tájékoztatjuk Önöket, hogy az Amerikai Népszava online új címe: www.nepszava.us  A www.nepszava.com a jövőben csak archívumként működik, és hamarosan csak a www.nepszava.us címről lesz elérhető. Az ingyenes Piactér a www.nepszava.com oldalon megszűnik, az új Piactér a jövőben a www.nepszava.us oldalon lesz megtalálható, de az nem lesz ingyenes.

Köszönjük kedves olvasóink megtisztelő figyelmét és aktivitását a www.nepszava.com oldalon. Köszönjük a Kohányi Társaság tagjainak és minden kedves olvasónknak a www.nepszava.com oldal működéséhez nyújtott támogatását. Úgy gondoljuk, hogy az Amerikai Népszava online kiadása a www.nepszava.com címen a 2010 utáni történelem része és dokumentumértékű. Ezért ezt a régi oldalt archívumként változatlan formában megőrizzük és elérhetővé tesszük. Mostantól azonban szeretettel várjuk Önöket a www.nepszava.us címen, az Amerikai Népszava új online oldalán. Reméljük, hogy megújult online kiadásunk elnyeri az Önök tetszését.

Bartus László

főszerkesztő

A Paralimpiai Bizottság elnöke szorult anyagi helyzetében természetesnek vette, hogy a szövetség állja devizahitelének 3 milliós végtörlesztését. Valószínűleg az utóbbi hetek lelki önmagába fordulása azonban arra késztette, hogy – igaz, némi noszogatásra – visszafizesse ezt az összeget, bár bizonylatot nem láttunk róla. Persze, hiba lenne részünkről a pénz elfogadását lopásnak minősíteni, hiszen nyilván abszolút törvényszerűen zajlott, és ha véletlenül nem létezett volna korábban ilyen törvény, akkor rugalmas országgyűlésünk egy perc tizenhat secundum alatt hoz egy visszamenőleges hatályú törvényt, s máris legálissá válik a rokkantak és mozgássérültek megrövidítése.

Mert Mária országában kétféle lopás létezik: a törvényszerű nagy értékű és a törvényellenes kis értékű. Emlékszünk arra a rádiós médiamunkásra, aki egy rúd szalámit lopott, mely súlyos bűne miatt azonnal elbocsátották munkahelyéről és a karrierje kettétört. Tettéért vezekelnie kellett.

A betegség vagy baleset miatt rokkanttá vált, ám mégis majdnem teljes életet, de legalábbis értelmes életet élni akaró sportolókat az adófizetők pénzéből és némi szponzori segítséggel támogatják, nagyon helyesen. A paralimpikonok számos érmet nyertek különböző olimpiákon és sportversenyeken, ezzel is öregbítve országunk hírnevét. A sikereknek örül a Paralimpiai Bizottság elnöke is, aki a 2012-es londoni paralimpián a magyar csapat eredményes sportteljesítményéért 17 milliós jutalomban részesítette saját magát, természetesen száz százalékig törvényszerűen.

Zsolt elnöktől – aki fiatal és szemmel láthatóan fizikailag egészséges – nem kívánhatjuk, hogy ne adj isten villamosra, buszra vagy gyúlékony 3-as metróra szállva utazzon, nem várhatjuk, hogy a lábát koptatva, gyalog közlekedjen, ezért a rokkant sportolóknak szánt keretből biztosítanak számára egy 9 milliós autót is. Természetesen ezt sem nevezhetjük lopásnak, hiszen csakis legális eljárásról lehet szó.

Pusztán egy apróbb, kellemetlen fogalmat szeretnénk felemlíteni a bizottsági munka fáradságos feladatait ellátó elnöknek, úgy hívják: erkölcs. Nem szép dolog a 8. parancsolatot figyelmen kívül hagyva és megszegve embertársainkat meglopni, de mozgássérült, beteg embereket megrövidíteni, különösen kifinomult erkölcsi érzékre vall. Ha ideje engedi, ezen eltöprenghetne ő is, például, amikor a szövetség által, a paralimpikonoknak járó pénzből kapott luxusautójának puha bőrülésén, halk zenét hallgatva ringatózik. Óvatos, biztonságos közlekedést kívánunk neki, nehogy egy hajtűkanyarban megcsússzon, nehogy tolószékbe kényszerüljön, és ha sportolni kezdene, nehogy olyan paralimpiai elnökkel találja szemben magát, aki a sportolóknak elkülönített anyagi forrás egy részét saját magára költi. Persze teljesen jogszerűen.

A Ronai and Ronai Ügyvédi Iroda pereli elsőként az Amtrak vasúti társaságot a keddi vasúti szerencsétlenség miatt. A tragikus baleset Philadephia északi részén történt az Amtrak New Yorkból Washingtonba tartó járatán. A baleset oka, hogy a vonat a megengedett sebesség duplájával száguldott, és egy éles kanyarban valamennyi szerelvény kisiklott és felborult. A tragédiának eddig hét halálos áldozata van, de legalább nyolc sérült állapota válságos. Több mint kétszázan megsebesültek.

A baleset körülményeit vizsgálják, de a vasúti társaság felelőssége vélhetően megállapítható lesz, mert vagy a vonat személyzete hibázott, vagy a vonat technikai berendezései nem jól működtek, azonban mindkét esetben a felelősség a tulajdonos céget terheli. 2013 decemberében Bronxban hasonló okoból siklott ki egy vonat, akkor a megengedett sebeség háromszorosával száguldott a szerelvény. Annak az esetnek is volt magyar sérültje, akit a Ronai and Ronai Ügyvédi Iroda képviselt.

Információnk szerint a Ronai and Ronai Ügyvédi Iroda képviseli a mostani baleset több sérültjét, egyes források szerint a magyar túlélőt, Sinkovics Ede, New Jerseyben élő magyar képzőművészt is. Sinkovics Ede megszólalt nyilatkozott a CNN-nek, a FOX Newsnak és más televízióknak, valamint lapoknak is, egyebek mellett a magyarországi Origo is megszólaltatta. A túlélú elmondása szerint másodpercek alatt játszódott le minden, a vonatfülkékben repültek az emberek a csomagokkal együtt, és a szerencsén múlott, ki hova zuhant. Utána nagy küzdelem folyt, hogy az ablakon ki tudjanak a vonatból menekülni.

