Bartus László: A saját tengelye körül forgó ember 2011. július 28. csütörtök 16:02

Amikor úgy döntöttem, kisebb elemzésnek vetem alá Orbán Viktor tusnádfürdői beszédét, megkértem egy kollégámat, segítsen megszerezni az eredeti beszéd írásos változatát. Dolgozzunk tiszta forrásból. Meg is kaptam egy linket, amely az „Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde” címet viselte, méghozzá a leghitelesebb helyről, amit ember elképzelhet, egyenesen a Magyar Nemzetből. Elkezdtem olvasni: „Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött, és egy új politika van kibontakozóban.” Vagyis, korszakváltás, tehát helyben vagyunk. Olvasom tovább felcsigázott érdeklődéssel, ahogyan Orbán Viktor történelmi perspektívába helyezi a korszakot, amely letűnőben van, és az új korszakot, amely eljövend.

Már akkor kezdett gyanússá válni a dolog, amikor a várható boldog korszakkal kapcsolatban azt olvassuk: „Ezzel szemben Magyarországon még a régi politika van hatalmon, amely provinciális, kisszerű és dogmatikus. Ez a régi politika ebben a megváltozott európai közegben gyenge országot, gyenge nemzetet, gyenge közösségeket eredményez, és nem tudja hozzáadni az erejét, csak a gyengeségét a közös európai célokhoz.” Így van, erősítettem meg magamban, aztán eszembe jutott, miféle közös európai céljaink lehetnek nekünk a hanyatló Európával? Ha jól tudom, Európa és a nyugati világ korszaka lejárt. És bármennyire úgy van, hogy a jelenlegi magyar politika provinciális, kisszerű és dogmatikus, Orbán ezt mégsem mondhatja magáról. Megnéztem tehát a szöveg fölötti dátumot: 2007. július 23.

A sors néha az ember kezére játszik. Ez azt jelenti, hogy Orbán már 2007-ben korszakváltásról beszélt Tusnádfürdőn. Elkezdtem olvasni úgy a szöveget, hogy összehasonlítsam azzal, amit négy évvel később mondott a korszakváltásról. Nem akarom a részletekkel untatni az olvasót, a lényeg az, hogy a tusnádfürdői beszédek tükrében a történelem úgy pörög, mint egy szélkakas, korszakok érik egymást, mondhatnám, egymás sarkát tapossák, az egyik meg sem született, mire a másik már el is halt. Négy évvel ezelőtt is volt korszakváltás, csak akkor homlokegyenest más, mint 2011-ben. A közös jellemzőjük csupán az volt, hogy mindkettőt kizárólag Orbán Viktor fedezte fel, csak ő vette észre, és előbbit el is hantolta anélkül, hogy annak létezését bárki más érzékelte volna. Szerencsére, Tusnádfürdőn minden évben más közönség ül, vagy a memóriájuk gyenge, vagy a fenyőpálinka túl erős, mert az senkinek nem tűnik fel, hogy itt minimum négyévente világkorszakot váltanak. És akkor még meg sem néztük a 2008, 2009, 2010 évi szeánszokat, mert az sem kizárt, hogy akár évente fordul a világ, anélkül, hogy tudna róla.

