Bartus László: Rend kell a világba 2013. november 23. szombat 20:45

Elvétik az igazságot, akik nem látják meg Kövér László szigorú tekintete és vaskos bajusza mögött az érző lelket. Ő maga úgy látja magát, mint egy plüss mackót, aki alig várja, hogy minden gyermek magához ölelje. A szúrós tekintet gyengéd szívet takar, a tüskék csak önvédelemre szolgálnak, mert a külvilág érzéketlen és gonosz, nem ő. Kövér László lelkében hárfák húrjai zengenek. Amikor senki nem látja, kedvenc költője verssorai rímelnek fülében. Legalábbis, ő így látja magát.

Kövér László egy gyengéd pillanatában elárulta, hogy kedvenc költője József Attila. Ezt éppen akkor vallotta meg, amikor József Attilát kiebrudalta a pártjával a Duna-partról, ahol ült a rakodópart alsó kövén, és nézte, hogy úszik el a dinnyehéj. Mintha csak Kövér Lászlóról, erről a kívül nyilas, belül plüss mackóról elmélkedett volna “sorsába merülten”. Mintha csak az aranyszívű Házelnökről mondta volna, “fecseg a felszín, hallgat a mély”.

József Attilának ne lenne helye a Horthy-rendszert megörökítő, 1944-es állapotokra visszaállított Kossuth téren? Dehát egész költészete a Horthy-rendszerről szól. József Attila nem élt már 1944-ben, de kicsit a halála is a Horthy-rendszerről szól. “A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. Nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, s háltak az utcán.” Akkor még lehetett. Ez egy olyan rendszer volt, ahol a József Attilák vonat alá mentek és meghaltak. De csak fizikailag. Kövér László ne tudná, hogy a költők soha nem halnak meg, hanem örökké élnek? “Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a múlt sikos hala.”

József Attila úgy tartozik össze a Horthy-rendszerrel, mint a fény és az árnyék. A visszaállított Kossuth tér a külső látszat, József Attila vádirata felette a belső valóság. “Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár, bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már!” Ezek a szavak a Horthy-rendszerről szólnak, nélkülük az 1944-es Kossuth tér csak díszlet. A valóság a Don-kanyarba küldött és vagonokba hajtott zsidók halálraítélt menete. Hiába viszik el a szobrot, ott maradnak a Dunánál a vádló szavak. A párhuzam, amit Kövér és társai maguk húznak, őket vádolja. Ha a rendszer ugyanaz, a vádbeszéd is ugyanaz.

Azt nem tudjuk, József Attila melyik verse ragadta meg Kövér László érzékeny lelkét, mely szavai vágtak mély intellektusa húsába. Talán az tetszett meg neki, hogy “cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ”. Talán ezért hozott létre parlamenti csendőrséget. Plüss mackó félreértette József Attilát. Azt hitte, ez a jó: “Hisz nyíltan dönt, ki ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.” Alattvaló. Genetikusan vagy csak megszokásból, mindegy is. Ne feledjük, hogy idegünk rángó háló, vergődik benn’ a múlt sikos hala: ”Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk, s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.” Mintha ma írta volna a Házelnök kedvenc költője. Ezt a cikket most a kitántorgottak gyerekeinek írjuk Amerikában. Már aki megmaradt, és nem pusztult el a Carnegie kohókban. Aki megúszta a Don-kanyart az elégett az illinois-i kohókban. Ez az ő rendszerük. Ma nem Amerikába, hanem Európába megy a kitántorgás, a birtokok pedig csak nőnek Felcsúton. Felcsút az ország.

“Elegendő harc lenne, hogy a múltat be kell vallani”, mondja József Attila, mert egybemosódik itt múlt, jelen és jövő. Összeköti a folyó, amely egyszerre látja valamennyit: “A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.” De a harcot, amelyet őseink vívtak, nem oldja békévé az emlékezés. Rendezni végre közös dolgainkat, mondja a költő, ez lenne a mi munkánk; és nem is kevés. József Attila szerint a honfoglalóktól kezdve ez lenne a feladat, amit soha nem végzünk el. Mert jönnek, fenekednek mindig a nagy magyarok, akik megmondják, ki a magyar. József Attilának, a legnagyobb magyar költőnek (akiről a Házelnök azt hiszi, hogy ő hitelesíti), török, tatár, tót, román kavarog a szívében. Ő “a múltnak szelíd jövővel adózna”, ha megértenék a nagy magyarok, hogy török, tatár, tót, román, zsidó, cigány, német kavarog mindnyájunk szívében. Ezek vagyunk mi, ahogy József Attila időtlenül mondja, “mai magyarok”. De semmi nem változik. Ugyanaz a dinnyehéj úszik ezer éve a Dunán. Nem is kellene cikkeket írni. Nem kellene találgatni a mai valóságot. Csak idézni naponta József Attilát. A baj is örök, a szó is örök.

