New Orleans –Két évszázada, 1811-ben a Mississippin lefelé tartó utasnak New Orleans felé haladva iszonyatos látvánnyal kellett szembesülnie: negyven mérföld hosszan rabszolgák levágott fejei éktelenkedtek a part menti póznaerdőkön. A modernkor legnagyobb rabszolgafelkelését torolták meg a tömeges kivégzéssel. Az amerikai történelem nem túl ismert fejezetéről Daniel Rasmussen történész jelentetett meg könyvet az évfordulóra.
A véres eseménysorozat a kegyetlenségéről hírhedt Manuel Andry cukornád-ültetvényes farmján robbant ki, a karneváli szezon kezdetén. Andry számára a rabszolgatartók legrosszabb rémálma vált valóra: emberei fejszékkel, macsetékkel és a cukornád aratásához használt, borotvaéles késekkel hatoltak be at udvarházába. A földbirtokosnak sikerült elmenekülnie, annak azonban tanúja volt, amint fiát, Gilbertet a fellázadt rabszolgák élve feldarabolták.
A lázadást az ültetvény egyik megbecsült felügyelője, a félvér Charles Deslondes vezette, épp az az ember, aki felelős volt a fegyelem fenntartásáért, és akiről a legkevésbé lehetett feltételezni, hogy lázadásban vegyen részt, vagy pláne annak élére álljon.
Louisiana, amelyet az Egyesült Államok nem sokkal korábban vett meg Franciaországtól, gyenge kezű, habozó és meglehetősen népszerűtlen kormányzó uralma alatt állt. William Claiborne fő feladata az volt, hogy a szövetségi intézkedéseket a gyanakvó helyiek akarata ellenére is kikényszerítse. A régi francia telepes családok és az újonnan érkezett amerikaiak közötti ellentétet a földért és a hatalomért folytatott harc élezte ki. Az ültetvények eközben, a cukornád-ipar fellendülése idején, egyre több munkaerőt igényeltek, s a rabszolgákat tömegével hozták be Louisianába az USA keleti államaiból, valamint Afrikából és a karibi térségből.
Charles Deslondes két nyugat-afrikai sorstársával, Kumanával és Kukkal együtt tervelte ki a lázadást. Miután Andry ültetvénye felett megszerezték a hatalmat, egyenruhát öltöttek, és lóháton, fegyverrel New Orleans ellen vonultak, útjuk alatt felperzselve a házakat és megölve még egy fehér ültetvényest. A források különböző létszámokról tudnak, a rabszolgahad létszáma 120 és 500 között mozoghatott.
Sikereik nem voltak tartósak, negyvennyolc óra múltán szembekerültek helyi fehérek jobban felszerelt, részben a katonaság parancsnoksága alatt lévő egységével. A túlélő rabszolgákat lemészárolták. Deslondes karjait levágták, combjait eltörték, majd agyonlőtték, holttestét pedig elégették. Az ezt követő hetekben a megtorlásnak több száz rabszolga esett áldozatul.
Az 1811. évi események évtizedeken át legfeljebb lábjegyzet gyanánt szerepeltek a történelemkönyvekben. Ezen az állapoton kívánt Rasmussen változtatni, noha kritikusai szerint kissé túllő a célon, amikor a kétnapos lázadást és annak következményeit az amerikai történelem központi jelentőségű eseményének nevezi.
