barátomnak. Követem a vízilabdát, és szurkolok a magyar csapatnak. Ám Magyarország új, jobboldali többségének a szemében ellenség vagyok, nem csupán bíráló, vagy egyszerű ellenfél. Ők úgy tartják, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, és én nem vagyok velük, részben mert ők – és bizonyos mértékig a parlamentben képviselettel rendelkező mind a négy párt – olyasmit támogatnak, amit én nem: a szocialista gazdaságot.

A négy párt a következő:

– A szélsőjobboldali Jobbik, amely az összes szavazó mintegy 10 százalékának a támogatását élvezi, hevesen nacionalista, rasszista és szocialista. Egy szóval: pontosan az, amit a második világháború előtt fasisztaként ismertek. A Jobbik, amelynek a szuverenitás über alles, egyenesen azt akarja, hogy Magyarország vonuljon ki a „neoliberális”  Európai Unióból.

– A Fidesz, a kormányzó párt, amelynek támogatottsága mintegy 30 százalékra esett vissza, mindenütt jelen van a gazdasági térképen, de többnyire a külföldi tőke ellen füstölög, és akadályozza a tarthatatlanul költséges magyar jóléti állam reformját. Államosította az összes magánnyugdíjpénztárt, és egy „erős”, centralizált kormány mellett van.

– A középhez közelebb áll az LMP, a zöld kispárt, amely a szavazatok mintegy 5 százalékát mondhatja a magáénak. Még senki sem jött rá, ez a párt mit képvisel azon kívül, hogy a környezetvédelemről beszél. Előnyben részesíti a flórát és a faunát, még az emberi nemmel szemben is.

– Végül ott a közel 20 százalékos támogatottságú Szocialista Párt. Bár az amerikaiaknak ezt nehéz megérteni, ez a párt, neve és „átlagember”-retorikája ellenére, 1989 óta minden jobboldali versenytársánál inkább támogatta a szabadpiaci gazdálkodást.

Vagyis Magyarországon hiányzik egy nyugati stílusú, piacpárti – liberális vagy konzervatív – párt.

Egy nemrég végzett felmérés az ország szocialista gondolkodásmódját és a paternalista jóléti állam iránti kitartó nosztalgiáját tükrözi: a magyarok 57 százaléka véli úgy, hogy jobban élt 1989 előtt, Kádár János kommunista rezsimjében. Igaz, néhányan jobban éltek, de a legtöbben nem. Mindazonáltal a többség azt mondja, sóvárog Kádár „gulyáskommunizmusa” után. Gyanítom azonban, hogy valójában egy olyan időbe szeretnének visszatérni, amikor Magyarországot irigyelték a szomszédok, mert szabadabb volt és jobban prosperált (kölcsönvett pénzből és szovjet támogatásból), mint bármelyik kommunista ország. Magyarország, akkori kifejezéssel élve, a legvidámabb barakk volt a szovjet táborban.

Ilyen körülmények között igazi dilemmát jelent a takarékossági intézkedéseket magukban foglaló szabadpiaci reformok beindítása. Amennyiben valamelyik magyar kormány bejelentené, hogy ötéves periódusra 25 százalékkal csökkenti az egészségügynek, a felsőoktatásnak és a nyugdíjrendszernek nyújtott jelenlegi támogatást, zavargások törnének ki, és a következő választások elsöpörnék a kormányt. Másfelől ha egy kormány fenn akarná tartani a szubvenciókat a jelenlegi szinten, összeomlana az állami költségvetés, és a kormány szintén lángokban veszne el. Ilyen körülmények között lehetetlen a hosszú távra szóló szerkezeti reform. Sok magyar politikus tudja, mit kellene tenni: azt nem tudják, hogyan lesznek újra megválasztva, ha megteszik.

Amint az Magyarországon gyakori, a probléma a régmúlt és újabb történelemben gyökerezik. Orbán 2008-ban rákényszerítette egyik elődjét, Gyurcsány Ferencet, hogy írjon ki népszavazást arról, kérhetnek-e az állami egyetemek tandíjat – a tervezett összeg jelképes volt –, és hogy a kórházi orvosok kérhetnek-e csekély díjat a szolgálataikért. Az emberek minden esetben Orbán irányvonalát követték, és leszavazták ezeket a szükséges szerkezeti reformokat. Ez az oka annak, hogy a kormány most a kétharmados parlamenti többségével sem fordulhat meg, és nem kérheti fel a diákokat, hogy járuljanak hozzá egyetemi tanulmányaik költségeihez, vagy a nyugdíjasokat, hogy szerény mértékben járuljanak hozzá az orvosi és kórházi vizitekhez. És ez az oka annak is, hogy rövid távú kiútként a kormány ehelyett új adókat rótt ki a többnyire külföldi tulajdonban lévő bankokra, az energetikai szektorra és a kiskereskedelmi láncokra. Ezen kívül nem csupán államosította a magánnyugdíj-alapokat, hanem kilátásba helyezte, hogy ex post facto megvonja az állami alkalmazottak, például a rendőrök és tűzoltók korai nyugdíjazási kedvezményeit. Nemrég a kormány kedvező váltóárfolyamokat határozott meg, amelyeken a svájci frank alapú jelzáloghiteleket 30 százalékkal a piaci érték alatt lehet visszafizetni, és a (külföldi) bankoktól követelte meg a veszteségek átvállalását.