A Ronai and Ronai Ügyvédi Iroda képviseletében Holly Ostrov Ronai és a magyar származású Peter Ronai az amerikai médiában nyilatkozott, hogy elsőként nyújtják be a vasúti társasággal szemben több sérült képviseletében a kártérítési igényeiket. Holly Ostrov Ronai ügyvéd emlékeztetett a bronxi tragédiára, ahol “a vonat 82 mérföldes sebességgel száguldott a kanyarban, ahol 30 mérföld a megengedett sebesség, és ezt a korlátozást a vonat vezetője figyelmen kívül hagyta. Ez bizonyítja, hogy a vezető gondatlanul járt el, nem törődött az utasok biztonságával, és a cég felelős a bekövetkezett sérülések miatt. Tragédia, hogy családok és magánszemélyek súlyos traumát és szenvedést élnek át, és még sokáig viselik a baleset következményeit egy ember felelőtlensége miatt. A vasúti társaság felelőssége, hogy egyetlen ember kezébe ekkora hatalmat ad és egy embertől függ ennyi ember élete és biztonsága.” Mint elmondta, ezúttal ugyanaz történt, csak a következmények még súlyosabbak. Sinkovits Ede jogi képviselőjével a Ronai and Ronai ügyvédi irodával pereli a vasúti társaságot. Erről a TV2 Mokka című műsorában nyilatkoztak.

Peter Ronai úgy nyilatkozott, hogy ezúttal példát kell statuálni. Nem csupán megfelelő elégtételt kell nyújtani a károsultaknak, hanem olyan mértékű pénzügyi kírtésítést kell kiszabni, amely nagyobb felelősségre inti a vasúti társaságok tulajdonosait és alkalmazottait, hogy ilyen jellegű halálos kimenetelű vonatbalesetek a jövőben ne fordulhassanak elő.

A televiziós tudósitas és benne Peter Ronai nyilatkozata itt látható.

Az idős házaspár éppen a szállodájába igyekezett vissza, amikor találkozott a turistákkal teli járművel, amely a szárazföldön és a Delaware folyón egyaránt közlekedik. A jármű kiképzése ezért eltér a szokványostól és bizonytalanul mozog mind a szárazföldön, mind a vizen. Ennek következtében 2010-ben történt az a döbbenetes baleset, amelynek során a meghibásodott és hullámok közt vergődő kacsahajó egy uszáj alá került, turistákkal a fedélzetén elmerült a víz alatt, és ennek következtében két magyar fiatal, a 16 éves Dóra és a 20 éves Szabolcs életét vesztette. A tulajdonos cég hatalmas kártérítést fizetett, de a járművet nem vonták ki a forgalomból.

Ezúttal egy 68 éves texasi asszony a 11th Street és az Arch Street sarkán, a Konferencia Központtal szembeni kereszteződésben szorult a kacsahajó alá. A helyszínelést végző Scott Small felügyelő szerint egyesek látni vélték, hogy az asszony maga elé nézett és nem vette észre a hatalmas járművet. Egy másik rendőr azonban azt állította, hogy a magasan ülő sofőr nem látta az asszonyt, ezért ütötte el. A kacsahajót úgy alakították ki, hogy tulajdonképpen egy olyan hajót építettek, amely alá kerekek kerültek, de a sofőr magasan ül, mint egy hajó fedélzetén, ezért nem lát ki rendesen. A szárazföldi használat miatt azonban egy normális hajóhoz képest a méreteit is meg kellett változtatni, emiatt a kacsa-hajó a vízen is rendkívül bizonytalanul mozog a hatalmas hullámok között.

A hajón összesen 28 utas tartózkodott és egy 72 éves sofőr vezette. Vitatott, hogy ki kapott zöldlámpát, de a sofőr a lámpán kívül nem sok mindent láthatott, van-e valaki előtte. Az idős asszony pedig nem számított arra, hogy a hatalmas hajó a város egyik csomópontján lassítás nélkül áthajt rajta. A baleset körülményeit és a járművet a rendőrség vizsgálja. A magyar fiatalok halálos balesetét okozó tragédia után 8 hónapig nem üzemelt a kacsa-hajó, majd újraindították. A vezetőjét gondatlanságból okozott haláleset miatt egy év szabadságvesztésre ítélték. Az elhunyt magyar fiatalok családját a Ronai and Ronai ügyvédi iroda védte, és 15 millió dollár kártérítést harcolt ki nekik. A többi túlélő 2 millió dollárt kapott összesen.

Holly Ostrov Ronai és Peter Ronai, akik a magyar halálos áldozatok családjait képviselték, akkor is azt hangsúlyozták, hogy ez a jármű alkalmatlan mind a vízi, mind a szárazföldi közlekedésre. Minden balesetért a tulajdonos cég a felelős, mert forgalomban tartja ezt az öszvér járművet, amely a vízen és a szárazföldön egyaránt életveszélyes. Holly Ostrov Ronai ügyvéd akkor azt mondta, hogy a tulajdonos céget olyan mértékű kártérítésre kell kötelezni, amely megakadályozza, hogy ezekkel a járművekkel újra balesetet lehessen okozni. Peter Ronai az újabb kacsahajó-baleset után úgy nyilatkozott, hogy “egyszer már történt egy tragédia, ami két magyar fiatal életébe került. Akkor mindent megtettünk, hogy többé ne fordulhasson elő hasonló. Az rendben van, hogy egy jármű a vízen megy. Az is, hogy egy másik meg a szárazföldön. De nem először bizonyosodik be, hogy a kacsahajó mindkettőt egyszerre képtelen biztonságosan megtenni.”

Persze aggodalomra semmi ok, mert egy nagy nemzetvezető mindig tudja, mi a teendő. A magyar nemzet vezetőjének, a magyar néplélek kiváló ismerőjének pedig különösen könnyű dolga van: ilyenkor kell elővenni a mindig nyerő náci kártyát. A magyarok többségének rasszizmusára és xenofóbiájára bazilikát lehet építeni, ezért a vezér most népéhez fordult: egy nemzeti konzultációnak becézett uszító és a nem létező „megélhetési bevándorlók” ellen hergelő kérdéseket tartalmazó kérdőívvel kéri ki az alattvalók véleményét.

