Már csak 3 nap! – A világvége már megvolt 2011. május 18. szerda 2:24 | Galgóczi Gábor

New York – Harold Camping tegnap esti rádióműsorában válaszolt a hallgatók kérdéseire, ezúttal is megerősítve, hogy május 21-e lesz az Ítélet Napja, a Nagy Nyomorúság kezdete pedig október 21-re tehető. Azokat a hallgatókat, akik túlzott kétségeiknek adtak hangot, és nem a részletekről faggatták, kikapcsolta a vonalból. Az alábbiakban folytatjuk a világvégével kapcsolatos bibliai események bemutatását, egészen a nagy napig, amikor kiderül, túl járt-e Harold Camping Isten eszén, és jól számolta-e ki azt, ami a Biblia szerint minden ember előtt rejtve van.

A kereszténység ősi felfogása és első apostolai szerint a világvége akkor következett be, amikor a Názáreti Jézus a kereszten kimondta ezeket a szavakat: „Elvégeztetett”.

A világ ugyanis a teremtő szavára állt elő („Legyen”) és ugyanez a szó testesült meg a zsidó Messiásban, azaz a Krisztusban, aki a Kezdet és a Vég (alfa és omega, alef  és tav… ahogy tetszik). A Biblia első szava is ez: „Kezdetben” (B’resit). Ez azonban nem egy időhatározó, hanem a Messiás egyik címe, ezért így is olvashatjuk: Krisztusban teremtette Isten a Mennyet és a Földet (vagyis láthatatlant és láthatót, szellemit és anyagit, örökkévalót és ideig valót). Ezt Pál így fejezi ki egyik híres levelében, amit a Kolosse városában élő hívőkhöz írt (1,15):

„Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül.

Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok… minden általa és reá nézve teremtetett.

Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.

Ő a feje a testnek, az egyháznak is, ő a kezdet…”- vagyis Jézus a Krisztus, a B’resit, a Kezdet, az Alfa, az Alef. És természetesen Ő az Omega, ahogy minden valamire való templomban hirdeti is az oltárterítő.

Na, már most. Ha ma mondaná, talán így mondaná: „Ennyi”.

Amikor azt mondta a kereszten: „Elvégeztetett” (tetelesztai – persze nem így mondta, hanem arámul vagy sokkal inkább héberül) ezzel nem csak a megváltásra, nem csak az engesztelésre és nem csak a szenvedésekre tett pontot, hanem a világ végére is. Legalább is, ami az első teremtést illeti.

A próféták ugyanis beszéltek az eljövendő világról, amelyben „igazság lakik” (és ezt Jézus apostolai „kritika nélkül” át is vették). Egy „új égről (mennyről) és egy új földről”, vagyis egy második – vagy bibliai nevén – „ÚJ” teremtésről. Amelynek ugyanúgy Isten az alkotója, mint az elsőnek, amely első azonban megromlott a bűn miatt, így – akár a halandó testnek – el kell bomlania, hogy helyet adjon egy újnak. Mint a mag, ami elrohad, hogy belőle egy új növény és egy új, a magot messze meghaladó élet keljen ki. Pál ugyanis így folytatja a már idézett részt:

„ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.”

A Messiás a kereszten, mint „utolsó Ádám” a halálával nem csak lezárt valamit, hanem el is kezdett, mégpedig az új, a második teremtés vette vele a kezdetét. Ez viszont, azt jelenti, hogy az eljövendő világ is elkezdődött már.

Az új a régiben veszi kezdetét.

De mégis hogyan?

Hasonlóan az elsőhöz, a Teremtő szavára.

