Eörsi László: 56 távolról sem olyan jelentéktelen 2012. június 27. szerda 17:01 | Szabadai Viktor

A Fúzió Rádió Az ám, Hazám! I. évfolyam 11. számának (2012. június 22.) szerkesztett változata. A műsorvezető Szabadai Viktor.

Szabadai Viktor: Mikor dőlt el nálad, és mi motivált téged abban, hogy történészként 1956 legyen a szakterületed?

Eörsi László: 1989 volt a döntő pont. Egész addig minden mást csináltam, főleg segédmunkát végeztem. Egyszerűen nem volt kedvem akkoriban, a pártállam idején értelmiségi munkát végezni. Valahogy nem tartottam összeegyeztethetőnek a történészi állást azzal, hogy közben esetleg diktálják azt, mit kell írni, mi az, ami a politika szempontjából megírható. Így aztán nem volt különösebb ambícióm akkoriban.

Persze a kérdés arra irányul, hogy Eörsi István az én édesapám, aki aktív résztvevője volt az 1956-os forradalomnak – és egyébként pont ezen a napon, június 16-án is van a születésnapja – és emiatt 3 év 10 hónapra ítélte a kádárista rezsim. Olyan családban nőttem fel, ahol – ellentétben sok más családdal – volt szó 56-ról. Én azért jóval többet tudtam akkor, amikor ez egy tabutéma volt, amikor szinte senki nem tudott az 56-os eseményekről. A baráti társaságban is, akikkel összejöttünk, kirándultunk, számos 56-os volt. Az egész hangulatában már megvolt 56.

Amikor a szamizdatolás megkezdődött 1981-től, a kiadványok, folyóiratok szinte mindegyike foglalkozott 56-tal, 56-os könyvek is megjelentek, és ezeket akkor én elolvastam. Ugye a tiltott gyümölcsnél semmi sem édesebb. Ezek érdekeltek messze a legjobban.

Így aztán amikor a rendszerváltáshoz érkeztünk, voltaképpen már elég sokat tudtam 56-ról. 1988-ban, mikor Geréb Sándor volt ÁVH-s író azt találta írni, hogy a Kossuth téri sortüzet az ellenforradalmárok követték el, akkor annyit én már tudtam, hogy ez képtelenség. Az Élet és Irodalomban írtam erre egy cikket – az volt életem első cikke – és ez nagyon sikeres volt. Még a Szabad Európában is leadták. Sok levelet kaptam, írtak nekem, és ezzel el tudtam kezdeni kutatni ezt az egészet, hogy mi is történt a Kossuth téren. Egy év múlva az akkori Századvég folyóiratban meg is jelentettem egy tanulmányt, és amikor az 56-os Intézet megalakult, 91-ben, akkor engem meghívott Litván György, aki akkor volt az intézet vezetője, s aki szintén a családunk régi ismerőse – ilyen szempontból szerencsém is volt – szóval meghívott, hogy legyek az egyik kutatója az intézetnek. Tehát nagymértékben a szerencse is kellet hozzá, családi indítatás miatt nem lettem volna valószínűleg 56-os kutató. Elsősorban a rendszerváltás volt a fontos pont, hogy ezt a munkát el tudtam kezdeni.

SzV: Azokban az években, amikor nem hogy kutatni nem lehetett, de beszélni sem lehetett 56-ról, neked édesapád és barátai révén voltak személyes ismereteid a történtekről. Te már akkor is, mint történész rendszerezgetted ezek az történteket?

EL: Nem, ekkor még nem voltam történész. Ekkor pedagógus voltam egy nevelőotthonban. Ezzel csak másodállásban, 88-tól kezdtem foglalkozni igazából. De főleg ez az újságcikk indított be. Tehát 2 és fél – 3 évig úgy dolgoztam, hogy nem volt mögöttem senki.

SzV: Pedig hát a hazugságok folyamatosak voltak. Nem a Geréb-féle cikk volt az egyetlen hazugság, ami megjelent.