Azt az apróságot nem említjük, hogy a lázító és irányító kérdések sorában a 4. kérdés orbitális helyesírási hibájával külön bájt ad a rasszizmusra buzdító mondatnak, és annak sincs különösebb jelentősége, hogy abban az országban, ahol a szándékosan és tudatosan lerohasztott, mára összeomlott egészségügy kertészeti és barkács szakboltokban vásárolt csöveket, fúrógépeket használ, sebészei damillal varrogatnak, mégis gond nélkül áll rendelkezésre 1 milliárd forint az újabb kormányzati propaganda akcióra. Azt sem említjük, hogy a visszaküldött kérdőívek még véletlenül sem lesznek az ország lakosságára nézve reprezentatívak, és annak sincs jelentősége, hogy a feldolgozásra, a válaszok összesítésére semmilyen rálátása nincs a közvéleménynek. Mindegy is, hiszen a végeredmény már rég ott lapul H. Árpád, a miniszterelnök által nem ismert miniszterelnöki tanácsadó fiókjában.

A populista és idegengyűlöletet szító kérdéssort összeállító kormányszolgák kedvenc fordulata a „vannak, akik szerint…” kezdetű mondatok. Ezt követi a nem tudjuk kiknek az állítása valamely, a magyarokat fenyegető veszélyről. A bevándorlókról, akik egyben terroristák is, a bevándorlókról, akik elveszik a magyarok elől a munkahelyeket, a bevándorlókról, akik fenyegetik a magyarok életét. Hosszasan kerestük a kérdőíven a kivándorlás szót, mivel Magyarországról az elmúlt öt évben mintegy félmillió ember vándorolt ki – de nem találtuk. Azt viszont tudjuk, hogy aki véletlenül idekeveredik, fejvesztve menekül tovább. A magyarok tudatlanságára, tájékozatlanságára és legalantasabb ösztöneire építő kérdésekre adható feleletek megfogalmazása olyan, hogy csakis egy irányba mutathatnak – az idegenek kitiltására szép és boldog hazánkból. Végül – mintegy méltó befejezésképp – a 12. zárókérdés a legaljasabb, a legpopulistább, amiben az iránt érdeklődnek, hogy a kormány a bevándorlókat vagy a magyar családokat támogassa-e? Vajon mit válaszolnak erre a kérdőívet visszaküldők?

A már sokszor bevált náci kártya valószínűleg most is jól fog működni, és a kormányzó népszerűsége ismét lendületesen szárnyalni kezd. Mellesleg a Btk. 332. § b) bekezdése szerint: aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A helyzet kísértetisen emlékeztet arra, amikor Balog Zoltán miniszter a Hiltonba hívta a szegénygyerekeket ebédelni. Ezek az ál- és műkeresztények szeretnek mások pénzén kamerák tüzében vendégül látni olyanokat, akiknek nem a pompára, nem a luxusra van szükségük egy napig, amivel kérkednek a “jótevőik”, hanem a mindennpi segítségre és gondoskodásra, az emberhez méltó élet minimális lehetőségére. A képmutató pápa és Balog miniszter ellenpéldája Iványi Gábor, aki egész családjával a hajléktalanok mindennapjaiban él, és segíti őket. A Vatikánban most azt láthatja a nyomorult, hogy mások hogyan élnek, és még abból is erkölcsi tőkét akarnak gyűjteni, hogy őt egy napra beengedik maguk közé.

A Szegényekkel, a szegényekért címet kapta a VI. Pálról elnevezett vatikáni audiencia-teremben május 14-re kitűzött koncert. A dél-olasz Salerno városának filharmonikus zenekarát Daniel Oren karmester vezényli. A többek között a pápai alamizsnahivatal és a Kultúra Pápai Tanácsa támogatásával szervezett jótékonysági koncert célja a szegényeknek való adománygyűjtés. Most legalább azt is megtudhatja a világ, hogy van pápai alamizsnahivatal is. Az viszont érthetetlen, hogy a világ leggazdagabb szervezete (állama) miért másoktól gyűjt adományokat, hogy a Vatikán környékén tengődő szegényeken és hajléktalanokon “segítsen”. Nyúlhatna saját zsebébe is.

Ferenc pápa, akiről nehéz eldönteni, hogy egyháza lázadója vagy a legdörzsöltebb jezsuita, már elnyerte a világ tetszését állítólagos puritanizmusával. Miután egy trónról hirdeti az alázatot, és a világ legfényesebb palotájából a szegénységet. Most sem sajátjából ad a Vatikán, hanem másoktól gyűjt. A katolikus egyház mérhetetlen együttérzésének kifejezésére meghívják a hajléktalanokat és a legszegényebb családokat. Bizonyára élvezni fogják a gazdagság látványát és a szimfonikus zenét. Ezért első alkalommal nem kizárólag a politika képviselőit (mit is keresnének Krisztus egyházában?) és az esetleges adományozókat (a szokásos gazdagokat) hívták meg az egyébként ingyenes vatikáni koncertre. Ezért kell a világnak ámuldozni a pápán. Jézus csak akkor ment gazdag ember házába, amikor az kijelentette, hogy mindenét eladja és a szegényeknek adja. Így hívta a gazdag ifjút is az Isten országába, de az nem ment.

A katolikus egyház, mint a kereszténység ellentéte, ezúttal is mindent fordítva tesz, mint ahogy az evangélium tanítja és ahogy Jézus csinálta. A hétezer férőhelyes teremben a díszvendégeknek járó székeket Ferenc pápa akaratából nagy kegyesen a Rómában élő hajléktalanoknak és szegényeknek tartják fenn. Ezen az egy napon, aztán visszaül mindenki a helyére. Amikor a képmutatásnak vége, a pápa megy a trónjára, a díszvendég az őt megillető székbe, a hajléktalan pedig az utcára. A pápa arra kérte a római plébániákat, hogy az olasz főváros peremkerületeinek nehézségben élő családjait hívják meg a koncertre. Az adományozókat pedig a Vatikán arról értesítette, hogy az egyházfő várja felajánlásaikat. Most arra ne térjünk ki, hogy ennek hátterében milyen ügyletek köttetnek. Ha itt befizetnek, hol jutnak hozzá annak hasznához. Kicsit olyan ez, mint a felszentelt felcsúti stadionra való adakozás.

