Budapest – Ungvári Tamás újraírta az először 1969-ben kiadott Beatles-bibliáját, amely a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzítve jelenik meg a Scolar Kiadó gondozásában. Az író elmesélte, mi késztette újragondolni a gombafejűek történetét.
A kötet magába foglalja a klasszikussá vált kultkönyvet, a hatvanas évek lázadásának manifesztumát, megtetézve azzal, hogy elmondja a Beatles-fiúk további sorsát és azt a világot, amelyben a filozófia leszállt a piacterekre, és amelyben a társadalomtudományok értelmezni próbálták a felfoghatatlan technikai változásokat.
1969-ben jelent meg először Ungvári Tamás botránykönyve: a Beatles-biblia. A számos kiadást megért mű legendává vált, akárcsak a négy liverpooli gombafejű. A beatforradalom ikonjai pillanatok alatt nőttek a 20. század hőseivé, tömeghisztériát keltő koncertjeiken tinédzserek milliói reméltek megváltást. A sztárkultusz, a celebkultúra velük vette kezdetét – mígnem mára a klasszikus kultúra részeivé lettek, és túlmasíroztak a popkultúrán.
A popkultúra profán bibliájaként elhíresült Beatles-biblia számos nemzedéket avatott be a négy apostol, John, Paul, George és Ringo mítoszába. Ungvári Tamás az elsők között ismerte fel a hatvanas évek kultúrájának átrendeződését, a beatzene nemzetközi “eszperantójának” fontosságát. Kötete történelmi jelentőségű: az egykor szellemi és fizikai határokkal lezárt Magyarországon először adott hírt a nyugati ifjúság életéről, szokásairól – a szabadságról.
Az Új Beatles-biblia a második világháború után felnőtt első generáció, a “reménység generációjának” kalandos történetét meséli el. A rock forradalma a “békebeli” önbizalom feltámadásának ujjongásában jött létre. John Lennon, Mick Jagger vagy a Who hitt a jelen világban, az ifjúság honfoglalásában. Az Új Beatles-biblia az illúzió és a valóság drámáját festi elénk, a tiszta lelkesedést és a kábítószeres éjszakákat, a balladák világát és a tobzódást. S azt a pillanatot, amikor Beatles-fiúkból a királynő lovagjai lettek.
A hatvanas évek végén, a Beatles felbomlásával egy időben felhők gyülekeztek Európa és Amerika egén. Vége volt a virággyerekek álmainak, nem volt többé “swinging London”. A régi Beatles-biblia ide már nem követhette hőseit. Az új könyv a hetvenes évek tragédiájáról is beszámol, melynek csúcspontja és katarzisa Lennon meggyilkolása.A hatvanas évek fellendülésére a hetvenes évek szomorúsága és kiábrándultsága válaszolt. Az Új Beatles-biblia megörökíti azt a pillanatot, amikor a jövő elkezdődött.
A könyv megmutatja, hogyan született egykoron az új reménység nemzetközi anyanyelve, a rock ‘n’ roll. Különös párhuzamok villannak fel a magnó, a rövidhullámú rádiózás kora és a mai évtized között, melyben egy új kommunikációs forradalom születik: a Facebook és a Twitter nemzetközisége a világhálón. Aki meg akarja érteni a Zuckerberg-jelenséget, a fiatalság mai összekötésének nyelvét, az jobban megértheti azt az “őskor” történetéből, a Beatles mítoszából.
“Mielőtt eltökéltem magam a könyv megírására, Amerikában beszereztem minden fontosat a szinte átláthatatlan Beatles-szakirodalomból. Hazatérésem előtt a legvaskosabb kötettől igyekeztem megszabadulni, ám hiába akartam otthagyni, mindig utánam hozták, még a taxisofőr is.
