Badzset az egész színház 2011. augusztus 31. szerda 3:48 | FÖLDES TAMÁS

„Színház az egész világ”- mondatta Shakespeare Méla Jaques-kal az Ahogy tetszik című vígjátékban (amennyiben valóban ő mondatta és nem megátalkodott vetélytársa, Christopher Marlowe, aki az egész shakespeare-i életművet kisajátítani szándékozott). A monológ emígyen folytatódik: „És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép; s mindenkit sok szerep vár Életében”. (Szabó Lőrinc fordítása.)

Lope de Vega spanyol drámaíró a 16. században úgy vélekedett: „A színházhoz nem kell más, mint három deszka, két színész, és egy közös szenvedély” (e mondás eredetét eleddig nem vitatták el tőle).

„A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz” – mondotta Raimond Montecuccoli, a 17. században élt, olasz származású császári hadvezér (ha valóban ő mondta, s nem Francesco Guicciardni marsall, száz évvel korábban, miként egyes történészek állítják).

A shakespeare-i állítás igazát nem vonom kétségbe, s miután (ez alkalommal) nem szándékozom tévelyegni a magyarhoni belpolitika tekervényes útvesztőjében, nem sorolom, hogy a fellépő és lelépő honanyákra/honatyákra mily’ sok és sokféle színű szerep várt eddigi életükben és hányszor kellett „átfesteni” a jelmezüket. Az elmúlt hetek történésein tűnődve inkább Shakespeare és Montecuccoli vélekedését ötvözöm egybe olyképpen, hogy Badzset az egész világ, s áldozat benne minden színház, színész és mind ama álmodozó, aki a huszonegyedik század elején közös szenvedélyének – a színháznak/zenének/irodalomnak – szeretne hódolni.

A következetes olvasó ráhibázott: igen, a Los Angeles-i, elmaradt Bánk bánra (is) gondolok. Meg a budapesti Bánk bánra is, mivelhogy azt olvasom az Ybl Miklós tervezte, párját ritkítóan gyönyörű dalszínházról: „Pár hete veszélybe került a Magyar Állami Operaház következő szezonja. A kassza kiürült, tavasz óta tetemes adósságot görget maga előtt az intézmény, és az is nagy kérdőjel maradt csupán, miből finanszírozhatók az őszi bemutatók, a Bánk bán és a Simon Boccanegra”. No, de mielőtt gutaütés környékezne az amúgy is hőgutától sújtott Las Vegas-i otthonomban, fellélegezhetek – deus ex machina (noha ez esetben nem isteni beavatkozás): „A szerencsének és egy szponzornak köszönhető, hogy kaptak 20 millió forintot, és ezzel befejezhetik mindkét opera előkészületeit”. (Szeptemberben hat, márciusban négy Bánk bán előadást terveznek Budapesten.)

…Hoppá, mennyi is húszmillió forint? A naponta változó valutaárfolyamon számolva hozzávetőleg százezer dollár. És mennyivel kellett volna a magyar államnak hozzájárulnia Erkel Ferenc nemzeti operájának Los Angeles-i bemutatójához (a tervek szerinti – írd és mondd! – négy előadáshoz)? Tetszetős, kerek összeggel: 200 millió forinttal. Vagyis nagyjából egymillió dollárral. Ám olvasom azt is, hogy a Magyar Színházi Társaság (amelynek tagjai tekintélyes teátristák) levélben kérte Miskolc polgármesterét, hogy „oldja fel a Miskolci Nemzeti Színházat nehéz helyzetbe hozó költségvetési zárlatot”. Ez annyit jelent, hogy a patinás játékszín – ahol mások mellett Déryné szerepelt – nem kapja meg azt a 88 millió forintot, amelyet korábban a városvezetés ígért.

Meg aztán (ugyancsak friss fejlemény), a fél évvel ezelőtt lemondásra késztetett, majd a helyére kinevezett másik színigazgató leváltása után augusztusban ismét új direktort neveztek ki az angyalföldi József Attila Színház élére. Az új igazgató maga is színész, s miután csak e kinevezése után köszönt le a Színházi Dolgozók Szakszervezetének alelnöki tisztjéről, ha máshonnan nem, hát e társadalmi megbízatásából tudja, hogy az állástalan magyar színészekkel maholnap Dunát lehetne rekeszteni. Feledékennyé, netán kegyetlenné vált? Kétlem. Feltehetőleg szándékai ellenére mond fel azonnali hatállyal az elődje által szerződtetett 89 alkalmazottból 59-nek – „csoportos létszámleépítés” keretében. Reméli, így megmenekülhet a több mint fél évszázada alapított játékszín, s „azt szeretné, ha ez az épület öt év múlva is színházként üzemelne”. (Hm, üzemelne. Egy színház… Jó, jó, nemcsak nem politizálok, de nem is nyelvészkedek.)