A 2013-as megválasztásakor Szent Ferencről nevet választó pápa az utóbbi két évben számos kezdeményezéssel támogatta a rászorulókat Rómában, Olaszországban és az egész világon – adja hírül a sajtó. Többek között Vatikánváros területén a hajléktalanok számára ingyenes zuhanyzókat és fodrászatot állíttatott fel. Túl büdösek voltak és nem mutattak jól. Húsvétkor a pápai főalamizsnás pénzt osztott a római utcákon élők között. Arról már kevesebb szó esik, kiknek a pénzét osztogatják a jótékonykodás látszatával. Évente százmilliárdokat kaszálnak a különböző országok költségvetéséből. Március 26-án 150 hajléktalant hívtak meg a Vatikáni Múzeumba látogatásra, a pápa a Sixtus-kápolnában várta őket. Nyilván hajléktalan vendégei is szívesen megtették volna ezt fordítva, ha cserélhetnek vele. A pápa azt mondta a hajléktalanoknak, a Vatikán kapui mindig nyitva állnak előttük. Nyilván nem azért, hogy beköltözzenek.

Az olasz sajtó arra emlékeztetett, hogy megválasztása után két hónappal, 2013 júniusában, Ferenc pápa nem ment el a tiszteletére az audiencia-teremben rendezett koncertre, amelyet akkor a pápa üresen hagyott székével tartottak meg. Lásd: ennyire puritán a pápa. Jézusnak széke sem volt, és ostorral verte ki a vámszedőket a jeruzsálemi templomból. Itt az egész egyház a vámszedő. A magyarázatok szerint Ferenc elutasította a túlzottan díszes, protokoll eseményeken való részvételt. Azóta a májusi lesz az első vatikáni koncert, amelyen részt vesz.

Mindez azonban igen távol áll Szent Ferenctől, aki minden anyagi gazdagságról, pénzről, jólétről lemondott. A véletlen műve volt, hogy “szent” lett belőle és nem a máglyán elégetett eretnek. Ezt annak köszönhette, hogy a pápai hivatalt nem vonta kétségbe, hanem a Bibliával ellentétben elfogadta a pápaság intézményét és a pápa személyét. Az egyházon belül pedig hasznosnak mutatkozott propagandacélokra. A róla elnevezett rend azonban már Ferenc életében meggazdagodott és dőzsölt, amelyből Szent Ferenc soha nem vette ki a maga részét. Nem úgy, mint a nevét bitorló legképmutatóbb pápa.

1989-90-ben az ország ölébe hullott a szuverénitás. Ezzel csatlakozhatott volna a fejlett világ fő áramához, a main stream-hez, az euro-atlanti kultúrához, a liberális jogállamok, a parlamentáris demokráciák családjához. De a magyarság ezt a sanszot megbocsáthatatlan módon elpackázta: egy sci-fibe illő szaltó mortáléval visszaugrott az időben, és a Horthy korszaknál kötött ki. Hogy ma Orbán Viktor, Vona Gábor vagy a pityipalkó gyakorolja-e a diktatúrát, tökmindegy; a lényeg, hogy míg a világ 2015-nél tart, Magyarország az ezerkilencszázharmincas – méghozzá a magyar ezerkilencszázharmincas – években jár, és ez a nyolcvan évnél is sokkal nagyobb lemaradás emberi számítás szerint behozhatatlan.

Mindörökre.

*

Olvasom a hírekben, hogy valaki annak kapcsán, hogy a Jobbik „történelmi” győzelmet aratott Tapolcán (és ettől mindenki, aki nem Jobbikos, úgy kiakadt, mintha ez nem lenne éppolyan magától értetődő, minthogy „nyáron nő a zab, és éjszaka van, ha nem süt a nap”), azt nyilatkozta, hogy: „ha van ember, aki ezért a 25 évért felelős, az akár tetszik, akár nem, első helyen és döntően Orbán Viktor.”

Hát egy frászt! Ez a látszat ma, 2015-ben, amikor a magyar égen a nap helyett Orbán Viktor feje világít. De ennek a valósághoz annyi köze van, mintha azt mondanánk, hogy a húsvéti fagyokért a húsvéti nyúl a felelős.

Mi is történt az elmúlt 25 évben? Az elmúlt 25 év arról a bukásról szól, amivel a gondolatmenetemet elkezdtem. Arról, hogy Magyarország az ajándékba kapott szuverenitását arra használta föl, hogy visszacsatoljon a Horthy-rendszerhez. Ezért Orbán nem felelős. Miért nem? Mert Orbán, ez a moral insanity, aki soha semmiben nem hitt, semmilyen vallása, meggyőződése, erkölcse, ideológiája nem volt, csak egyet akart konokul: totális hatalmat. És ami a hatalommal jár: kompenzálni minden sérelemért és kudarcért, ami pelenkás kora óta érte. Gyanítom, hogy még a korlátlan szabadrablás, a levegővétel természetességével űzött korrupció is csak másodlagos cél. Az első a hatalomgyakorlás kéje és mámora, a permanens sikerélmény, hogy minden szavára – mit szavára, minden gondolatára! – fanatikus alattvalók serege ugrik.

Ezt akarta. A többit nem. Az csak jött magától, illetve mások akaratából. Az ő voluntarizmusa csak arra vonatkozott, hogy mindig fölül legyen, hogy a hatalom a markába kerüljön, és azt aztán a markából ki ne engedje; s ezt úgy érte el, hogy vakon engedelmeskedő embereivel mindig odanyomult, ahol a politikai térben vákuumot észlelt. Ha a kommunista-gyalázás látszott célravezetőnek, akkor komcsizott, ha a liberalizmus, akkor liberális lett, ha a konzervatív polgári duma jött be, akkor konzervatív lett, ha a klerikalizmus, akkor hívő katolikussá vált, ha magyarkodni kellett, ő volt a legnagyobb magyar, ha a rasszizmus jött be, akkor rasszista volt, de ha úgy volt előnyös, hogy hízelegjen a zsidóknak, a zsidók védelmezőjeként rántott kardot – mikor mi volt a trendi.

Az állam én vagyok, mondotta volt XIV. Lajos.

A haza én vagyok, mondta I. Orbán Viktor.

A haza nem lehet ellenzékben.

Én, Orbán Viktor, nem lehetek ellenzékben!

Na, ez az, amiért Orbán Viktor a felelős. A többiért nem. A rendszerváltást nem ő csinálta, hiába akarja most elhitetni a világgal, az oroszokat sem ő zavarta ki, azok már mentek kifelé, amikor nagy bátran utánuk ordibált, hogy konyec, takarodjatok! Ő csak egy nagypofájú, borotválatlan nímand volt, akit a pártállam addig a tenyerén hordozott, és a gátlástalanságával megtévesztett egy csomó jobbsorsra érdemes vén szamarat.