„Isten ugyanis, aki ezt mondta: “Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak…” (Pál 2. levele a Krointhusiakhoz 4,6-7)

A hasonlat értelme: ahogy Isten szavára lett az első teremtés, ugyanúgy Isten szavára lesz a második is. Istennek ezt az új világot megalapozó beszédét pedig az „Evangélium” (jó hír, örömhír, győzelmi hír) tartalmazza, melynek középpontjában egy názáretinek nevezett Jézus (Jehosua) áll, aki saját és tanítványai állítása szerint a megígért Messiás vagyis a Krisztus. Akinek a kivégzett testét Isten a halálát követően újra megelevenítette, és nem csak „simán” feltámasztotta, hanem újjá is alkotta. Jézus ugyanis halhatatlan és romolhatatlan testben támadt fel, hogy követőinek példa és egyben jó reménység is legyen. A keresztény világ ezt ünnepli húsvétkor – (állítólag).

Jézus a Krisztus, mint Isten Báránya tökéletes és szent volt, hibátlan tetteiben és beszédében, aki nem bántott senkit, ámde mindenkivel jót tett. Az emberek mégis halálra kárhoztatták. Nagy egyetértésben, zsidók és rómaiak, vallásosak és pogányok, Heródesek és Pilátusok, nők és férfiak, kicsik és nagyok, tanultak és tanulatlanok, vallástanárok és alkoholisták, templomi szolgák és bűnözők (egy kivételével, aki később meggondolta magát, ő volt az a bizonyos jobb lator). Az emberek kitombolták magukat rajta, kéjes érzéssel örültek a megkínzásának, a szenvedéseinek, köpködtek, gúnyolták… Követői elbújtak a félelemtől, tanítványai elárulták: az egyik pénzsóvárságból (Júdás), a másik gyávaságból (Péter). Az első teremtés totális csődbe fulladt. Nyilvánvalóvá tette, a saját állapotát: „nincs egyetlen igaz sem…, nincs, aki szólna, nincs, aki résre állna, falat falazna…”

Amikor a bíróság ártatlant ítél el, valójában saját maga ellen ítél, saját magáról állítja ki a „korrupt és igazságtalan testület” címet. (Amikor koncepciós perek zajlanak egy országban, mindig tudható: végérvényes a romlás.)

Isten időről időre odaállít ilyen bárányokat az emberek elé, s amikor azok rájuk rontanak és szétmarcangolják őket, maguk állítják ki a bizonyítványt magukról, hogy farkasok. Ez van.

Az eljövendő világ pedig mégis a bárányoké.

Hogy lesz farkasból bárány?

Újból kell az egészet kezdeni, elölről, a születéstől, sőt a fogantatástól, sőt a „magtól”, amelyből megfogantunk.

Erről beszélt a Názáreti, amikor azt mondta:

“Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” (János evangéliuma 3.rész, 3. vers)

Pál pedig így írt:

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Korinthus 5,16-21)

És mi lesz a világgal?

Kaput. Finito. Ennyi.

Kimondta magára a halálos ítéletet, és újból és újból kimondja minden egyes alkalommal, amikor ártatlanokat gyilkolnak és fosztanak ki. Minden nappal nő a bűn terhe a világon egészen addig, amíg össze nem roskad majd alatta, mint egy – Ésaiás próféta komor szavaival élve – „kalyiba”.

„Romlással megromol a föld, töréssel összetörik a föld, rengéssel megrendül a föld;

Inogva meging a föld, miként a részeg, és meglódul, mint a kaliba, és reá nehezedik bűne és elesik; és nem kél fel többé!” (Ézs 24:19-20)

És miért nem történt ez már meg régen?

Erre Péter apostol ezt a választ adja:

„Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.

De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek.” (Péter 2.levele 3. rész 9-10)

Isten tehát a haragját és a jogos ítéletét – egyelőre – visszatartja: tart még a „ma”, a kegyelem ideje. Mert nemcsak a bűn, hanem a megtérők száma is gyarapszik, készül és formálódik a „szent nép”, amely majd birtokba veszi és benépesíti az eljövendő világot. A nép, amely „szívátültetésen” esett át, romolhatatlan magból újjászületett, része lett az új teremtésnek, az új Kezdetnek.

Meddig tart a kegyelem ideje? Nem tudjuk, nem is tudhatjuk. Mindenesetre, amíg ezeket a sorokat írom… még tart.

Ha még kapunk egy napot, akkor holnap innentől folytatjuk.