Horthy szerepe és a népirtás 2013. november 3. vasárnap 19:58 | AN

New York – Nem sokkal azelőtt, hogy Budapesten az Orbán-kormány regnálása idején szobrot avattak Horthy Miklós volt kormányzónak, Amerikában megjelent angolul Randolph Braham professzor nagyszabású munkájának, a Holokauszt földrajzi enciklopediája I-III. angol nyelvű kiadása. Az előszót Elie Wiesel írta. A reprezentatív kiállítású kötet a Northwestern University Press Evanston, Illinois nyomdájában készült, kiadója a US Holocaust Memorial Museum (Washington, DC) és a Rosenthal Institute for Holocaust Studies (New York). Az alábbiakban Randolph Braham bevezető tanulmányából közlünk részleteket, amelyekből kiderül, hogy a magyarországi zsidók deportálása Horthy hozzájárulásával történt, egy német-magyar egyezmény következménye. Előzménye pedig a Horthy-rendszer antiszemitizmusa és nácibarát politikája.

“Magyarország belépése a második világháborúba az ország zsidó közössége szempontjából újabb vízválasztónak bizonyult. A zsidók helyzete a háború első hónapjaiban számottevően romlott. Túl azon, hogy amúgy is két nagyszabású zsidótörvény korlátozta őket gazdasági és szabadfoglalkozású tevékenységeikben, a zsidókat immáron újabb korlátozások sújtottak, amelyeket egy nyíltan „fajvédő” törvény, az úgynevezett harmadik zsidótörvény kötött ki. Amint már láttuk, e törvény rendelkezései értelmében számos kitért és zsidó származású keresztény minősült zsidónak, és tilos lett a házastársi vagy szexuális viszony létesítése zsidók és keresztények között. A szovjet erők fölött aratott korai győzelmek hatására kialakuló euforikus légkörben a zsidók elvadult hecckampány célpontjaivá váltak, amely nemcsak a „judeo-bolsevizmusként” aposztrofált kommunizmus minden szörnyűségével azonosította őket, de Magyarország gazdasági nehézségeit is az ő nyakukba varrta. Nacionalista, hazafias és jobboldali elemek követelték, hogy Magyarország háborús erőfeszítésekhez történő katonai hozzájárulásának növelésén túlmenően az ország a náci Németország zsidópolitikáját is kövesse, a zsidók „kitelepítését” beleértve.

A dühödten antiszemita sajtóhadjáratnak és a kormány zsidóellenes belpolitikájának a hatására a közvélemény egyre látványosabban jobbra tolódott. Csakhamar a zsidókat hibáztatták a háborúért és minden belpolitikai nehézségért, ami a háború velejárója volt, beleértve az egyre nagyobb méreteket öltő áruhiányt és a virágzó feketepiacot is. A zsidók roppant sebezhetők voltak az efféle vádaskodásokkal szemben, hiszen nagyon fontos szerepet játszottak az üzleti életben, az iparban, a kereskedelemben és a pénzvilágban. Bár, ahogyan az hadviselő országban lenni szokott, gyakorlatilag az egész lakosság igyekezett készleteket felhalmozni, a hiányokat és az árak emelkedését kizárólag „a zsidók mesterkedéseinek” tulajdonították.

A keresztény középosztály hagyományos antiszemitizmusát erősítette a Harmadik Birodalom iránt növekvő rokonszenve, sőt csodálata. Hasonlóképpen érzett az ipari munkások és a parasztok egyre nagyobb hányada is. A zsidóellenes hisztéria légkörében a zsidók ellen folyamatosan újabb és újabb intézkedéseket követeltek és hoztak. Egyik rendelet a másik után született a zsidók különleges munkaszolgálatos-századokban teljesítendő szolgálatáról vagy a különböző zsidótörvények végrehajtásáról, ami a zsidók helyzetét az üzleti életben és a szabadfoglalkozású pályákon tovább nehezítette. 1941 vége felé az illetékesek újabb törvénytervezetet fogadtak el, amely az izraelita hitet végső soron „bevett” vagy elfogadott vallásból csupán „megtűrt” vallássá degradálta.