A bukást Orbán csak befejezte, lehet, hogy a pontot az i-re majd Vona teszi föl, de nem vele kezdődött.

A visszacsatolás Horthyhoz szent Antall Józseffel kezdődött. Miért is avatjuk ma szentté? Nem csak azért, mert idejében meghalt. Azért is, mert ahhoz képest… szóval a nyilas Csurkához képest, a nyíltan náci Boross Péterhez képest, pláne Orbán Viktorhoz képest, hát már-már szentnek tekinthető.

Ahogy Lenin is Sztálinhoz képest, ahogy Mussolini Hitlerhez képest, ahogy még Horthy Miklós is Szálasihoz képest mégiscsak ugye… szinte szerethető volt.

Jó, tudom, tudtuk már Einstein előtt is józan paraszti eszünkkel, de Einstein óta aztán tudományosan alátámasztva is tudjuk, hogy a világmindenségben nincs egyetlen stabil pont sem, vagyis minden dolog és jelenség valamihez képest valamilyen, mégis utálom a politikai értékítéletnek ezt a sunyi relativizmusát, hogy a kisebb gazember a nagyobb gazemberhez képest még direkt szeretetreméltó, és fogadjuk el boldogan a kisebbik rosszat, mert lehetne rosszabb is!

„Zsidó örömök…” – írtam egy régebbi dolgozatomban arról, hogy az asszimilálódott magyar zsidók is azzal bíztatták magukat az egész Horthy rendszer alatt, hogy „ne szólj egy szót sem, lehetne rosszabb is”. Hát lett. Amikor végül rájuk csapódott Auschwitzban a gázkamra ajtaja. És azt is leírtam már, hogy „egyik ordas eszme sem rehabilitálhatja a másikat. A magyar közgondolkodás egyik rákfenéje az a tévhit, hogy a Horthy rendszert fölváltó sztálinista Rákosi-diktatúra aljasságai visszamenőleg igazolhatják a Horthy korszak aljasságait…”, és így tovább.

Ez a lehető legkárosabb okoskodás.

Tudomásom szerint Antall a szovjet megszállás idején, még Kádár puha diktatúrája alatt is tiszta maradt, de ez nem zárja ki, hogy Horthy (főleg Bethlen) nosztalgiákban szocializálódjon, erre predesztinálta az Antall család szelleme is. Horthy Magyarországa pedig még a Bethlen konszolidációval följavítva is, akárhogy szépítjük: klerikál-feudális fasizmus volt. Antall ’32-ben született, velem egyidős, tizenhárom éves volt 1945-ben, elég érett kamasz már ahhoz, hogy a saját bőrén érezze a Horthy rendszert, de nem onnan látta, ahonnan én, ő nem a halálraítéltek közé tartozott. Számára a Horthy-, főleg a konszolidált Bethlen-korszak a magyar úriemberek idealizált világa volt (amelynek szörnyű valóságát, a hárommillió koldus országát gyerekként nem élhette át), ezt a nemes úri világot tette aztán tönkre – az ő tudatában – a háború, a tengelyhatalmak sajnálatos veresége, és a „proli” nyilas csürhe, a vérengző lumpen elemek hatalomátvétele, ami megakadályozta, hogy bölcs ország-gyarapító kormányzó urunk a megfelelő pillanatban – egy elegáns, jobb körökben mozgó gentlemanhez méltó sasszéval – kilépjen abból a háborúból, amelybe – természetesen(!) – akarata ellenére „sodródott” bele. Antall József ezt így sohasem jelentette ki, de cselekedetei egyértelműen erre a szemléletre vallottak. Az a gondolat, hogy a magyar szuverénitás 1944 március 19-ig, a német megszállásig tartott, és ami azóta történt azért a magyarság nem felelős, nem Orbán Viktornak jutott eszébe, de még csak nem is Schmidt Máriának. Ezt Antall József sugallta, ő képzelte onnan folytatni, ahol akkor abbamaradt. Egy gentleman-like úri Magyarországnál.

Antall József parlamentje, ahol a jobboldali koalíció volt többségben, szavazta meg az ellenzék lagymatag tiltakozása mellett a köztársaság címeréül a Kossuth címer helyett a szentistváni Nagy-Magyarország koronás címerét. Milyen köztársaság az, amelynek címerén korona virít? Ez a skizoid fából vaskarika eleve zárójelbe tette a Harmadik Magyar Köztársaságot húsz évvel azelőtt, hogy Orbánék az ország nevéből kitörölték a „köztársaság” meghatározást. Könnyű dolguk volt, a köztársaság – szimbolikusan – a létrejötte pillanatában sem volt köztársaság: a Horthy-féle király nélküli királyság szellemi gyermeke volt.

A szimbólumok ereje sokkal nagyobb, mint azt álmunkban is gondolnánk.

A másik ilyen, a Horthy nosztalgiákat fölerősítő szimbolikus aktus Antall József miniszterelnöksége alatt, Horthy hamvainak a hazahozatala volt. Ezzel az életveszélyes, múltba néző szimbolika, a Horthy kultusz már közvetlenül a rendszerváltás utáni magyar élet ideológiájává lett. Az ország-veszejtő Horthy Miklós őfőméltósága hamvait a családi birtokon a magyar állami és kormányzati vezetők könnyes asszisztenciája mellett ünnepélyesen magyar földbe helyezték, ezzel beszennyezve, bemocskolva az elkövetkező századokra a magyar földet, és rehabilitálva a véres-szennyes és végül a Szálasi tömeggyilkos hordáinak haláltáncos orgiájában végződő Horthy-korszakot.

És a baloldal három cikluson keresztül nem volt képes buldózerekkel kiforgatni a magyar földből ezt a szimbolikus mocskot, ezt a fertőzetet, mert mással, a zsebek megtömésével, harácsolással, korrupcióval volt elfoglalva.

Horthy a nép körében, az asszimilálódott zsidókat, a túlélőket és a túlélők utódait is beleértve még mindig, fél századdal szégyenletes országlása után is, népszerű volt. Nem csak arról volt szó, hogy Horthy nevével szavazatokat remélt szerezni az uralkodó jobboldali koalíció. (Ez a pragmatikus szempont, ez kézenfekvő és érthető lett volna.) Sajnos arról volt szó, hogy a konzervatív, jobboldali rendszerváltó politikusok, a lakosság többségével együtt, maguk is úgy érezték, hogy Horthy úri Magyarországa volt az az ideális világ, amelyet a szovjet megszállás félbeszakított, és a szovjet csapatok kitakarodásával az ölünkbe hullott szuverénitás, nemzeti önrendelkezés azt jelenti, hogy végre helyretolódott a kizökkent idő, és az ország élete visszatérhet abba a normális kerékvágásba, amelyből a háború kizökkentette.