Ezeknek a nem ortodox gazdaságpolitikai intézkedéseknek a ki nem mondott célja a politikailag népszerűtlen szerkezeti reformok elkerülése. Aminek az az eredménye, hogy jelenleg nagyon nagy a kockázata annak, hogy Magyarország gazdasága összeomlik. Tavaly év vége felé a Bloomberg Magyarországot a világ 8. legkockázatosabb országának sorolta be, az EU-ban Görögország után másodikként a csődjelöltek között. A forint három hónapon át a leggyengébb valuta volt Európában (2011. augusztus-október között). A magyar államkötvények nem találtak vásárlókra októberben. A kormánynak nyilvánvalóan az IMF-hez kellene fordulni segítségért, de ez nem olyan egyszerű választás, mint amilyennek látszik. Tavaly nyáron Orbán megsértette az IMF küldöttségét, amely megpróbálta visszanyesni Magyarország nagymértékben szubvencionált jóléti rendszerét: hazaküldte a delegációt. Most az a kérdés, hogy a miniszterelnök, aki ismételten azt ígérte, hogy megvédi a magyar szuverenitást az IMF-től, kész-e túltenni magát nem kis gőgjén, és elfogadni az IMF-kölcsönnel járó feltételeket.

Az IMF-fel kötendő béke felé vezető út első lépéseként Orbánnak le kellene váltania Matolcsy Györgyöt, nemzetgazdasági miniszterét, aki a kelekótya elképzelések nagy szeméthalmát adta el neki. Másodszor hosszú távú, fájdalmas szerkezeti reformokba kellene kezdenie az IMF égisze alatt. Harmadszor vissza kellene szereznie Magyarország legnagyobb kereskedelmi partnereinek, különösen Németországnak és Ausztriának a bizalmát abban, hogy az ország kormánya képes olyannak tudomásul venni a külső világot, amilyen, és nem olyannak, amilyennek látni szeretné. Ehelyett Orbán 2011. november végén bejelentette, hogy végül mindezek után az IMF-hez fordul, de „biztosítási típusú megállapodásra” törekszik vele, amilyen például egy rugalmas vagy egy elővigyázatossági hitelvonal, és nem a szokásos készenléti hitel. Állította, hogy Magyarország nem fogad el az IMF-től semmiféle feltételt. „Senki nem korlátozhatja Magyarország gazdasági függetlenségét” – mondta. Mintha arról akarta volna biztosítani hazai hallgatóságát, hogy a kéregetők válogathatnak.

Ha Orbán komolyan gondolná az IMF-fel való új partneri viszonyt, akkor mosolyoffenzívát kellene indítania Nyugaton és odahaza egyaránt. A magyar közvélemény mélységesen polarizált: nem csupán a kormány és az ellenzék támogatóira szakadt szét, hanem két gondolkodásmód – az alkalmazkodás és a dac szelleme – is megosztja. Egyfelől azok, akik állami állásokban dolgoznak, félnek, hogy elveszítik a munkahelyüket, ennek megfelelően politikailag korrekt módon viselkednek, ami annyit jelent, soha nem bírálják Orbán kormányfőt és politikáját. Az alkalmazkodás mentalitása kiterjed a magánszektorra is. A Buda Mercure hotelban, ahol legutóbb megszálltam, a reggelihez csak a két kormánypárti, jobboldali napilapot tudtam megkapni, a Magyar Nemzetet és a Magyar Hírlapot. Amikor ebben a francia tulajdonban lévő, de magyarok vezette hotelben a túlélésért küzdő, de még mindig leginformatívabb Népszabadság iránt érdeklődtem a portásnál, ártatlanul azt mondta: „Régebben tartottuk, de most már nem tartjuk. Talán megint lesz egy szép napon”. Más szóval, ha távozik a jelenlegi kormány, meg fogják rendelni a Népszabadságot. Egyelőre azonban inkább a kormánynak akarnak megfelelni, mint a vendégeknek. (Később megtudtam, hogy nem csupán a kormányszervek fizetnek elő csak erre a két lapra, hanem mindazok a magáncégek is, amelyek kormánymegrendeléseket teljesítenek.)