2007-ben a nemzet sámánja még azt olvasta ki a hamuból és a csontokból, hogy Európa nem hanyatlik, hanem megújul. 2007-ben Orbán még azt mondta: „A magyar politika lehetne európai kitekintésű, lehetne nagy ívű, lehetne érzékeny és nyitott. Azonban ahhoz, hogy ez így legyen, ahhoz pontosan meg kell értenünk, hogy mi az a korszak, ami lezárult, és milyennek mutatkozik az az új európai korszak, amelybe most fogunk belépni.” 2007-ben Orbán még egy új európai korszakról beszélt, 2011-ben viszont már azt mondta ugyanerről az Európáról, hogy „nem hanyatlás és új fejlődési szakasz jön, hanem teljes összeomlás következik be, amit egy új korszak vált fel”. A római birodalom példáját említette, hogy a kérdés nem az, hogy a bukás után mi lesz Rómával, hanem az, hogy „mi lesz Róma után?” 2007-ben még olyan szempontok határozták meg az új korszakot, amelyek 2011-ben már szóba sem kerültek. A nyugati fogyasztói társadalom végére érkeztünk el, ez egy „kimúló korszak”, mondta 2011-ben arról, amibe állítólag 2007-ben léptünk bele. Ilyen rövid világkorszak még nem volt a történelemben, de talán a Fidesz fennállása óta sem. Annak ellenére, hogy a Fidesz rövid története alatt is egymásnak ellentmondó évszázadokat fut be, időnként hetek alatt.

2007-ben a korszakváltás arról szólt, hogy az 1968-as diáklázadások eredménye egy kulturális ellenforradalom lett, és ez adta a hátterét az európai politikának. Ennek lényege, hogy „a teljes egyéni szabadság kiteljesedéséhez meg kell szabadítani az egyént a közösségi természetű kötelékeitől”. Ez úgy marhaság, ahogy van, de Orbán szerint ezt a korszellemet győzte le a konzervativizmus és a kereszténydemokrácia, amely új korszakot hozott el Európába. Ez csupán egy akkori vatikáni ideológiai támadás volt a szabadság ellen, de Orbán felsorolta azokat az új jobboldali kormányokat Európában, amelyek szerinte a korszakváltás jegyében jöttek létre. Ám ezeknek ehhez a vatikáni ideológiához semmi közük nem volt. Csakhogy erről megfeledkezett a szónok négy év múlva. Így ha igaz, amit 2007-ben mondott, akkor Európa kimúlását az a korszakváltás idézte elő, amit akkor mondott. A hanyatló Nyugat veszte a kereszténydemokrata fordulat következménye. Ezt nem mi állítjuk, hanem a két tusnádfürdői beszédből ez következik. Hacsak nem az 1968-as diáklázadások voltak a mostani államadósságok okozói, amit egyébként – mint Orbán beszédeinek gyakorlott elemzője – két percen belül magam is bebizonyítok.

A messiás

Ezek a korszakok és korszakváltások nem léteznek, csak a beszélő fejében. A dolog lényege, hogy bármit tesz, az új korszakot nyit a világban. Talán ennyi elég, hogy rájöjjünk: itt nem a beszédet, hanem a beszélőt kell megvizsgálni. Azt képzeli magáról, hogy ahol ő megjelenik, ott valami korszakváltás történik. Az ő legitimitását soha nem az adja, hogy négy évre megválasztják a szavazók, hanem új korszak embereként jelenik meg, míg ellenfelei a letűnt világ visszahúzó képviselői. Nem azért jön, hogy négy évig kormányozzon, hanem azért, hogy elhozza nekünk az új korszakot. Az ő jelentősége túlmutat a látható világon. Nemcsak miniszterelnökünk, hanem messiásunk van nekünk. Maguk a választók sem azért szavaznak rá, mert az előző kormány rosszul kormányzott és a kormányzó párt túl sokat lopott, hanem azért, mert a választók az új világkorszak eljövetelét érzik. Most is ezt érezték meg állítólag a magyarok, azért szavazott rá az ország egyharmada. A választási rendszer csinált aztán ebből a parlamentben kétharmadot. De ahogy arra Tamás Gáspár Miklós kiváló tanulmányában rámutatott, ez nem az ország kétharmada.