De mi lesz öt év múlva (öt év múlva? az idén ősszel?) az egykor kabarétársulatairól híres Budapest utolsó kabaréjával, a Mikroszkóp Színpaddal, ahol Hofi Gézából „a Hofi” lett. A korábban érdemes művész címmel kitüntetett igazgatót tavaly lemondatták. Utódja fél évig győzte szuflával, majd arra hivatkozva, hogy „hatvanhárom évesen nem akar szívinfarktust kapni”, lemondott. Az infarktust előidézhető ok: 50 millió forintot vontak el tőlük a „kevésre sem elegendő 127 millióból”. Decemberben e szavakkal búcsúzott a társulattól: „Az én jövedelmem, státuszom még négy évig adott lett volna, a ti jövedelmeteken és a színház vállalt színvonalán kurtított volna az idő, ha tovább vállalom a vállalhatatlant”. S hogy lesz-e „kurtítás”? Meglehet színház se lesz. A főváros önkormányzata „hasznosítási pályázatot” írt ki az épületre, de a jelenlegi álláspont szerint „ a hasznosításra nem érkezett pályázat, ezért más megoldást keres a Fővárosi Önkormányzat”. Budapest kultúráért felelős főpolgármester-helyettese elmondta, hogy egy új igazgatónak se tudna több támogatást biztosítani a főváros. Hangsúlyozta: „Az épületben mindenképpen kulturális intézmény működik a továbbiakban is, ám nem feltétlenül színház”. (Vajon mi? Közkönyvtár?… A színtársulatnak 13 tagja van. Hiába, no, a balszerencsés szám a 13.)

Ami magát az épületet illeti: életem-létem meghatározó színtere. A múlt század harmincas éveiben színészektől hemzsegő játékkaszinó működött a falai között, s józan életű fogorvos apám ott ismerte meg bohém természetű színésznő anyámat. Az ötvenes években ott nyílt meg a Rátkai Márton Színészklub, amely az én ifjonti „bohémkodásaimnak” is színtere: jószerivel nem volt olyan szerelmem, akit ne ott ismertem volna meg, köztük feleségemet, Évát. E klubot – akkortájt nem kis bánatomra – éppen a Mikroszkóp Színpad létrejötte miatt szüntették meg.

…Ha már önmagamra utaltam, hadd térjek vissza a Los Angeles-i Bánk bánra, s abban vállalt szerény (százaléknyi? ezreléknyi?) szerepemre. Csaknem tíz esztendeje nemzetközi sajtótájékoztatót tartott Plácido Domingo, az LA Opera főigazgatója. Mások után én is kérdéssel-kéréssel álltam elő. Elöljáróban, tiszteletkör gyanánt, a helyi magyarság nevében megköszöntem, hogy magyar operetteket is bemutatott, így Kálmán Imre „Marica grófnőjé”-jét, Lehár Ferenc „Víg özvegy”-ét (Bartók Béla egyfelvonásos zenedrámája, „A kékszakállú herceg vára” csak évekkel később került színre). Megköszöntem, hogy felléphetett Marton Éva meg Rost Andrea, majd megemlítettem, hogy van egy nemzeti operánk, Erkel Ferenc „Bánk bán”-ja, amely még nem került színre az Egyesült Államokban. Az igazgató-tenor viszont jól ismeri, hiszen a népszerű „Hazám, hazám, te mindenem” kezdetű áriát magyar nyelven énekelte Budapesten. Ó, de honfikeblet dagasztó lenne, ha Los Angelesben is műsorra tűznék!… A válasz rendkívül udvarias volt. Igen, a Bánk bán zenéje valóban nagyon szép, de hát még nem tűztek műsorra egyetlen Smetana vagy Moniuszko operát sem. S hát van badzset is, s kétséges, hogy a közönség hat estén át megtöltené-e a csaknem 3200 nézőt befogadó Dorothy Chandler Paviliont egy Amerikában ismeretlen szerző muzsikájáért.

A sajtókonferencia után ebédre voltunk hivatalosak és Domingo odalépett az asztalomhoz: „How can I say bon appetit?”… „Jó étvágyat”… „Oké, jo etvadzsat!”. Élve az alkalommal, hogy négyszemközt is beszélhetünk, megkérdeztem: „Tényleg jó operának tartja a Bánk bánt?” „Igen, valóban, szép opera, dehát az anyagiak”. Majd azt kérdeztem, mikor szerepelteti ismét az egyik magyar énekesnőt. „Nekem nem kell a magyarokat beajánlani, New Yorkban a titkárom, az orvosom és a sofőröm is magyar”. (Domingo titkárát később személyesen is megismertem, elmondta, hogy ő is rendszeresen lobbizik a Bánkért.)

Azóta többször is találkoztam a „maestroval”. Mindenkor ekként köszöntött: „I know, I know, Bank ban”. Dehát hiába: az a fránya badzset, a költségvetés – Los Angelesben is, Budapesten is.

És a közgazdaság tudorai a legutóbbinál is nagyobb világválsággal riogatnak…