Bármennyire húsba vágóak voltak is azonban ezek a rendelkezések, nem ingatták meg a magyarországi zsidókat abban a mélységes hitükben, hogy őket fizikai veszély nem fenyegeti. Ez a hit részben azon a meggyőződésükön nyugodott, hogy a konzervatív-arisztokrata vezetőség, amellyel szerteágazó gazdasági és személyes kapcsolatokat tartottak fenn, éppúgy meg fogja védeni őket, ahogyan a múltban tette. A magyar zsidók bizalma abban, hogy a közösség – bár gazdaságilag tönkrement és megfogyatkozott állapotban – elég erős pozícióban túléli majd a háborút, és képes lesz biztosítania önmaga gyors rehabilitálását, tragikus módon közrejátszott abban is, ami az ország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után velük történt. A központi zsidó vezetőség nem tett rendkívüli óvintézkedéseket, és nem tájékoztatta a helyi vezetőket vagy a magyar zsidók tömegeit a végleges megoldás programjának Európa más részein már javában zajló megvalósulásáról. Ez annál is inkább súlyos mulasztás volt, mivel 1942 közepétől már egyre világosabban kirajzolódtak előttük a program részletei és méretei. Álláspontjukhoz annak ellenére is mereven ragaszkodtak, hogy már jóval a német megszállás előtt három súlyos esemény rendítette meg a közösséget és a magyar társadalom tisztességes rétegeit: a „hontalan” zsidók összefogdosása és lemészárlása; az úgynevezett délvidéki körzetben elkövetett vérengzések és a munkaszolgálatos rendszer radikalizálódása. A zsidóság vezetői hajlamosak voltak arra, hogy ezeket az eseményeket ne a későbbi erőszakos cselekmények előjátékainak tekintsék, hanem csupán eltévelyedéseknek, amelyeket a felelősök nemsokára majd kiigazítanak.

(…)

A Horthy vezette küldöttség 1944. március 17-én este érkezett a klessheimi kastélyba. Másnap párhuzamos tárgyalások folytak Horthy Miklós és Adolf Hitler, Ghyczy Jenő és Joachim von Ribbentrop, illetve Szombathelyi Ferenc és Wilhelm Keitel tábornagy között. A tárgyalások nagyrészt egyoldalúak voltak, mivel a németek már eldöntötték, hogy Magyarországot megszállják.

A magyar tárgyalófelek nem térhettek haza addig, amíg Magyarországot a németek meg nem szállták. Hitler kilátásba helyezte azt is, hogy a német csapatok (de nem az SS-egységek) azonnal távoznak az országból, mihelyt ott „elfogadható” kormány alakul.

A koronatanács sebtében összehívott ülésén, amelyet szinte rögtön a küldöttség hazatérése után tartottak, fény derült a klessheimi kastélyban lezajlott értekezlet jó néhány, bár nyilván nem az összes részletére. Horthy tájékoztatta a kormány tagjait Hitlerrel való találkozásáról és arról a kétségbeesett, de hiábavaló kísérletéről, hogy az ország megszállásáról a németeket lebeszélje. Kézzelfogható példákkal alátámasztva hangsúlyozta: Hitler már az értekezlet előtt eldöntötte, hogy elejét veszi a Kállay-kormány „áruló” tevékenységének.

Kállay ugyanezen az ülésen nyújtotta be kormánya lemondását. Keresztes-Fischer Ferenc tájékoztatta az egybegyűlteket az SS által máris foganatosított rendőri intézkedésekről. A tanács tagjai helyeselték Horthynak azt a döntését, hogy államfő marad. Tették ezt vélhetően abbéli meggyőződésükben, hogy Horthy a puszta jelenlétével megvédi majd az ország szuverenitását, és megakadályozza a magyar hadsereg beolvasztását a német haderőbe.

A második világháború utáni történetírás egyik legellentmondásosabb témájává vált Horthynak az a döntése, hogy nem távozik államfői tisztségéből. Sokan egyetértenek azonban azzal a megállapítással, hogy Horthy több dolgot is elért azzal, hogy eltökélte: marad, és részt vesz a Sztójay-kormány megalakításában:

• törvényesítette a megszállást, s hozzájárult ahhoz, hogy az egész magyar államgépezetet a németek szolgálatába állítsák, ami nélkül valószínűleg nem hozhattak volna létre vagy tarthattak volna fenn rendezett megszállást;

• pacifikálta a magyar tömegeket, s ezáltal biztosította a németek megkívánta törvényességet és rendet, szavatolta a haditermelés zavartalan folytatását, s elősegítette a Quisling-szellem kialakulását az országban;

• éppen azoknak a tömeges bűnöknek az elkövetéséhez járult hozzá, legalábbis közvetve, amelyeket félelmei szerint a nyilasok akkor követnek el, ha nem marad hivatalában.