EL: Ha megjelent valami, akkor az természetesen hazugság volt, de nem ez volt a jellemző.  Inkább a hallgatás volt a jellemző. Nagyon kevés anyag jelent meg 56-ről. 1981-ben volt például a Népszabadságnak egy kiadványa 25. évfordulóra, és onnan kezdve talán-talán még megjelentek: a Berecz-könyv, a Hollós-Lajtai-könyv. Előtte is voltak, de nagyon-nagyon ritkán és nagyon-nagyon kevés. Tehát az elhallgatás jellemzőbb volt, mint a hazudozgatás.

Ha volt, akkor persze az volt. 57-től, amikor beindult a megtorlás, akkor persze az kellet, mert akkor nagyon friss élmény volt. De aztán, mikor a Tóth Ilona és társai perében, 1957 nyarán folyamatosan cikkeztek a perekről és ennek kapcsán megindult a nyugati baloldal tiltakozása, akkor megszüntették ezt a tájékoztatást is. Onnantól kezdve szinte teljes kuss volt. Ezt találták legjobb megoldásnak: a teljes elhallgatást.

SzV: Az mikor dőlt el, hogy Nagy Imrét meg fogják ölni? Moszkvában, vagy Budapesten dőlt el?

EL: Olyan fekete-fehér döntésről nem lehet tudni, amikor ez eldőlt. Olvastam a pert is, más anyagokat is, de ez nem lehet pontosan tudni.

Voltak bizonyos politikai szándékok. És ez nagyon fontos, amiről most beszélünk, mert most is állandó jellegű vita, hogy hogyan is mentek ezek az 56-os perek. Az én véleményem, aki régóta ezzel foglalkozom, és sok vitát lefolytattam ennek kapcsán, az az, hogy az olyan dolgokban, aminek politikai vonatkozása volt – és persze elsősorban a Nagy Imre perre lehet ezt elmondani – ott valóban voltak bizonyos politikai elvárások.

SzV: Moszkvai instrukciók?

EL: Moszkvai az elején volt. A megtorlások elején jöttek Magyarországra a moszkvai misszionáriusok és tettek javaslatokat, hogy kikkel lehetne eleve kezdeni már a megtorlást. Közöttük volt például Dudás József és Szabó János, azaz Szabó bácsi, akiket abban az időben már el is fogtak. Tehát a kezdeti időkben voltak szovjet tanácsadók, nyomozók. A Dudás perben például orosz nyelvű jegyzőkönyvek is vannak. Aztán később, szép lassacskán a szovjetek kiszálltak a dologból. Azért is kellett a szovjet segítség, mert akkoriban már szétesőben volt teljesen az a rendszer, ami korábban működött Rákosiék idejében.

SzV: Akkor a Nagy Imre perben már nem voltak közvetlen instrukciók?

EL: Közvetlen instrukciók már nem voltak, és minden jel arra mutat, hogy közvetlenül Kádárnak Jánosnak volt a legitimitás és egyéb más szempontokból fontos, hogy Nagy Imrét likvidálja.

Persze nem csak Nagy Imrét, hanem másokon is példát kellett statuálni. Tehát ebben a perben, és lehet még néhány pert mondani, ahol a politikai szempontok igen fontosak voltak, de én nem mondanám, hogy minden pert befolyásolt a politika. Nevezetes például a Tóth Ilona per, vagy Mansfeld Péter pere. Ezekben én tagadom, hogy politikai döntés lett volna előzetesen, hogy milyen ítéleteket hozzanak. Az írók esetében még jobban el tudom képzelni, hogy volt. Obersovszky Gyula és Gál József esetében inkább el tudom képzelni, mert ők ismert szerzők voltak, mint ismeretlen résztvevők esetében.

Jó pár forrás van például, ami Biszku Bélától származik, amiből nyilvánvaló a megtorlás igénye. Azt lehet tudni, hogy ő nagyon is fontosnak tartotta, hogy megtorlás szülessen Nagy Imrével és társaival szemben. Tehát meg volt az akarat, hogy halálra ítéljék Nagy Imrééket.

