Kozák Márton: A hazudozás mint deviancia és mint norma 2011. április 13. szerda 19:30

Szemelvények a médiatörvény kicsi aljasságaiból

5. rész

Újra bréking! Sajnálattal jelentem, már megint el kell térjek a tárgytól. A békés építőmunkát megelőző közvetlenül történelmi pillanatokban, vagyis napjainkban, midőn még csak vajúdnak a hegyek, bizony nehezen tervezhető az élet.

Én például erősen a tárgyra koncentrálva kezdtem bele a médiatörvény értelmét kutató miniszériám következő darabja megmunkálásába. Nem térített el a tervtől, hogy a Cohn-Bendit elleni közmédiumos hajsza legújabb darabjáról kiderült, ordenáré hamisítvány. Az sem, hogy a hamisítás következménye a hamisító összközmédiumi hírfőszerkesztői posztra való kinevezése volt. Az sem, hogy kiderült, eszmélésének terepe a Jobbik médiatagozata volt, s hogy szárnyait az újmagyar közszolgálati etalon Széles-médiumokban bontogatta. De amikor egy ismerősöm eszembe juttatta, hogy volt már nekem találkozásom a hírhamisítóval, nem bírtam tovább. Szerencsére nem dobtam ki a mailt, így idézni tudom, mit írtam 2007. november 8-án, röviddel éjfél előtt:

„Tisztelt Papp Dániel, szíves érdeklődésére az alábbiakban reagálok:

Nem helyes, ha elküldi korábbi cikkek linkjét, majd az azokban foglaltak valódisága felől érdeklődik. Javaslom, máskor fordítsa meg a technológiai sorrendet: előbb tájékozódjon, aztán álljon neki a cikkírásnak, még akkor is, ha munkáltatója ezt láthatóan nem igényli. Ha ezt az akadályt munkássága következő szakaszaiban venni tudja, beszélhetünk.”

A történet röviden annyi, hogy a Magyar Hírlap munkatársa leleplező cikkeket készített a liberális tévékurátorok (azaz Rajk Laci és a szerző) némely népellenes cselekedetéről, majd azok megjelenése után jelentkezett nálunk kérdéseivel. Mi tagadás, a dologra a szokásosnál is érzékenyebb voltam, lévén hogy Magyar Hírlap címen alig egy évvel az eset előtt még újság jelent meg, nem az a hányadék, ami azóta is. Az általam igen kedvelt egykori újság igyekezett a szakma szabályai szerint működni, ezért ott elképzelhetetlen volt az a technológiai sorrend, ami a Gazsó L. Ferenc főszerkesztette papíráruban megszokott lett, vagyis hogy előbb írunk, aztán kérdezünk. De hát ez a fajta olyan fajta, amelyik a Weöres Sándor-féle birkaiskola kommunikáció szakán szocializálódott, ahol „Ki nem szólt, csak bégetett, / Az kapott dicséretet”. Az újságíró többet nem jelentkezett – az osztályellenség célszemélyek denunciálása megtörtént, feladat elvégezve. (Tényleg csak zárójelben: azért az ugye szimptomatikus, hogy mai mesénk főhőse, Papp D. mellett Gazsó L. is összközmédiumi főszerkesztő lett? Hozzá a közélet tartozik.)

Elbúsongtam a fenti történetet médiatótumfaktum jó ismerősömnek, mondván, ejnye, a nemjóját, távol álljon tőlem a szakmázás, de azért mégis, hát jól van ez így? Jött a válasz: „persze nem menti a jövőbeni etika-sértőket, de 2002 és 2010 közöttről számos médiaetikai vétségre emlékszem a közmédia részéről”. Ami biztosan igaz, még ha a Papp-féle ótvaros hazugsághoz mérhető hirtelen nem is jut eszembe. De tény, belülről láttam, mily gyarló volt a jelzett időszak televíziós újságírása. Ugyanakkor tapasztaltam azt is, hogy akkortájt a médiaetikai és szakmai vétségeket vétségnek tekintették, és ilyenek elkövetését nem szabták az előmenetel feltételéül.

Érthetőbben: a hazudozás akkor deviancia volt. Ma norma.