Másfelől fokozódik az Orbánnal szembeni csalódottság. Támogatói közül sokakat elidegenített, és bírálóit ellenségeivé tette. Riporterek és szerkesztők százai vesztették el állásukat a közszolgálati rádió- és tévéállomásoknál, ahol jelenleg a politikai lojalitás az alkalmazás fő kritériuma. Ugyanez igaz minden minisztériumra és képviseletre is, a külügyminisztériumot is beleértve, amely egészen a nagykövetek alatti szintekig terjedő, szokatlan személycseréket ért meg.

Egyelőre az alkalmazkodás elterjedtebb, mint a csalódottság vagy az ellenszegülés. Orbán még mindig figyelemre méltó, ha már nem is meghatározó politikai támogatást élvez. Ennek egyik oka az, hogy a legtöbb ember – és a legtöbb külföldi kormány is – elhiszi az éjjel-nappal ismételt propagandát, amely szerint Orbán pártja a tavalyi választásokon kétharmados többséget szerzett. Ez természetesen nem igaz. Még ha leszámítjuk is azokat a milliókat, amelyek jogosultak lettek volna szavazni, de nem tették, a ténylegesen voksolók 52,7 százaléka legalább annyira ellenezte az előző évek szocialista-liberális koalícióját, mint amennyire támogatta azt, amit a Fidesz homályosan ígért. A kétharmados győzelem félrevezető „tényét” mindazon radikális törvények és szabályozások igazolására használták fel, amelyeket Orbán és parlamenti többsége tavaly nyár óta hozott, annak ellenére, hogy a kampány során a Fidesz egyetlen szót sem szólt új alkotmányról, médiatörvényről, választójogi törvényről vagy vallási törvényről.

Az ilyen radikális politikai változások listája tényleg megdöbbentő. A parlament olyan törvényt hozott, amely lehetővé teszi a külföldön – Romániában, Szlovákiában, Szerbiában és másutt – élő magyarok számára, hogy szavazzanak a magyar választásokon, így most adózás nélkül képviseletet élveznek. A nagy sietve elkészített új „alaptörvény” a magyar történelem soha nem létezett aranykorát rajzolja fel, és megköveteli minden állampolgártól, hogy valamiféle fennkölt, de érvényesíthetetlen erkölcsi normáknak és homályosan meghatározott keresztény értékeknek megfelelő magatartást tanúsítson (példának okáért a gyerekeknek gondoskodniuk kell a szüleikről). Jogi területen a parlament megnyirbálta a magyar Alkotmánybíróság felhatalmazásait, de létrehozott számos, akár kilenc évre megbízott, hűséges kiszolgálókkal megrakott tanácsot és bizottságot, amelyek felülbírálhatják a parlament döntéseit abban az esetben, ha a Fidesz valaha elveszítené a szupertöbbségét. Az előterjesztett választójogi törvényjavaslat, amely bölcsen csökkenti a parlamenti mandátumok számát, miriádnyi akadályt gördít a Fidesz bármelyik ellenfelének útjába, amely koalícióra léphetne és esélyes kihívást jelenthetne a kormánynak. Egy további törvény 13-ra korlátozza az elismert vallások számát. (Azt kérdezik, miért éppen 13-ra? Miért ne?)

Az új törvények mellett új praktikák is vannak. Egy volt tisztségviselő hajnali hatkor foganatosított őrizetbe vétele, megbilincselve a rendőrségre hurcolása – és az, hogy az „üzenetet” tévékamerák rögzítették a bárhol lévő nézők számára – azt jelzi, hogy a politikailag motivált ügyészek előtt alig vannak korlátok. A minapi próbálkozás, hogy vádat emeljenek három volt miniszterelnök ellen a rossz gazdaságirányítás bűne miatt (mivel az államadósság hármójuk közül kettő hivatali ideje alatt felszökött) nem csupán bosszúszomjas, hanem a kormányzati tisztségviselők sikertelen politika címén való megbüntetésének soha véget nem érő folyamatát indíthatja el. (Kellemetlen, hogy a magyar államadósság valójában Orbán első miniszterelnökségének utolsó két évében, 2000-2001-ben kezdett növekedni.)