De ez nem volt mindig így, mert a sznagovi időkben Kállai Gyula – nyilván a párt megbízásából – felkereste és kompromisszumot ajánlott Nagy Imrének. Ebben az időben még meg tudott volna menekülni Nagy Imre.

SzV: Ehhez mi kellett volna? Egyáltalán volt-e annak esélye, hogy Nagy Imre életben maradjon?

EL: 56 végén még volt ennek esélye.  Sőt nem véletlenül kereste meg Kállai sem. Nem mindegy, hogy melyik időszakról beszélünk.  Az a Kádár nyilatkozataiból is kiderül, hogy 56-ban még nagyon gyengének érezte magát. Nem tudom pontosan idézni, de valami ilyesmit mondott az ötvenes évek vége felé, hogy amikor leginkább kellett volna megtorlás, akkor nagyon gyengék voltunk. Azt is lehet tudni, hogy nagyon népszerűtlen volt ebben az időben Kádár, a leggyűlöltebb ember volt. Később, amikor megerősödtek, akkor már volt ereje példát statuálni, és úgy érezte, hogy ezt meg kell tennie.

Bizonyos értelemben volt elvárás is, hiszen az egy ismert dolog, hogy Kádár János részt vett Nagy Imre mellett az új rendszer kiépítésének igénylésben. Ő is elismerte a forradalom létjogosultságát. Nyilatkozta ezt a rádióban, meg is jelent ez az újságokban. Tehát az ő szerepe különösen kényes volt, és ezt aztán fel is hozták ellene a rákosisták, emiatt ők nem is igazán fogadták el Kádárt vezetőnek.

Mikor Münnich Ferenccel kint volt tárgyalni a forradalom utolsó napjaiban Moszkvában, még akkor is – a rendelkezésünkre álló jegyzőkönyvek szerint – forradalomnak, jogos népi felkelésnek tartotta a történteket.

SzV: Kádár Moszkva választása volt?

EL: Nem egészen. November másodikán Brioniban, amikor Hruscsov és Malenkov Titohoz ment, hogy megnyerje a hozzájárulását a szovjet beavatkozáshoz, akkor Tito javasolta Kádárt. Münnichet szemelték ki egyébként a szovjet vezetők, de Münnich sokkal inkább a sztálinista vezetéshez tartozott. Ő a spanyol polgárháborúban is már, mint Sztálin embere vett részt.  Münnichnek mindig is erősek voltak a szovjet kapcsolatai, még a kádári időkben is. Kádár a Rákosi-rendszerben börtönben is ült, és ő sokkal távolabb állt attól a Rákosi-féle vezetéstől, ami láncos kutyázta Titot.

SzV: Mikor kitört a forradalom, nagyon hamar összeomlott minden, ami korábban rendíthetetlennek és örökérvényűnek tűnt. Sokan hitték, hogy a Szovjetunió nem fog fegyveres eszközökkel beavatkozni a magyar forradalomba. Mikor dőlt az el, hogy a szovjetek támadást indítanak a forradalom ellen?

EL: Akkor, amikor Gerő megírta nekik, hogy mekkora baj van, és hogy már fegyverhez jutottak a felkelők és a Rádió ostroma már javában tartott. Ez 23-a késő este, és akkor erről már szó esett Gerő és a szovjet pártvezetés között – a nagykövet akkor nem más volt, mint Jurij Andropov, a későbbi főtitkár – és akkor már lehetett látni, hogy a rendszer inog, és amit egy nappal korábban senki sem gondolt volna, hogy ez a kőkemény diktatúra órák alatt összeomlik. A Szovjetuniónak nem volt érdeke, hogy mindenféle komplikációk alakuljanak ki a megszállt területein.

Tekintettel arra, hogy már voltak itt Magyarországon szovjet erők, Székesfehérváron volt a különleges hadtest és azt lehetett könnyen mozgósítani. De voltak a Tiszántúlon, meg a Bakonyban egységek. Akkor kezdték őket mozgósítani és hajnal előtt be is érkeztek a városba a csapatok.