A mi messiásunk világtörténelmi szerepre vágyik, amelyben ő nemcsak szűkebb környezete, hanem a világ alakítója, őt követi a világ. Valami banális tévedés folytán nem valamelyik gyarmatbirodalomban látta meg a napvilágot, hanem Fejér megyében, de ebből ő azt a következtetést vonja le, hogy ez a térség lesz a világ súlypontja. Mi másért született volna ő ide? Őt valami különös szerepre választotta ki a sors. Ahol megjelenik, ott valaminek történnie kell. Így volt ez már Nagy Imre temetésén, és azóta is ebben a küldetéstudatban él. Mindenáron ki akar tűnni valamivel. A világ korszakai nem akárhogyan változnak, azoknak mindig ő áll a középpontjában. A Nyugat 2007-ben nem hanyatlott, hanem virágzott a kereszténydemokrata megújulás jegyében, mert ezzel a programmal készült a hatalomba. Miután Európától és a Nyugattól kapott néhány kokit, sallert és nyaklevest, a Nyugat visszavonhatatlanul hanyatlásnak indult, és Európa a vég küszöbén áll. Annál is inkább, hogy személyes hatalma érdekében szembefordult minden értékkel, ami Magyarországot a nyugati világhoz kapcsolja. Azzal például, hogy a fogyasztást kikapcsolja a gazdaságból, megszűnik a felhajtóerő, de a kapcsolat is a világ piacgazdasága és Magyarország között. Bezárkózó, önfenntartó államra tesz kísérletet több százezer közmunkás élén egy diktatúra. Állítólag erre megy a világ. A világ ő maga.

Vajon felfogta-e már valaki, hogy küldetéstudattal rendelkező ember kezében ekkora hatalom mit jelent? Megértette-e már valaki, miket hadovál ez az ember a székelyeknek? Levonta-e már valaki a következtetést abból, hogy ezt az embert sem Magyarországon, sem külföldön nem képes megfékezni senki? Felfigyelt-e már valaki arra, hogy ez az ember sem az Európai Unió, sem az ENSZ, sem az Egyesült Államok képviselőitől nem fogadott el még egyetlen jó szándékú és baráti kritikát sem? Tudják-e, hogy ez mit jelent? Tudják-e, hogy ettől kezdve kiszámíthatatlanok a folyamatok? Felmérte-e valaki, hogy elméleti szinten egy ilyen fékezhetetlenség hány áldozatot jelenthet?

A demokrácia börtöne

Orbán azt állítja, hogy „a régi világ összeomlását nem kell sajnálni, az a régi világ inkább börtön volt, mint otthon, vagy legyünk megengedőek, kényszerlakhely volt a magyar nemzet számára”. Mondja ezt a liberális demokráciáról, az emberi jogok, a demokrácia és a szabadság mintaállamairól, ahol a balkezesek diszkrimináció miatt pert nyernek, ha egy pohár kizárólag a jobbkezeseknek készül. Mondja ezt arról a szabad világról, ahol egyedül van jólét, ahova vágyakozott Magyarország 1989 előtt. És áradozik arról a Kínáról, ahol tízezrével vannak politikai elítéltek a börtönben, ahol nincs politikai ellenzék, nincs szólásszabadság, ahol az állami gazdagság tízmilliók brutális és embertelen kizsákmányolásán, gyermekmunkán, és elítéltek kényszermunkáján alapul. Börtönnek nevezi a demokráciát és a szabad piacgazdaságot, míg szabadságnak azt a rabságot, ahol nincs munka, nincs munkanélküli segély, és lapátolni hajtják éhbérért azt, aki elveszíti az állását. Ahol nincs sztrájkjog, fenyegetett a sajtószabadság, nincs ellenvélemény a közszolgálati médiában. Azt állítja, hogy „a magyar nemzetnek nem kell félnie a változástól, mert a válság árnyékában új pályára tudjuk állítani a magyar nemzetet.” Ez az új pálya lekanyarodik a demokratikus országok útjáról. Majd Széchenyit idézi: „mindig is azt akartam, hogy Magyarország a saját tengelye körül forogjon”. Hozzáteszi, hogy „ezt a helyzetet elő tudjuk idézni”.