Aztán kiderült, hogy a kétszáz Beatles-könyvből éppen az az egy, Albert Goldman ‘rockfilozófus’ The Lives of John Lennoncímű, az USA-ban 1988-ban megjelent kötete mondott számomra valamit, a szerzőnek ugyanis remek érzéke van a paródiához” – idézte fel Ungvári Tamás.
Olvass bele:
Ungvári Tamás: Új Beatles-biblia (részlet)
A KIRÁLYNŐ LOVAGJAI
A hatvanas évek elejének Nagy-Britanniájában a konzervatív párt kormányzott. Jó ideje nem jutottak parlamenti többséghez. Az angol választók a háború előtti helyzetet szinte automatikusan azonosították a konzervatív párt uralmával. Egy győztes hadvezér glóriája sem volt elég ahhoz, hogy ezt a pártot kormányon tartsa. Churchill életre szóló sebét ekkor, a békekötés után szerezte. Még az ő tekintélye sem menthette meg pártját és a konzervatív Angliát. Hiába találta ki a politikai helyzetet mindig gyorsan felismerő elmével a vasfüggöny kifejezést híres 1946-os fultoni beszédében. Az admiralitás első lordja, két világháború mestertaktikusa, az invázió egyik győztese és eltervezője ekkor már félreállított, keserű emberré vált. Az angol választókat a kommunizmustól való félelem sem vehette rá arra, hogy még egyszer belenyugodjanak a háború előtti viszonyok minden kompromisszumába.
Csaknem egy évtizedig a munkáspárt kormányzott. A hidegháborús válságkorszakkal azonban ismét konzervatív uralom köszöntött Angliára. És ezzel egy új és valószínűtlen rangkórság, sajátos és szokatlan hiúsághullám. A gazdasági gyarapodás eredményeit a konzervatív párt és miniszterelnöke, Harold Macmillan saját érdemének tudta be.
Macmillan 1957. július 20-án egy szabadtéri gyűlésen így ünnepelte esztendős miniszterelnökségét: „Valljuk be őszintén, népünknek egész történelmünk során sohasem ment még ilyen jól.” A büszke gondolathoz aztán már hiába fűzte hozzá, hogy: „a nagy fellendülés közepette egyetlen gondunk van: az emelkedő árak”. Akik a beszéd biztató igéit akarták meghallani, az emelkedő árakról nemigen vettek tudomást. Akiket az emelkedő árak érintettek, azokra nem hatott a beszéd büszkesége.
1962–1963-ra a jóléti társadalomnak ez a jelszava már aligha hangzott reálisnak. Válságról ugyan még nem lehetett beszélni, de a világbirodalom ereje meggyengült. Nemcsak az emelkedő árak mutatták, hanem a belső politikai bizonytalanság, a feszült társadalmi helyzet is.
Az ilyen helyzeteket, mint a telített oldatokat, porszemek szokták kikristályosítani.
Harold Macmillan bukását nem az emelkedő árak okozták, nem is a gyarmatbirodalom lassú elvesztése, nem a gyárvárosok elégedetlensége, nem a munkáspárt ügyes taktikája.
Harold Macmillan bukását közvetlenül a London környéki Sloughból a fővárosba származott Christine Keeler okozta.
A parlament többször foglalkozott Christine Keeler ügyével, mint az emelkedő árakkal. Az Alsóház számtalanszor vitatta meg, hogy vajon nevezett Keeler kisasszony, egy sztriptíz lokál egykori felszolgálónője, csupán a kormány aktív hadügyminiszterével, John Profumóval folytatott- e – parlamenti nyelven – titkos nemi közösülést, vagy a kormány egyéb tagjai is ott voltak Astor lordjának ama clivedeni birtokán, ahol a szép és fiatal Christine Keeler meztelenül mutogatta magát a kert közepén épült úszómedence partján és vizében.