SzV: Volt a társadalomban és a vezetőkben is egy olyan remény, hogy a nyugati hatalmak, és elsősorban az Egyesült Államok meg fogja akadályozni, hogy a szovjetek fegyveres erőket alkalmazzanak a forradalommal szemben. Ez csak egy vágy volt, vagy volt ennek valami alapja is?

EL: Lehetett alapozni, mert az Egyesült Államok ebben a kérdésben igencsak tisztátalan eszközöket használt. Volt egyfajta fellazítási politika, amit meghirdetett, hogy ha a rab népek maguk megindítják a küzdelmet az elnyomókkal szemben, akkor majd ők segítségükre lesznek. Azt lehetett volna ugyan gondolni, hogy az Egyesült Államok nem fog fegyveres eszközökkel beavatkozni, mert ez a harmadik világháborút jelentette volna, de például a Szabad Európa Rádió végig azt sulykolta, hogy érdemes küzdeni, kitartani, mert jön majd az ENSZ segítség, vagy az amerikai-brit segítség, és ez azért sokakat megtévesztett. Lehetséges, hogy jó pár emberéletet meg lehetett volna menteni, hogy ha nincs ez a fajta félretájékoztatás. Azt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy az Egyesült Államoknak nem volt kedve ilyen kockázatott vállalni, mint hogy kétszer is üzentek Hruscsovnak, hogy Magyarország számukra nem potenciális szövetséges. Ez nem jelent mást, mint hogy a szovjetek biztosak lehettek abban, hogy Magyarország az ő érdekszférájuk. Azt csinálnak itt, amit akarnak.

SzV: Nincsenek is olyan dokumentumok, amelyek azt bizonyítanák, hogy a diplomácia próbált volna nyomást gyakorolni a Szovjetunióra, hogy tekintsen el a fegyveres beavatkozástól?

EL: Nincs. Az volt csak, ami valamennyire enyhítette ezt a fájdalmat, hogy a menekülőket segítették az amerikaiak. Gyors döntésük nyomán a kvótát megemelték, így sokkal több menekült tudott elmenni Amerikába. Segítették, amennyire lehetett, a menekülteket, meg az ENSZ kapcsán még tiltakozgattak, meg igyekeztek kedvezőbben befolyásolni a történtekeket, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudnak semmi komolyabb eredményt elérni a szovjetekkel szemben. Meg aztán ott volt szuezi válság, ami miatt a világpolitikai szempontok is nagyon kedvezőtlenül alakultak Magyarország számára.

SzV: Említetted, hogy a szovjet vezetők a jugoszláv vezetők hozzájárulását kérték és kapták meg a magyarországi fegyveres beavatkozáshoz, a forradalom leverésekor Nagy Imre mégis a jugoszláv nagykövetségre menekült. Miért nem másik nagykövetséget választott, mint ahogy Mindszenthy az amerikai nagykövetséget választotta például, hiszen a jugoszlávok ki is adták Nagy Imrét?

EL: Ezt most utólag tudjuk. Nem olyan régen derült ki ez az egész brioni tárgyalás Hruscsov, Malenkov és Tito között, ezt Nagy Imre akkor nem tudhatta. Ugyanakkor akkoriban, a forradalomban, a forradalmárok között rendkívül nagy volt Jugoszláviának a tekintélye. Ellentétben minden mostani közhiedelemmel, a forradalom jórészt baloldali volt, nagyon fontos leszögezni, s Jugoszlávia szinte a mintaállam. Meg volt a függetlensége a Szovjetuniótól, sőt éles konfliktust is mert vele szemben vállalni,  és mégiscsak úgy gondolták, hogy Jugoszláviában a szocialista rendszer szépen működik.