Egyes új megkötések és korlátozások éppen annyira buták (meggondolatlanok), mint amennyire komolyak. Az új médiatörvény egyik jellegzetessége az a követelmény, hogy a rádióadóknak meghatározott mennyiségű magyar zenét kell sugározniuk, de nem tudni, mi számít magyar zenének. Bár Franz Liszt – a magyaroknak Liszt Ferenc – szinte egész életét Magyarországon kívül élte le, ő magyarnak számít, csodás Magyar Rapszódiáit éjjel-nappal bármikor lehet hallani. Johannes Brahms viszont nem számít annak, mivel Magyar Táncai állítólag nem eléggé magyarok. Joseph Haydn annak számít, ha olyan műveiről van szó, amelyeket a magyarországi Esterházy kastélyban töltött éveiben alkotott. Még rosszabbat sejtet, hogy az új médiatanács várhatóan nem hosszabbítja meg a tényleg független Klubrádió, az ország egyetlen, a kormánnyal szemben kritikus beszélgető rádiójának frekvenciaengedélyét azzal a kifogással, hogy a rádió nem  játszik elég magyar zenét.

A jelenlegi magyar belpolitikai helyzetet a legjobban azzal lehet összefoglalni, amit Václav Havel 2009-ben mondott Oroszországról. Szavai ráillenek az illiberális, irányított demokráciára, amellyé Magyarország lett: Minden a demokrácia szabályait látszik követni. Vannak parlamentek, vannak választások, és vannak politikai pártok. De vannak nagyon aggasztó és természetellenesen szoros kapcsolatok a választott képviselők, a bíróságok, a rendőrség és a titkosszolgálatok között.

Ezt a megfigyelést az idézte fel bennem, amikor egy barátom eljött elbúcsúzni a Buda Mercure szállóba. Legnagyobb csodálkozásomra kivette az akkumulátort a mobil telefonjából, és azt mondta, így „ezek” – a hatóságok – nem tudják, hol van, és mit mond. Három további alkalommal barátok témát váltottak telefonbeszélgetés közben, amikor politikai kérdéseket hoztam fel. „Nem telefontéma” – mondták. Emlékszem erre a mondatra a nyolcvanas évekből. A kommunizmus itteni összeomlása után újra színre lépett a félelem – nem átható, nem alattomos, nem mindenhol jelenlévő, de mégis félelem.

Az Egyesült Államokban, ahol a sajtó ritkán számolt be Magyarország lecsúszásáról és ritkán is kommentálta a folyamatot, az embereknek nehéz megemészteni az ilyen negatív híreket. Először is az amerikaiak az utóbbi időben kevés figyelmet fordítanak Kelet-Európára, mert más térségekben zajló drámákkal vannak elfoglalva. Másodszor az amerikai világlátás a demokratikus világhoz vezető úton csak bizonyos, időleges „visszaeséseket” ismer el. Az amerikaiaknak valóban nem könnyű megérteni Magyarország egykor ígéretes demokratikus kísérletének ilyen mély erózióját. Harmadszor az amerikai politikusok és diplomaták hajlamosak elsiklani a kevéssé kedvező belpolitikai fejlemények felett, ha egy közép- vagy kelet-európai ország kész elküldeni a katonáit Irakba vagy Afganisztánba. Végül létezik egy széles körben elfogadott nézet, amely szerint az Egyesült Államok mindent megtett, amit tehetett e térség nyugati stílusú fejlődése érdekében. Nincs-e itt az ideje, hogy a helyiek harcoljanak saját szabadpiaci demokráciájukért?

Ilyen kérdések adják a hátteret azokhoz az ellentmondásos jelzésekhez, amelyeket Washington 2011-ben küldött Budapestre. Vegyék figyelembe, hogy a külügyminisztérium Orbán frissen elfogadott médiatörvényére küldött szerény, de világos üzenettel kezdte az évet. Washington bírálta a fékeknek és ellensúlyoknak az új „alaptörvényben” mutatkozó hiányát is. 2011 júniusában Hillary Clinton külügyminiszter személyesen beszélt Budapesten, udvariasan, de határozottan: „Magyarország barátaiként kifejezésre juttattuk aggodalmunkat. Különösen az igazságszolgáltatás függetlensége, a szabad sajtó és a kormányzás átláthatósága melletti elkötelezettségre szólítottunk fel.”

Augusztus közepe óta nehezebb tisztázni, mit tesz Washington. Amit a tisztségviselők zárt ajtók mögött mondtak, lényegesen kezdett eltérni attól, amit nyilvánosan jelentettek ki, és ez azt a hagyományos dilemmát tükrözte, hogy hogyan lehet rosszalló üzenetet eljuttatni egy szövetségesnek.