A rendszerváltó konzervatív jobboldal tökéletesen elfelejtette, mert el akarta felejteni, hogy Horthy háborús bűnös volt, akit ki kellett volna végezni. Sztálin közbenjárására kerülte el, hogy a vádlottak padjára ültessék a Nürnbergi Perben, pontosan azért, mert Sztálin nem akart mártírt csinálni egy népszerű figurából abban az országban, amelyet Jaltában és Potsdamban már a szovjet övezethez csatoltak. Horthy egymillió ember haláláért felelős. Mindenben kiszolgálta a nácikat. Azzal, hogy a német megszálláskor nem mondott le, mintegy ernyőt tartott a végső megoldás zavartalan lebonyolítása, a zsidóság halálgyárba hurcolása fölé. Az ő engedélyével állították a magyar közigazgatást, a teljes infrastruktúrát a népirtás szolgálatába. Azzal, hogy a helyén maradt, azt a látszatot keltette, hogy minden törvényes. A zsidók számára azt az illúziót keltette, hogy megvédi őket, (mint ma Orbán Viktor).

A nácikkal szembe lehetett volna szállni. Lehetett volna emelt fővel tisztességes emberként, igazi hazafiként, akár hősként is meghalni. De Horthy gyáva, gyenge, jellemtelen, szolidaritásra, empátiára képtelen, ostoba fráter volt, aki nem tudott mást, mint megjelenni. Elegánsan, magyar úriemberként, snájdig katonatisztként ellentengernagyi egyenruhában megjelenni. Lovagolni, úszni, teniszezni és bridzsezni – azt igen! De országot vezetni? Soha! Nem is akart. Csak sodródott. És a körülményekre mutogatott. De a rangot, azt imádta! Ha már egyszer belehuppant a kormányzói székbe, nem tudta elképzelni magát hatalom nélkül. A nácik kiszolgálása árán is meg akarta őrizni azt a kormányzói széket. Maga hajtotta végre azt, aminek a veszélyére hivatkozva hatalomban maradt. A zsidókat egyszerűen eladta a náciknak. Ha Magyarország nem szolgálja ki a németeket, akkor nem tudták volna a népirtást ilyen olajozottan, és ezekben a méretekben végrehajtani.

Horthyt azzal szokták védeni, emlékirataiban ő maga is ezzel védekezett, hogy nem volt más választása. Ez hazugság. De a népszerűségének éppen ez a hazugság volt a kulcsa. Horthy azért hivatkozhatott arra, hogy őt mindenbe belesodorták: a történelem, a körülmények, a németek, a végzet, a BALSORS, mert a társadalom, melyet vezetett, éppúgy nem ismerte az autonóm, felelős, racionális cselekvést, ahogy ő. A magyar társadalom döntő többsége is „kívülről irányított” (David Riesman), sodródó, felelősséget nem vállaló, másra mutogató, autonómiára képtelen alattvalókból állt és áll ma is, [aki] „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”. Vagyis Horthy és a magyarság zöme megtalálta egymást, mint zsák a foltját, ezért lehetett a magyar népet szolgaságba tipró Horthy huszonöt éves országlása alatt olyan népszerű, és ezért lehetett a Horthy-kultuszt a rendszerváltással újjáéleszteni.

Ezért tudta Antall József parlamentje villámgyorsan elfogadtatni a koronás címert a Kossuth címer helyett.

A szimbólumok fontosak.

Itt adták el a magyarok a lelküket. Itt adták föl a köztársaságot, a haladást. Itt fogadták el Dózsa György helyett Werbőczyt. Kossuth helyett a Habsburg monarchiát. Ady helyett Tisza Istvánt, a geszti bolondot. Őszirózsás forradalom helyett a király nélküli királyságot, Károlyi Mihály helyett Horthy Miklóst, a lovas-tengerészt. Itt tagadták meg a magyar progressziót és fogadták el a konzervatív nosztalgiákat. A magyar álmot, a LEGYEN ÚGY, MINT RÉGEN VOLT könnyes-giccses sírvavigadását.

Itt alapozták meg a fülkeforradalmat.

A Horthy nosztalgiával együtt egy másik, Horthy személyével szorosan összefüggő motívum is belekerült abba a retrográd szimbólumrendszerbe, amely meghatározta a rendszerváltás utáni negyedszázadban a magyar közgondolkodást: Trianon. Trianon az a bűvös, misztikus, szimbolikus hívószó, amely a magyar politikai beszéd nyelvezetét a racionalitás helyett az irracionális, érzelmi, sőt érzelmes, hamis illúziók tartományába löki.

A trianoni békeszerződés nem Magyarországot osztotta föl, hanem a Monarchiát. A határokat etnikai alapon húzták meg, hogy egy multinacionális föderáció helyett a Habsburg Monarchia helyén több szuverén nemzetállam alakuljon, ami – gondolták a győztes hatalmak –, kevesebb konfliktussal jár majd. Hogy ez jó ötlet volt-e, azon lehet vitatkozni. Azon is, hogy a határokat Magyarország részére kedvezőbben is meghúzhatták volna.

De ordító igazságtalanság a nemes magyar nemzetet nem érte. Az öntelt, xenofób, az összes szomszédját lenéző és megvető, a magyar szupremácia álomvilágában andalgó magyarság azt kapta, amit megérdemelt.

Az egzisztenciáját a közigazgatásban megtaláló magyar dzsentri réteget, a történelmi uralkodó osztályt személyes veszteség érte, az igaz. De a magyar parasztnak vagy a városi prolinak teljesen mindegy volt, hogy Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kassa és Szepesváralja, Eszék vagy Újvidék magyar közigazgatás alá tartozik-e vagy sem. De el lehetett hitetni velük, hogy a nyomorúságukat nem a retardált feudális viszonyok, nem az állampolgárt semmibe vevő, gőgös, urizáló, a hajlongó alázatot megkövetelő dzsentri-közigazgatás, nem a beígért földreform elcsalása, nem a karvalytőke harácsolása, nem a manipulált piacgazdaság, hanem Trianon, és a polgárosodásban élenjáró zsidóság okozza.