Ezért nem jött szóba az Nagy Imrénél Egyesült Államok nagykövetsége, mert ő egy kommunista politikus volt, s az az üzenete lett volna annak, ha ő az Egyesült Államok nagykövetségére menekül, hogy Nagy Imre végig az imperialisták beépített embere volt. Egyébként a forradalmárok jó része is egyet értett ebben.  A gyáraknak, üzemeknek a munkások kezébe való helyezése, vissza az igazi marxista gondolatokhoz – ez volt a jellemző a forradalmárok körében, bármit mondjanak ma arra, hogy a Horthy-rendszert szerették volna visszaállítani. Egyáltalán nem, sőt: akik részt vettek a forradalomban fegyveresen, a munkástanácsok kebelén belül, nagyon nem szerették a Horthy-rendszert. A kapitalizmust nem ismerték, a liberális demokráciát sem ismerték.

Meg kell nézni az akkori újságokat! A forradalom idején megjelent újságokból az a szellemiség látható, hogy egy demokratikus szocializmust akartak volna megteremteni, amiről persze most már tudjuk, hogy sehol sem valósult meg, de ők ezt szerették volna. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert ma is sokan szeretik félreértelmezni a forradalom célkitűzéseit. Nagyon-nagyon kevés volt a résztvevők között, akik valamiféle Horthy-rendszert szerettek volna. Ezek a fiatalok nyomorogtak a Horthy-rendszerben. Nem szerették a Horthy-rendszert és nem szerették a Rákosi-rendszert sem. Egy igazi demokratikus szocializmust szerettek volna megvalósítani, és ezt Jugoszláviában találták meg leginkább. Nem véletlen, hogy a munkástanácsok meg a munkás önkormányzatok a jugoszláv szisztémára alapultak.

SzV: Az a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy Jugoszlávia kiadja Nagy Imrééket?

EL: Nem, ez egy hosszas huzavona volt. Szovjet nyomásra történt, de nem volt egyszerű. Annyira nem, hogy a követségen egy jugoszláv követségi munkatársat egy harckocsiból lelőttek. Amikor buszra szálltak, akkor egy jugoszláv kísérő ment velük, akit a szovjetek durván lerúgtak a buszról. De akkor már megvolt bizonyos körökben a megegyezés, és természetesen Tito felelőssége is megvan ebben a dologban.

De azt Nagy Imre semmiképpen sem tette volna meg, hogy az amerikai nagykövetségen próbál menedéket kérni.

SzV: Az amerikaiak biztos nem adták volna ki?

EL: Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. De tekintve, hogy ez fel sem merült, ezen nem is kell gondolkodnunk.

SzV: Azt mikor döntötték el a gyilkosok, hogy Nagy Imre mellett kiket kell még megölni?

EL: Csak következtetni lehet. Nagy Imre és Maléter azok, akikről jóval korábban eldöntötték, hogy ki kell végezni őket. Ők ketten szimbolizálták leginkább az 56-os forradalmat belföldön és külföldön egyaránt. Ha megnézzük az akkori filmeket, a szovjet követség előtt főleg Nagy Imre és Maléter képével menetel a tömeg. A többiek esetében nem volt előre döntés, hogy halálos ítéletet kell hozni.

A Gimes Miklós esetében az volt a döntő, hogy az eljárás alatt, meg korábban is élesen szembefordult a rendszerrel – aki korábban egy hithű kommunista volt – és tulajdonképpen ez egy bosszú volt vele szemben. A forradalomban való részvétele még nem lett volna ennyire súlyos, de forradalom leverése után megindította 1956. október 23-a című illegális folyóiratot, s az azt jelentette a megtorló hatóságok számára, hogy jóvátehetetlenül ragaszkodik az „ellenforradalmi” elképzeléseihez. Ezt nagyon rossz néven vették.

Vannak olyan személyek, akiket a perek, a vádak alapján ítéltek el, s vannak, akiknél érződik a személyes bosszú.  Ilyen volt Mansfeld Péter is, akit inkább a bíróság személyes gyűlölete miatt ítéltek halálra, és még inkább a Szilágyi József, akinek a forradalomban nem volt különösebben döntő szerepe, de annyira nyíltan harcolt végig az eljárás ideje alatt – meg is van a hanganyag – hogy a Vida Ferenc, a bírói tanács elnöke ellen szabályosan harcot, szópárbajt vívott. Erről már nem tudósítottak, de azt tudjuk, hogy azért, mert ő ennyire renitens volt, leválasztották a többiek peréről, és egy külön perben ítélték őt halálra. Megindító, ahogy a Szilágyi képviselte az ügyet, és hogy megkérdezte a bírótól, hogy mi van a barátjával, Losonczy Gézával, akit akkoriban már valószínűleg megöltek a börtönben.  Amit a Szilágyi József tett, a halálos ítéletének az árnyékában, az egy fantasztikus bátorságnak a mintapéldája.