Zárt ajtók mögött az amerikai politika fő vonása egy Washingtonban augusztusban előkészített demars volt, amelynek Orbán Viktorhoz való eljuttatására Eleni Tsakopoulos Kounalakis, az Egyesült Államok budapesti nagykövete kapott utasítást. A demars összefoglalta Amerika fenntartásait a magyar demokrácia minőségével szembeni. Október végén a külügyminisztérium tisztségviselői kipuhatolták egy közös akció lehetőségét is mintegy tíz uniós tagállammal, hogy áttekintsék, mit tehetnének közösen a magyarok elkötelezetté, fogékonnyá tételére érdekében. Egy nyilvánosságra nem hozott találkozón, amelyet Marie Yovanovitch, a külügyminisztérium Közép-Európával foglalkozó vezető tisztségviselője kezdeményezett, egyetértés volt abban, hogy Magyarország csúszik visszafelé, de abban nem, hogy mit tegyenek a nyugati államok. Ami még rosszabb: egyetlen európai nagykövet sem fogadta el a Nyugat lehetőségeinek megvitatására szóló meghívást, Németország pedig egyáltalán nem képviseltette magát. Elkerülhetetlen volt, hogy a magyar tisztségviselők egy vagy több európai résztvevőtől értesüljenek az eléggé eredménytelen találkozóról, és felháborodtak az ellenük irányuló „szervezkedésen”. Németh Zsolt helyettes külügyi államtitkár a következő héten megjelent Washingtonban, hogy tiltakozzon az amerikai kezdeményezés ellen.

Németh látogatása előtt egy héttel egy másik magas rangú külügyi tisztségviselő, Prőhle Gergely zárt ajtók mögötti találkozókon vett részt a külügyminisztériumban. Egy magyar hetilap jelentése szerint azt akarta felderíteni, mit lehet tenni a kapcsolatok javítása érdekében. A tisztségviselők, akikkel találkozott – közöttül Thomas O. Melia, a külügy emberi jogi és demokrácia-szakértője –, kemény szavakat mondtak a médiatörvényről, az akkor előkészületben lévő választójogi törvényről, és különösen az új vallási törvényről. Melia nyersen megmondta, hogy Amerika Orbánnal szembeni türelme fogytán van, és hogy Washington „kész megkétszerezni erőfeszítéseit”. Prőhle azt idézte az amerikai tisztségviselőtől, hogy „amennyiben a magyar kormány nem méri fel a demars komolyságát, készek vagyunk haladéktalanul megismételni”. A diplomácia nyelvén ez „őszinte” találkozó volt.

Nyilvános kijelentéseikben azonban az amerikai tisztségviselők teljesen más képet festettek a magyar politikáról. Október 14-én Yovanovitch helyettes külügyi államtitkár a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjában (Center for Strategic and International Studies) beszélt egy konferencián. A hivatalos prezentációját követően a vitavezető célzatos kérdést tett fel a magyar demokrácia minőségéről. Válasza az volt, hogy az Egyesült Államok és Magyarország  „érdekei és értékei közösek”, és hogy Magyarország „prosperáló demokrácia”.

Négy nappal később, október 18-án Orbán Viktor legyőzte „időbeosztási nehézségeit”, és 90 perces audiencián fogadta Kounalakis nagykövetet, aki így héthetes késéssel át tudta adni a demarsot. A találkozó után a miniszterelnök szóvivője tagadta a demars létezését is, és a nagykövet sem kívánt nyilatkozni. Később aztán, írd és mondd három héttel a találkozó után, és csupán néhány órával azt követően, hogy egy fentebb idézett magyar leleplezte a demars tényét, a nagykövet végül beismerte, hogy „szóbeli demarsot” vitatott meg a miniszterelnökkel. Az ember elgondolkodik: nem lett volna több értelme végig realista módon kezelni Orbánt, és szilárdan észben tartani, hogy az évek során állhatatosan ignorálta az Egyesült Államokat? Hogy csak egy példát idézzünk: még a 9/11-es merényletek után is, amikor nem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon a Fehér Ház egyik memorandumára.

Természetesen az Egyesült Államok nem kényszerítheti Magyarországot, hogy megint egyszer nyugati stílusú demokráciává legyen. Amerika mindazonáltal elérhetne valamit, ha Washington és a budapesti magyar nagykövetség azonos hangon beszélne, és ha eltűnne vagy legalább szűkülne a zárt ajtók mögött kifejtett aggályaink és képmutató nyilvános álláspontunk között tátongó szakadék. Most Amerika igazi magyarországi barátaiban azt a benyomást keltjük, hogy a diplomáciánk összezavarodott, és hogy elveszett vörös-fehér-kék gerincünk.