Az erkölcsről volt szó? Az erkölcs kérdéseiben a hatvanas évekre az Alsóház meglehetősen liberális álláspontot képviselt. Sir John Wolfenden – a brit Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója – elnökletével 1954 óta ülésezett az a bizottság, mely új törvényjavaslatot kívánt a Tisztelt Ház elé terjeszteni, a prostitúcióról és a homoszexualitásról. A gyülekezet, mint egyik tagja bevallotta, azért vitatta a tárgyat olyan sokáig, mert az kimeríthetetlennek látszott. S mire Harold Macmillan elmondta büszke beszédét, a homoszexualitás nem volt törvénybe ütköző cselekedet, és a prostitúció elterjedését is megkönnyítették a honatyák. Az utcáról ugyan elparancsolták a könnyűvérű lányokat, de klubokban, úgynevezett vendéglátó hölgyek gyanánt bátran működhettek.
Christine Keeler, hogy az Alsóház finom kifejezését alkalmazzuk, gyakran kínált vendégbarátságot módosabb uraknak, először egy Baker Street-i lokálban, majd egy divatos csontkovács lakásán.
A csontkovács Stephen Ward, a kormány számos tagjának volt bizalmi embere – ugyanakkor, hölgyek dolgában, udvari szállítója.
Stephen Ward akkor nézett bírái szemébe, amikor Harold Macmillan, a konzervatív párt miniszterelnöke, 1963 októberében a háború utáni Anglia legnagyobb belpolitikai válságával küzdött, továbbá amikor a londoni Palladiumban négy gombafrizurás, a jelek szerint nem túl előkelő körből származó fiatalember, három elektromos gitárral és egy dobbal tökéletesen megőrjítette közönségét. Bizalmi válság ide vagy oda, a híres londoni Piccadillyt ezrek özönlötték el, és a rendőrség, melynek feladata a kormány és a királyi család védelme lett volna, Harold Macmillan helyett négy liverpooli srácot védett meg a tömeg ostromától.
Az újságok megosztották figyelmüket Ward tárgyalása, Christine Keeler szépsége, a kormányválság és a gombafejűek között. A kormányválságot még az is érdekessé tette, hogy a miniszter urak bukásában nemcsak az erkölcs játszott kiemelkedő szerepet, hanem az állambiztonság is. Keeler kisasszony, a hadügyminiszter, a clivedeni úszómedence és Ward köré a nyomozás még odarajzolt egy fenyegető alakot is: egy szovjet hírszerző tisztet, aki állítólag a hölgyek és a csontkovács révén bizalmas titkok birtokába jutott.
A hírszerző tiszt személyéről a szovjet sajtó nem nyilatkozott. Közönyösen hagyta azokat is, akiket rejtelmes okokból kizárólag a gombafejűek éneke érdekelt.
Egyik első számuk címe ugyan valóban az volt, hogy Please Please Me (vagyis jellegzetes Lennon-féle szóvicc, mely nem azt jelenti, hogy „Könyörgöm, könyörgöm, engem!”, hanem azt, hogy „Kérlek, járj a kedvemben”) – de ez a felhívás már szinte fölösleges volt. A Beatles, mert róla van szó, a legszélesebb társadalmi rétegek érdeklődését keltette fel. Nemcsak azokét, akiket Harold Macmillan éppoly hidegen hagyott, mint a rejtelmes szovjet hírszerző tiszt; akik Christine Keelerben legfeljebb a karriert bámulták, és nem az idomait – a kíváncsiság, az érdeklődés az odaadó figyelem a legmagasabb királyi körökben is felébredt.
A londoni Palladium után a Beatlest meghívták a királyi gálaestre.
Mi köze van a kormányválságnak a Beatleshez?
A királyi gálaest egyszerű ténye talán megfelel erre. Négy fiatalember Liverpoolból, három gitárral és egy dobbal, olyan erős, összetartó szektát alapított, mint egykor az őskeresztények, akik Isten igéit hirdették a pusztulás közepette.