Előfordultak bizonyos koncepciók elemek is. Például minden áron rá akarták bizonyítani mindenkire, hogy már a forradalom előtt létezett egyfajta Nagy Imre-kör, akik már korábban meg akarták dönteni a rendszert. De tudjuk, hogy Nagy Imre első kormányzásának bukása is a rendkívül ügyetlen személyi politikának volt a következménye. Helyén hagyta az összes régi kádert, akik aztán nem engedtek semmit, ahol lehetett gáncsolták Rákosival ez élen. Ha ő ezt akkor így csinálta, akkor a későbbiekben sem tette másképp, sőt a forradalom időszakában is nagyon nehezen tudott megválni a régi káderektől, ami szintén nagy hiba volt. Tehát nem tételezhető fel, hogy valamiféle puccsot tervezett volna. Ez egy konstruált része volt a vádnak.

Ugyanígy, ahogy Malétert, Uszta Gyula – aki együtt volt vele partizán – hamis vallomása alapján az október 30-i Köztársaság téri eseményekért, amikor sok-sok lincselés és embertelenség lezajlott, megpróbálták elmarasztalni, hogy a szervezője volt. Pedig az égvilágon semmik köze nem volt hozzá. Ebben az időpontban éppen tárgyalt az akkori ellenfelével, Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz egyik vezetőjével.

Azokban a perekben, ahol nagyon fontos volt a politikai leszámolás, ott előfordultak ilyen-olyan koncepciós elemek, de olyan perekben, ahol a vádlott ismeretlen volt, politikailag nem volt érdeke a hatalomnak, hogy példát statuáljon, ott nyilván nem voltak ilyen elemek. Ilyen volt például a Tóth Ilona, vagy a Mansfeld Péter pere. Itt a perek a tényeken alapultak, nem megkonstruáltak voltak.

Ezekben az volt a konstruált, hogy sok pert összefogtak és egy nagy monstre pert csináltak, amivel nagyobbat tudtak ütni, mert így sokkolóbb volt. Ez a része volt mondjuk koncepciós, de maga a tényállás nem volt az. Az a véleményem – és ezt senki nem bizonyította be, hogy nem így volt – hogy teljesen ismeretlen személyekkel szemben nem volt érdeke a hatalomnak, hogy politikai pereket konstruáljon.

SzV: Ezeket a pereket aztán a Kádár-rezsim folyamatosan felhasználta propagandisztikus célokra, ezzel bizonyítva, hogy ők a legitim vezetők, hiszen ők szabadították meg az országot ezektől a felkelőktől, akikről mindenféle hazugságot terjesztettek.

EL: Igen, hogy még az elején ezek esetleg méréskelt jobboldali csoportosulásként léptek volna fel, de aztán jönnek a radikálisok, és akkor már fasizmusba torkollott volna, s fasiszta vezetés lett volna úrrá az országon. Ennek semmilyen jele nem volt, de ezt próbálták a perek kapcsán bizonyítani. És azt is, hogy Nagy Imre, ha nem is volt fasiszta, de útját engedte volna ennek.

SzV: A sztálini időkben bevettek voltak azok a módszerek, hogy szinte városokra lebontva előirányozták a letartóztatások számát. A kádári megtorlásban voltak ilyen előirányzatok a letartóztatottak számára vonatkozólag? Hogy hány embert kell letartóztatni ahhoz, hogy kellően szigorú legyen a megtorlás?