Az a baj a plüss mackóval, hogy nem vette észre, amikor József Attila neki kedvenc költője lett, hogy róla szólnak e versek. Vagy csak emlékszik rá, hogy egykor kedvenc költője volt, és elfeledte, amit olvasott. Önbeteljesítő jóslatként záporoznak plüss macira a költői szavak. Nem veszi észre, hogy már nem a költő oldalán áll. Szörnyeteggé vált a barátaival együtt, akikkel egykor még “itták” József Attila szavait. E szavak ma őket ítélik meg, őket meztelenítik le és világítják át. Plüss mackó önmagától meghatódó giccses lelke is olyan, mint a Duna: egybemosódik benne múlt jelen és jövő. Még mindig a kisgyermeket látja magában, akiről azt gondolta, hogy ártatlan és jó. De József Attilánál valóban nincs tér és idő, neki a gonosz csecsemőkorában sem ártatlan. Lefordítva, ez azt jelenti, hogy plüss maciban már csecsszopó korában benne volt az a nagy tahó paraszt, akit csak mi látunk, ő nem. Kedvenc költője az ilyen plüss mackók gyerekkorára mondta, hogy “nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát”. Kinőttek a körmök és a fogak.

“És vígasztald meg, ha vigasz a gyermeknek, hogy így igaz. Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét.” Nem kell töprengeni, milyen mesét mond nekünk, milyen rendszert épít egy ilyen plüss mackó. Fasiszta kommunizmust vagy kommunista fasizmust, mindegy is. “Mivelhogy neki rend kell a világba, a rend pedig arravaló, hogy ne legyen a gyerek hiába, s ne legyen szabad, ami jó.” Ezt kellene kiírni a parlamenti csendőrség kaszárnyájába és a parlament üléstermébe. Kövér László parlamenti rendje arra való, hogy a képviselők ne legyenek a Házban “hiába”, majd ő megmondja, miért vannak ott, és mi a dolguk. Ez a rend arra való, hogy ne legyen szabad a gyermek, ami jó. Mert, tudod, plüss mackó, a többiek is voltak gyerekek, nemcsak te. Bennük is él az egykori gyermek, aki szeretne szabad lenni, de te nem engeded. Mert te vagy a barátaiddal mindaz a rettenet, amiről József Attila ír, amiről az elmúló századok szólnak, amit békésen tűr a Duna. Néha megelégeli, tajtékzik és kiárad, de akkor jön gumicsizmában a te Nagy Gátőröd, aki még a Duna hányásából is hőstörténetet farag magának.

Ezekkel a hazug mesékkel váltjátok fel József Attilát. Azt hiszitek, ha eltüntetitek a szobrát, eltűnik a szelleme is. De nem fog, mert a vérében és a szívében hordja minden magyar. Nemzedékek ölelik egymást a sejtjeinkben, elődeinkből “eggyé szaparodunk”, ha még emlékszel ezekre a sorokra. Felhalmozva bennünk minden korábbi szenvedés és tudás. Ha valóban szeretnéd József Attilát, tudnád ezt. Ezt akarjátok ti megölni, de nem tudjátok. Először csak a szellemet akarjátok megölni, ahogy a szobrot eldaruzzátok. Aztán, amikor rájöttök, hogy ez nem megy, akkor a testet is. Az örök gyilkos lakik bennetek, aki mosolyog az emlőre, de növeszti a körmét és a fogait. Horrorfilmekből bújtatok elő. A rend neked az, hogy mi ne legyünk szabadok. Ezzel szemben a parlamenti rend az lenne, ha volna demokratikus alkotmány, amit esetleg be is tartanátok. A parlamenti kisebbségnek lennének a Házban jogai, amelyeket érvényesíthet is. Ha nem rendeletekkel kormányoznátok, amihez használtok egy parlamenti díszletet. És ha embernek és magyarnak néznétek azt is, aki nem rabol veletek együtt birtokot. Akkor nem kellene performanszokat tartani, hogy mindenki meglássa: vámpír körmei és fogai vannak a plüss mackónak. Hitchcock-figurák vagytok.