A „szörnyű” sérelem, az ország megcsonkítása a háborús vereség pillanatában hiába kiáltott bosszúért, csak bűnbakért kiálthatott.

Bűnbaknak pedig a terrorista különítményeseivel bevonuló Horthy Miklós, aki készségesen fogadta el az entente-tól a hatalomért cserébe a trianoni határokat – hogy aztán a következő pillanatban már álszent siránkozással telepanaszolja Európát a magyart(!) ért „rettenetes igazságtalanság” miatt –, odalökte a sértett magyarságnak a zsidókat.

A koronás magyar címer, ez a Trianon előtti Nagy-Magyarországra emlékeztető ikon éppen úgy, mint az irredenta politikát megszemélyesítő Horthy Miklós hamvainak a repatriálása arról beszélt, hogy a magyar lélek soha nem fogadhatja el az „országcsonkítást”, és bár a nemzetközi politikai erőviszonyok nem teszik lehetővé, hogy hangosan kimondják, a magyar szívekben mindörökké visszhangzik a NEM, NEM, SOHA! A Trianonban elszenvedett sérelem állandó ébrentartása azt az általános magyar életérzést jelenti, hogy az egész világ a magyar ellensége, és ez a sértődött szerep roppant kényelmes, mert fölment a verseny, a küzdelem, a személyes autonómia megteremtésének követelménye alól.

Horn Gyula és az MSZP-SZDSZ koalíció több mint hetven százalékos többség birtokában sem tudott ezen változtatni – de nem is akart. Egyrészt nem tudott odafigyelni, mert el kellett kerülni az államcsődöt, ami a Horthy nosztalgiákba szédült Antall kormányzat dilettantizmusa következtében fenyegetett, és végre kellett hajtani az elmúlt negyedszázad egyetlen valamirevaló gazdasági reformját, a Bokros-csomagot, másrészt senki nem súgta meg a vezetőknek, milyen erővel bírnak a kommunikáció századában a szimbólumok. De ha oda is figyeltek, eszük ágában sem volt konfrontálódni a Horthyval rokonszenvező tömegekkel.

A baloldal ezen az alapon sosem vette föl a harcot sem az antiszemitizmus, sem a romagyűlölet ellen, sosem akart konfrontálódni a zsidókat, cigányokat utáló magyar választókkal, inkább elvtelenül hallgatott. Mert rossz volt a lelkiismerete. Mert a szocialista párt ahelyett, hogy megvédte volna a kiszolgáltatott tömegeket a rendszerváltás okozta gazdasági nehézségektől, az átállással járó életszínvonal zuhanástól, képviselői a liberálisokkal együtt vastagon benne voltak a privatizációnak nevezett törvényes szabadrablásban és korrupcióban, ráadásul nem bírta lemosni magáról az „utódpártiság” bélyegét. És ezen az alapon tért ki az elől is, hogy szembeszálljon az újjáéledő Horthy kultusszal. Így sikerült elérni, hogy a Szovjetunió összeomlása után, Európában kizárólag Magyarországon, visszafelé folyjon az idő.

*

Annak a jogász-kollégiumban szerveződő fiatal véd- és dacszövetségnek, melyből a Fidesz, Orbán vezéri szerepét elfogadva, kinőtt, nem ez a visszarendeződés volt az elsődleges célja. A csapat csak belement ebbe a visszarendeződésbe, cserébe a totális hatalomért. Ez volt a könnyebb ellenállás útja. Így lehetett az autonóm magatartástól, a versenytől eleve ódzkodó, a balsorsot az önsajnálat kábítószerével föloldó, a sikertelenségből a fölsőbbrendűség gőgjébe menekülő magyar tömegeket elaltatni, hipnotizálni, engedelmességre, sőt a szeretett vezető iránti rajongásra bírni úgy, hogy közben ne vegye észre, hogy ezalatt kiforgatják mindenéből. Aki a valóság hűvös levegője helyett biztonságosabbnak érzi az álmok melegét, azt könnyű elkábítani azzal, hogy „merjünk nagyot álmodni”, meg hogy „Magyarország jobban teljesít”.

A baloldal három cikluson keresztül sem bírta megakadályozni, hogy beteljesüljön ez a végzet, mert sosem figyelt a saját szellemi holdudvarára, amely húsz éven át sikítva figyelmeztette arra, hogy mi készül. Nem akarta tudomásul venni, hogy a demokráciát nem lehet a demokrácia elszánt ellenségétől megvédeni anélkül, hogy ne tanítsa meg előbb demokráciára azokat, akiknek eddig fogalmuk sem volt róla, hogy az mi fán terem. És azt sem fogta föl, hogy nem jár a szabadság annak, aki a szabadságra tör! Aki önmagán kívül mindenkivel szemben intoleráns, azt nem illeti meg a tolerancia!

Nem erre figyeltek. Mindenekelőtt, bűnös módon, a saját zsebük megtömésére figyeltek. Ezenfelül demokráciát, plurális parlamentarizmust, jogállamot, versenyalapú piacgazdaságot játszottak egy olyan országban, ahol az emberek túlnyomó többsége nem is ismerte ezeket a fogalmakat, és nem is kívánta megismerni őket.

Ez a többség aztán, persze, hogy hagyta magát bepalizni, attól, aki még csak nem is ígért mást, csak annyit, hogy ha győzünk, „minden rendben lesz”. 2010-ben a Fidesznek egyetlen komoly programja volt: megbízható többséget!

És ezzel győzött.

Az unortodox gazdasági varázslat, az egypólusú politikai erőtér, az „illiberális demokrácia” (a fából vaskarikának ez az újabb szép, kövér példánya) – vigyázó szemüket Moszkvára, Isztambulra, Pekingre, Bakura vetve – kiválóan működik a mindent elsöprő nagy győzelem, a „fülkeforradalom” óta mind a mai napig a Horthy nosztalgia igézetében.

És ezen a helyzeten mit sem változtat, hogy a Jobbik, ez a Fidesz fészekben nevelt fióka, melyet Orbán Viktor a csőréből etetett, nem csak a szárnyait bontogatja, de egyre merészebb szárnycsapásokkal köröz a kedves vezető feje fölött a haza egén.

Ez is elég unortodox jelenség: egypólusú politikai erőterek, illiberális hatalmak fészkében ritkán kelnek ki olyan fiókák, akik szemet vetnek az egész fészekre, de hát az unortodox megoldások, úgy látszik, diffundálnak. Az orbáni gyakorlat ebben is kivétel.