EL: Ilyen követelést konkrétan nem láttam. Azt tudom, hogy a két nagy perben, a pesterzsébeti és az újpesti perekben pont annyi embert végeztek ki, mint ahány szovjet katona elesett.  Tehát lehetséges, hogy volt benne valami fogat fogért, szemet szemért elv, de bizonyítani ezt nem lehet teljes mértékben. Az biztos, hogy azért, mert szovjet katonák elestek, voltak elvárások. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy nem voltak ilyenfajta kvóták, de abban biztos vagyok, hogy még sokkal súlyosabb megtorlás lett volna akkor, ha igazi sztálinista vezetés van hatalmon.

SzV: Hány ítélet született?

EL: Akiknek ítéletükben szerepelt a forradalom, vagy az utána lévő időkben politikai ellenállásban való részvétel azok közül az én kutatásaim szerint 225 embert végeztek ki. Erről vannak szakmai viták. Három ember halt meg a börtönben.

SzV: Aztán eltelt sok-sok év, amit leginkább a hallgatás, és ritkán egy-egy hazugság jellemzett a hatalom részéről, majd elérkezett 1989. június 16., Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése. Mikor kezdett el egyáltalán foglalkozni a párt felső vezetése azzal, hogy az újratemetést engedélyezni kell?

EL: Nagyon sok történész ezt a napot tartja a rendszerváltás első napjának. Innen kezdődik a rendszerváltás sokak szerint és ez sok szempontból igazolható is. De azt is jelzi, hogy 56 távolról sem olyan jelentéktelen, mint ahogy az most tűnik sokak számára.

Elsősorban Kádár személye volt, ami gátat szabott ennek. De ismerjük Kádár legutolsó beszédét, és abban mennyire árulkodik az, hogy mennyire nyomasztó volt számára az egész Nagy Imre kérdés és 56 kérdése. Volt a Pozsgaynak az az ominózus beszéde, mikor 56-ot népfelkelésnek minősítette. Fontos pillanat volt ez ezen az úton, amikor is már a párton belül is komoly repedések mutatkoztak, hiszen Pozsgaynak követői is támadtak ez ügyben. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a Pozsgay Imre 1957-ben – már akkor is történészként – nagyon más véleménnyel volt mind Nagy Imréről, mind a forradalomról. Így teljes a kép Pozsgayról.

De mindenesetre ez egy nagyon fontos pont volt, hiszen 56 képe kezdett megváltozni a köztudatban. Ekkor már felállt a Történelmi Igazságtétel Bizottság is, és ez tárgyalt a hatalommal és szép lassan, nem könnyen, de végül konszenzusra jutottak, ami konszenzust nem minden szempontból sikerült betartani. Kiszorultak onnan olyan fontos személyek, mint például Krassó György, aki legradikálisabban képviselte a kommunista-ellenességet. Meg amennyire tudom, megállapodtak a beszédekben, hogy nem tartanak olyan radikális beszédet, mint amilyet Orbán Viktor tartott.

SzV: Egy nagyon komoly dilemma volt, hogy a kormányzat szereplői megjelenjenek-e?

EL: A TIB azon volt, hogy minél inkább konszenzussal és feszültségmentesen menjen végbe az esemény. Ugyanakkor a civil tömeg tartott attól, hogy ott a Hősök terén az ablakokban nincsenek-e esetleg fegyveresek, és nem lesz esetleg valami, az 1956. október 25-ihez hasonló sortűz.

De ez a folyamat, ami megkezdődött 88 végétől, az újságcikkekben is – az én cikkem 88 novemberében jelent meg, 88 decemberében volt a Pozsgay bejelentése – megmutatkozott abban, hogy ennyi ember – mintegy negyed millió – gyűlt össze a Hősök terén. Az volt benne a szép, látni lehetett a tömegen, a fiatalokon, hogy tudni akarja, mi is történt.

SzV: Elrepült a rendelkezésünkre álló hatvan perc.  Utolsó kérdésként: most éppen min dolgozol?

EL: A kaposvári Csiky Gergely színház és a kultúrpolitika című tanulmányomat írom, ami reményeim szerint könyv formájában megjelenik az év végére.