Félreértitek, hogy a nép sunyít vagy parancsot követ. Azt hiszitek, ez életbiztosítás. De soha nem bízhattok meg alattvalókban, mert azok mindig jobb urakra vágynak. Biztonságban csak szabad polgárok között érezhetnétek magatokat. Cicáznak láthatatlanul is a csendőrtollak, tárgyakkal és szobrokkal megidézitek a múlt sötét démonait, hogy betöltekezve azokkal, végrehajtsátok elődeitek szörnyűséges tetteit. Azt hiszitek, valami egyedi és nagy dolgot tesztek, de csak zavarossá teszitek a nagy és bölcs Dunát, amely megvető közönnyel folyik tovább, látva bennetek elődeiteket évszázadokon át. Plüss mackó te nem most születtél, hanem ezer éve, tested csak megalázott szolga módjára hajtja végre a betáplált parancsot. Akkor lennétek rendkívüliek, ha az ellenkezőjét tennétek ennek. “Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem”, mondja kedvenc költőd. “Ügyeskedhettek, de nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.” Horger Antal legalább nem nevezte kedvenc költőjének József Attilát. Ennyivel tisztességesebb és értelmesebb volt nálatok.

Mint gyorsnaszádotok gépházában a motor, dörömbölnek agyunkban a századok, hogy a költővel szóljunk, mert te azt szereted, őseinkkel együtt “halljuk sírni a vasat, halljuk az esőt nevetni. Látjuk, hogy a múlt meghasad, s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudunk mást, mint szeretni, görnyedve terheink alatt”, Mert tudjuk, hogy “az életet a halálra ráadásul kaptuk”, amelyet mint talált tárgyat összehajtunk, és visszaadunk, és nektek ehhez semmi közötök nincsen. Nem tudtok az agyunkba költözni, nem tudjátok a szívünket kicserélni, nem tudtok eltörölni múltat, jelent és jövőt, nem tudjátok megállítani a Dunát, még a dinnyehéjat sem tudjátok kihalászni. Úgy fogtok eltűnni, mintha nem is lettetek volna. Mindenhatónak hiszitek magatokat a csendőreitekkel, de nem vagytok azok. Ami igazán fontos, ahhoz nem fértek hozzá.

Napi három órát alusztok, mert nincs nyugalma a lelketeknek. Rendszeretek a dinnyehéj, s mi a rakodópart alsó kövén ülve nézzük, hogyan úszik el. Láttuk a Vezéreteket, amint boldog volt, hogy egy vidéki japán egyetem sipkát nyomott a fejébe. Láttuk, amint elégedetten szemlélte épülő stadionja vastraverzeit, mint megannyi akasztófát, amelyre elődeitek embereket húztak fel. Láttuk, amikor boldog volt, mert eltalálta a kolbászfűszerezés arányait, amikor kitapintotta a leszúrandó malac ütőerét. Az örömöt, amikor a zacskóban jól megsült szotyolaszemet talált, amikor egyesítette a birtokokat, magához ölelte a más fáját, zsebre tette mások nyugdíját. Akár Tiborcéknál “egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”, és ti azt hiszitek, ti tartjátok össze. Törvénnyé teszitek magatokat, de “törvényt a múlt szövőszéke sző”, amelytől fölfeslik grántiszilárdságúnak hitt törvényetek, ami nem más, csak por a szélben.

Lenézett félázsiai népetek a zsigereiben “hallja az esőt nevetni”. De ti giccsesek vagytok. Ami hozzátok ér, giccsé válik. Az esőcseppek a perceiteket számolják. Azt hiszitek mindig így lesz, mert nincs ellenfeletek. De nem az ellenfelek győznek le benneteket, hanem a századok. Egy percig tart a boldogságotok. Láttam a Vezéreteket az alattvalók előtt harcot hirdetni. Nincs ellenfél, de neki van. Az ő ellenfele belül van, aki nem hagyja nyugodni. Láttam a Vezért örülni. “Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény”.