A Fidesznek eredetileg arra kellett a Jobbik, hogy legyen kire mutogatni, bizonyítván – az EU pénzforrások biztosítása céljából –, hogy a Fidesz a mérsékelt konzervatív erő, a szélsőség a Jobbik. Orbán úgy gondolta, marad a gyerek, ha játszik, de ha pimaszodna, két pofon majd a helyére teszi. Ám a Jobbik mégis a fejére nőtt. Miért?

A Fidesz mindent sikeresen végrehajtott a Jobbik programjából, egyetlen ponton látszik a fióka elhúzni, és ez a korrupció megfékezése című programpont, amiről eddig úgy tűnt, annyira lejáratott, elkoptatott szlogen (talán nincs olyan párt a világon, amelynek a programjában ne szerepelne), hogy már az értelme sem jut el az átmosott agyú népekig.

De a Fidesz túlrázta a rongyot. Túlharácsolta magát. Túl sok a luxus utazás, a luxus palota, túl nagy aranyból van a nyakkendőtű, túl sok ékszer csörög a hölgyeken, túl van fényezve a páncélozott luxuskocsi, túlméretezett a bazinagy Fidesz lagzi, túl hangos a lakodalmas rock.

Újgazdagéknál, ahol csak dohány van, de kultúra nincs, előfordul ilyen aránytévesztés.

Ez lehetett az a pont, ahol a Jobbik elmasírozott a Fidesz mellett, mert ez volt az egyetlen olyan „programpont”, aminek teljesítésére a választók 2010-ben elég határozott felhatalmazást adtak. Másra szinte nem is tudtak volna felhatalmazást adni, hiszen a rendszerváltás kezdete óta jobboldalon is, baloldalon is minden kampány, közbeszéd, minden politikai vita a korrupcióról, természetesen a másik fél korrupciójáról szólt.

A legutóbbi időkig úgy látszott, hogy a korrupciós vádakat a Fidesz sikerrel – és némi joggal – hárítja az elmúlt nyolc évre, a szocialista kormányokra. De egy ponton túl nem megy már a dolog. Most a Jobbik még tiszta, még nem került a húsosfazék közelébe. De ha egyszer a hatalom birtokába jut, szabad lesz az út a húsosfazékhoz is – és ha odakerül, borítékolhatom, hogy nem lesz képes ellenállni. Abban a fészekben, ahol a tojásból kibújt, nem tanult morált.

De ezt a szakadékot, amibe az Ország került nem lehet átugrani. Le kell zuhanni a szakadék legmélyére, hogy a túloldalon föl lehessen belőle kapaszkodni.

Annak, aki túléli a zuhanást…

Az európai országok és az Egyesült Államok törvényei közötti különbség miatt ugyanannak a katasztrófának az áldozatai közül az amerikai áldozatok élete a kártérítések szempontjából sokszorosát érheti az európai áldozatok életének – erről beszélt Peter Ronai a magyar közszolgálati televízióban annak kapcsán, hogy a Germanwings katasztrófájának áldozatai nagyon eltérő kártérítésekben részesülhetnek. Rónai Péter azt mondta, hogy ez a különbség a kultúrából is fakadhat, az amerikai törvények visszatartó ereje sokkal erősebb, mert a károkozó cégek felelősségét nemcsak az erkölcsi, hanem az anyagi felelősség tekintetében is számon kérik. Egy emberi élet megfizethetetlen, de akinek a hibájából és a felelőtlensége következtében valaki meghal, a családtagjai pedig elveszítik a hozzátartozójukat, annak egy életre megfelelő nagyságú anyagi elégtételt kell nyújtania az elhunyt családtagjainak.

A különbség most különösen szembeötlő, amikor ugyanannak a légkatasztrófának az áldozatai több mint tízszer nagyobb kártérítésre számíthatnak, ha az illető amerikai volt vagy valamilyen oknál fogva nem Európában, hanem Amerikában tud pert indítani a katasztrófáért felelős légitársaság ellen. Rónai Péter elmondta, hogy a legkevesebb kártérítésre a nemzeti szabályozás alapján a németek számíthatnak, utána a spanyolok és a franciák következnek, míg Európában az angol hozzátartozók kaphatják a legtöbbet. De még ez is csak tizedrésze annak az összegnek, amire egy amerikai bíróság előtt egy amerikai áldozat családja számíthat, mert Amerikában legalább 5 millió dolláros kártérítésre számíthatnak fejenként.

Rónai Péter példaként említette a philadelphiai kacsahajó-balesetben elhunyt két magyar diák családját. Nekik 17 millió dollár kártérítést nyert meg Holly Ostrov Ronai és Peter Ronai Amerikában.

Holly Ostrov Ronai, aki Peter Ronaival együtt már sok magyart védett sikeresen amerikai bíróságok előtt, sokmillió dolláros kártérítéseket nyerve

A magyar családok ekkora kártérítésre Európában, különösen Magyarországon, nem számíthattak volna. A riporter kérdésére a New York-i ügyvéd elmondta, hogy a német légitársaság nem úszhatja meg a felelősséget azzal, hogy a pilótája vitte szándékosan a gépen tartózkodókat a halálba. Mint az már sok híradásban elhangzott, a másodpilótáról tudni lehetett, hogy mentális problémákkal küzd, a felelősség a légitársaságokat terheli, hogy kikre bízzák az utasok életét.

Az ajándék akció részleteit itt nézhetik meg kedves olvasóink.

Azért vannak kivételek is. Például a Gradma (Nagymama) című filmben Paul Weitz rendező és a főszerepet alakító, közkedvelt amerikai komika, Lily Tomlin alkottak egyszerre vicces, komoly és szomorú hangulatú filmet.

Más híres neveket is felfedezhetünk a fesztivál programfüzetében: Matthew Broderik egy melankolikus komédiában szerepel. Michael Fassbendert egy 1890-es évekbeli westernfilmben láthatjuk főszereplőként. Ethan Hawke a Good Kill című filmben amerikai katonát alakít, aki Nevada állambéli állomáshelyéről indulva iraki és afganisztáni terroristákra lövöldöz drónok segítségével. Viggo Mortensen egy hatvan évvel ezelőtt Algériában játszódó játékfilm főszereplője.

A filmeket Manhattanben több filmszínházban április 26-ig tekintheti meg a nagyközönség.