Semmi kétség, és jó irányba haladunk afelé, hogy egyedül maradjunk, a határok bezáruljanak, és Magyarország a saját tengelye körül forogjon. Ennek egyetlen oka az, hogy a korlátlan hatalommal felruházott miniszterelnök olyan ember, aki a saját tengelye körül forog, és azt képzeli, hogy a világ is körülötte forog. „Magabíró nemzet”, mondja a magabíró ember. Orbán Viktor azt az egyszerű tényt, hogy a szavazók 53 százaléka, a szavazásra jogosultak egyharmada, a pártjára szavazott, úgy állítja be, hogy a magyarok megérezték a korszakváltást, és soha nem látott egységet hoztak létre. Ami ráadásul nem is igaz, mert a Horn-kormány megválasztásakor az MSZP több szavazatot kapott, de azt senki nem magyarázta úgy, hogy ez valami korszakváltás jele. Orbán már első kormányzása idején is többet akart, mint kormányváltást, de akkor még kevesebbet, mint rendszerváltást. Azóta már nemcsak rendszerváltást akar, hanem korszakváltást is, méghozzá nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon.

Megvannak a gondjai a nyugati demokráciáknak, de ezek a rendszerbe kódolt problémák, éppen a szabadságból és a demokráciából fakadnak. De szó nincs arról, hogy akár Európa vagy Amerika az összeomlás küszöbén állna, és ezért kutakat kellene fúrni, és önellátásra kell berendezkedni, tyúkokat kellene az erkélyen tartani. A szabadságnak nincs alternatívája, csak az elnyomás. Aki a szabadság végéről beszél, az elnyomást akar. Orbán azt állítja a magyaroknak, hogy a Nyugat és a liberális demokrácia, a szabad élet összeomlott, és az a fasiszta típusú állam, amit ő most bevezet, azt követi majd a Nyugat. Mit szól ehhez a pusztuló Nyugat?

Ezek a beszédek hatnak, képesek közhangulatot teremteni. Ki kell mondani, hogy a Nyugat nem omlott össze, és szerencsére nem is fog. Változik a válság miatt a gazdaság és a pénzvilág szabályozása, de annak az a természete, hogy hozzáigazítsák az élethez. Ez soha nem áll meg, nincs végső állapot. Nem megszűnik, hanem átalakul, legfeljebb Orbán Viktor az, aki Magyarországon megszünteti. Ám Nyugaton a liberális demokrácia és a fogyasztásra épülő gazdaság nem szűnik meg. Ha Amerika egy atomtámadást szenvedne el, akkor érné utol Magyarország száz év múlva, ha gyorsan lapátolnak a közmunkások. Naponta jelennek meg a nyugati sajtóban olyan nyilatkozatok, amelyek a legkevésbé sem arra utalnak, hogy bármelyik nyugati liberális demokrácia arra készülne, hogy Pintér Sándor közmunkadandárjaira váltsa fel a szabad világ piacgazdaságát, és a múlt század fasisztoid rendszereit szeretné bevezetni bárki. Orbán felvázol egy beteges álomvilágot, amelyben mindenki a szakadék felé fut, kivéve őt, aki az új korszak messiása, aki megelőzi a korát. Politikai ellenzékét elég a régi korszak képviselőinek nevezni, és ezzel felhatalmazást is szerzett magának, hogy őket a hatalomtól minden eszközzel távol tartsa. Szégyen leírni, hogy egy ország nem lát át ezen, és szó nélkül tűri.