A Beatles szózatai hangosan zengtek, sőt első pillanatban kakofón üvöltésnek hallatszottak, hatásukban mégis felfedezhető volt mindannak az elutasítása, ami van.
Elutasították először is a létező kormányformákat.
John Lennon például így nyilatkozott: „Néha olvasok politikáról, de nem hiszem, hogy én bárkire szavaznék. Ezeknek a hamis politikusoknak a szavai nem jutnak el hozzám.”
Az Alsóház biztonsági vitái, melyek még Christine Keeler bájos idomainak ürügyén is a veszedelmes szovjet haditechnikáról értekeztek, nem nyugtalanították a Beatlest. Ők még az atombomba rémét is tréfára vették – mintha érezték volna, hogy a megatonnákkal való fenyegetőzés gyakran csak a politikusok ürügye a rémület felkeltésére.
Kérdés: – Mi fenyegeti inkább a karrierjüket? Az atombomba vagy a hajkorpa?
Válasz: – Az atombomba. Korpánk már van.
Így válaszolt Ringo Starr, az együttes dobosa egy bölcs újságíró kérdésére. Ez az interjú vérbeli music hall produkció volt, blődli, a polgárbosszantáson túl is önálló színpadi szkeccs. Ha elődjét keressük, az Alice Csodaországban szerzőjének, Lewis Carrollnak abszurdjait idézhetnénk.
A BBC komédiasorozatokat sugárzott hétvégeken, s az egyik sorozat párezres hallgatóságról 200 000-re növekedett nagytehetségű humoristák, kabarészerzők és színészek által. Vezéralakjuk Spike Milligan író volt, aki a rádióműsorban, a Goon Show-ban társát, Harry Seacombot állítólag úgy ismerte meg a második világháborúban, hogy tüzértisztként felelős volt azért az elszabadult ágyúért, amelyik egy lejtőn megindulva csaknem maga alá temette ártatlan, szemlélődő beosztottját.
A rádió forradalmát jelentette a nyilvánosság előtt felvett és csaknem évtizedig sugárzott kabaré, melyben éppen George Martin felfedezettje, Peter Sellers játszott jelentős szerepet. Valójában Sellerst akarta megszerezni a BBC, de ő csak Milligannel volt kapható.
A fentebb idézett, 1964-es interjú valójában egy nagyképű riporternek arra a kérdésére indult, hogy zenéjükben egyszerű diatóniát fedezett fel.
John: – Akkor ezzel orvoshoz fordulunk.
Riporter: – Kinek jutott eszébe a Beatles, és mit jelent igazából?
John: – Mi mást jelentene, mint Beatles. Ez ugyanolyan név, mint egy cipőé.
Paul: – A cipő, amit mindnyájan látunk. Ezért a pénzért Cipőnek is nevezhetnénk magunkat.
Riporter: – Ki válogatja ki a ruhájukat?
John: – Mi válogatjuk. És a magáét?
Riporter: – A férjem. Most már, kérem, nyilatkozzanak, van olyan téma, amit kerülni szeretnének?
John: – Igen. Az Ön férje témáját.
Senki sem állítja, hogy a Beatles nyilatkozatai kizárólag a négy liverpooli fiú fejéből pattantak ki. De voltak menedzsereik, akik pontosan úgy tudtak gondolkozni, mintha nekik is gombafejük lett volna. Vagyis elképzelték a szituációt, elképzelték egy húszegynéhány éves, világkarrierre készülő liverpooli zenész lelki és gondolatvilágát – és válaszoltak helyettük, olyan pontosan és precízen, mintha a kérdésre egy számítógép felelt volna. S itt a szerepe a hagyománynak, a komédiának, a varietének, a kabarénak. Szemtelenek voltak, mert a vásári komédiák szellemében nőttek fel és éltek.
Ennyi szemtelenségre társadalmi kiközösítést érdemeltek volna azoktól, akik napestig a politika imamalmait forgatják.
Nem ez történt.