Közmunkaalapú társadalom

Orbán mindig harcol, de most már nemcsak ő, hanem állítólag minden magyar. Azt mondta Tusnádfürdőn, „a magyarok harcolni akarnak”. Mindezt a választási eredményből szűrte le, és abból, hogy szerinte az új alaptörvényt „alkotmányos konzultáció” előzte meg, a „teljesen új gazdasági rendszert pedig szociális konzultáció, amelyben milliók vettek részt”. Megnéznék erről a konzultációról egy Gálvölgyi-show-t…

A jóléti, fogyasztói államok helyett munkaalapú társadalom jön létre, állítja Felcsút legnagyobb filozófusa. Ezt pontosítsuk: közmunkaalapú társadalom, mert a közmunkán kívül eddig még más munkalehetőségről nem esett szó. Az pedig, hogy ez a társadalom nem lesz fogyasztói, azt jelenti, hogy nem lesz pénze az embereknek a fogyasztásra, hitelt sem kapnak, mert visszafizetni nem tudnák, csak dolgoznak, és a létezésüket éppen hogy fenntartják. Annyit kapnak, hogy ne haljanak éhen, vásárlóerejük nem lesz. Ez azt is jelenti, hogy nem a piaci kereslet és kínálat mozgatja majd a gazdaságot, hanem az állami tervezés, a munkaerőt nem a piacra próbálják felkészíteni, és a piaci versenyre alkalmassá tenni, hanem kivonni a versenyből. Ahogy a piacgazdaság szűkül, egyre többen lesznek munkanélküliek, és őket majd „az állam vezeti vissza a munka világába”, vagyis az állami közmunkába, dolgozni a napi betevő falatért. Kényszermunkásként dolgoznak éhbéren állami beruházásokon. Kivéve a rendszer hű kiszolgálóit, vagy azokat, akik jól álcázzák magukat, mert nekik lesz még állásuk.

A Tusnádfürdőn is emlegetett állami újraiparosítás nyilván úgy valósul meg, hogy közmunkások építik a gyárakat, nem beruházók. Ezek nem befektetések, hanem állami projektek lesznek, az Orbán-közeli vállalkozók bevonásával. Minden állami kézben összpontosul. Hogy klasszikusokat idézzünk, minden az államon belül, és semmi azon kívül (Mussolini). A pihenőidőben felolvasások lesznek a konténerben arról, hogyan vezeti a korszakváltást a hanyatló Nyugattal szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Kafkai világ, hihetetlen, hogy a 21. században ezt meg lehet csinálni.

Az a program, amit Orbán hirdet, hosszútávon a teljes elnyomorodásba vezet. Sokaknak már most komoly gondot okoz nemcsak a számlák fizetése, hanem a napi ennivaló is. Ez csak átmeneti helyzet, mert a debreceni stadion építésénél majd mindennap kapnak enni a csajkába. Amikor a magyarok észreveszik, hova is kerültek, már nem tudnak csinálni semmit, mert rájuk zárul a börtönajtó. Magyarországon Orbán Viktor a törvény, amit ő kitalál, abból törvény lesz. És ő olyan törvényeket alkotott, hogy őt leváltani, vagy tőle megszabadulni, nem lehet. Ott állnak a fülkeforradalmárok egy lecsúszott, technikailag elmaradott, a világ vérkeringéséből kiszakadt, kubikos országban. Egy olyan országban, ahol a legalapvetőbb emberi jogaikat is korlátozzák, az alapvető demokratikus normákat is felszámolták, ahol suttogva beszélnek egymással az emberek, mert a félelem lesz az úr, és ahol az állampárt haszonélvezői tömik tele a hasukat (az Audikat). Ott lesz nekik egy olyan ellenzéki sajtó, amelyet a háttérből Orbán irányít, vagy amit maguk cenzúráznak, amelyiknek legfőbb értéke a saját túlélése lesz, amely a „rendszeren belül” kritizál, és állandóan azt az érzetet kelti, hogy ez még nem „az”, ezt még el lehet viselni, mert a havi fizetésen kívül más nem érdekli őket. A többit idővel ellehetetlenítik, amit lehet, megvásárolnak. Egy ideig még lesz néhány ellenzéki párt, amelyeket a háttérből már szintén Orbán irányít.

Az egyetlen veszélyt az jelenti, hogy beszavazzák mellé a kormányba az általa létrehozott szélsőjobbot. A Lázár Jánosok világa jön el, a nép nyomorog, és hallgatja a munkaalapú társadalomról szóló baromságokat. A polgári körök hűséges aljanépe, amely beteges antiszemitizmusa miatt nem bánja, ha inkább a demokrácia is megszűnik, ha diktatúrában él is, továbbra is tapsol, és végre jól érzi magát, mert nekik a demokrácia az zsidó, idegen, kommunista és internacionalista. Mindez Európa közepén, a válságból idővel kilábaló, boldog és békés, szabad országoktól körülvéve, akikkel, persze, mi harcolunk. De hozzá lehet szokni mindenhez. Ami most zajlik, ehhez is hozzászokott mindenki. Lehet benne élni. Főleg, ha mindenki úgy tudja, hogy nincs hova menni, a Nyugat összeomlás előtt áll. Bennünket ugyan kevesen értenek meg most, de mi előnyben vagyunk, mert már most azt tesszük, amire mindenki rákényszerül. Aki mást mond, az uszító, nemzetáruló, internacionalista kém.

Közép-Európa a világ közepe

Orbán azt állítja, hogy a demokratikus Nyugatot felváltó korszak központja Közép-Európa lesz. Ezt már Hillary Clintonnak is emlegette, akkor udvariasságból nem kérdezték meg, mi a csudáról beszél. Ennek ugyanis egyetlen oka, hogy ő Közép-Európába született, és Fejér megye Közép-Európában van. Azt állítja, hogy bekövetkezik majd a magyar nemzet összenövése a Kárpát-medencében. Ennek „összeillesztése most zajlik”. Ezzel együtt tartja – mint mondta – „látomásai között” Közép-Európa összenövését is. Mindez azt vetíti előre, hogy Orbán egy olyan Közép-Európa dominanciájában gondolkodik, amelyben az összenőtt magyar nemzeté a vezető szerep a határoktól függetlenül. Ezt pedig úgy képzeli, hogy Közép-Európában a „nemzeti érzelmű demokraták” közötti együttműködés „erősödik”. Vagyis, a vezetésével létrejön a Közép-Európai Együttműködés Rendszere a környező (és visegrádi) országok nacionalistáival karöltve. Az egész elgondolás őrültség, de ebben a lengyelek, a csehek és a szlovákok soha nem lesznek partnerek.

Mindez azonban annak veszélyét vetíti előre, hogy „felelősséget érez” majd a közép-európai országokban zajló belpolitikai folyamatokért. Már Tusnádfürdőn is emlegette, mennyivel rosszabb lenne, ha Romániában az „internacionalista” ellenzék lenne kormányon. Ha ennek érdekében beavatkozik a környező államok belügyeibe, ha erre akarja felhasználni a határon túli magyarok pártjait, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Mint mondta, a siker előfeltétele a „nemzet” megerősödése mindenhol. Az új korszak „a nemzet reneszánszát hozza el az egész nyugati világba”. Orbán Viktor exportálni akarja a nyugati demokráciát felváltó munkaalapú rendszerét. Terjeszkedni akar. Ellensége a demokratikus Nyugat, a liberalizmus, a parlamentarizmus, a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom. Nincs jobb szó: ez a fasizmus. Ez a neve. Ezt kell megértetni az emberekkel. Ki kell adni Mussolinit, szórólapokon kell terjeszteni a nézeteit. Mindenki rá fog ismerni. Hiába keresnek más szavakat, ennek a diktatúrának ez a becsületes magyar neve. Nem most találták ki.

Hogy mi lesz, ha ez az „előfeltétel” nem teljesül, a „nemzet” reneszánsza nem jön el, és a nacionalizmusok nem kezdenek el dübörögni? És mi lesz, ha a Nyugat nem omlik össze, csak Magyarország? Mi lesz, ha Közép-Európa államai nem akarnak önszántukból magyar mintára fasizálódni?

Azt majd meglátjuk, ahogy a vak ember mondja.