Az ország szempontjából hátrányosnak bizonyult Horthynak az a döntése, hogy marad, de ugyanakkor lemond az aktív irányításról, s az általa újonnan kinevezett Sztójay-kormánynak az államügyek vitelében szabad kezet ad. A zsidók szempontjából a döntés végzetesnek bizonyult.

Horthy hozzájárulása „zsidó munkások” átadásához

A koronatanács előtti beszámolójában Horthy nem utalt az általa nyilvánvalóan tett engedményekre a tekintélyes számú zsidó „munkás” Németországnak való átadása ügyében. Csupán annyit jegyzett meg, Hitler kifogásolta, hogy „Magyarország semmit nem tesz a zsidókérdés ügyében, és vonakodik leszámolni az ország népes zsidóságával”. Vagy Horthy szándékosan nem tájékoztatta a tanácsot arról a „megállapodásról”, hogy zsidó „munkásokkal” látják el a németeket, vagy a tanács döntött úgy, hogy ez a nyilvánvalóan kényes kérdés ne kerüljön be a jegyzőkönyvbe. A bizonyítékokból azonban kiderül, hogy Horthy igenis beleegyezett abba, hogy tekintélyes számú „zsidó munkást adjanak át német haditermelési célokra”. Horthy beleegyezése fontos volt a németeknek, akik az új, nácibarát magyar kormány együttműködésének biztosítása végett mindenáron fenn akarták tartani Magyarország szuverenitásának a látszatát, s feltett szándékuk volt az is, hogy a zsidóellenes akciókat törvényesítsék.

A Hitler és Horthy által kötött egyezség értelmében, „a haditermelés céljaira” 100-300 ezer magyar zsidót bocsátottak a birodalom rendelkezésére. Horthy nyilván meg volt győződve róla, hogy beleegyezésével nemcsak Németország „törvényességi” igényeit elégíti ki, de a bolsevizmus elleni harchoz is hozzájárul, s ugyanakkor megszabadítja az országot a „galíciai zsidóktól”, akiket – konzervatív-arisztokrata osztályának többi „civilizált” antiszemitájához hasonlóan – nyíltan megvetett. Az Eichmann-féle különleges kommandó és magyar bűntársai a megszállás után erre az egyezségre hivatkozva sürgették a végleges megoldás mielőbbi megoldását, s hangoztatták, hogy „a zsidók nagyobb termelékenységgel dolgoznak majd Németországban, ha az összes családtagjuk velük van”.

Meggyőző bizonyítékok szólnak amellett, hogy Horthy hozzájárult „zsidó munkások” átadásához a német hadiipar céljaira. Ezt a hozzájárulását aknázták ki később a zsidótlanítással foglalkozó német és magyar különítmények a végleges megoldás megvalósítására. E cél megvalósításához nemcsak a magyar államhatalmi szervek, de a német megszálló erők és hatóságok együttműködését is sikerült elnyerniük.

(…)

A vidéki törvényesség és a rend megóvásával megbízott szerv lévén, a csendőrség volt a Magyarországon végrehajtott gettósítási és deportálási program legfőbb eszköze. Noha a belügyminisztérium ellenőrzése alatt működött, a csendőrség a honvédelmi minisztériumnak is alá volt rendelve. Míg a belügyminisztérium elsősorban a közbiztonsággal és a csendőrök fizetési és nyugdíjrendszerével foglalkozott, addig a honvédelmi minisztérium a kiképzéssel és a fegyelemmel összefüggő ügyekben gyakorolta ellenőrzési jogkörét. A csendőrség a Magyar Királyi Csendőrség főfelügyelőjének parancsnoksága alatt működött. Ezt a posztot a megszállás időszakában Faragho Gábor altábornagy foglalta el.

Akárcsak a fegyveres erők, a csendőrség is területi elv szerint működött. Magyarország tíz csendőrkerületi parancsnokságra oszlott. Mindegyik parancsnokság élén csendőr ezredes állt, aki az ellenőrzése alá tartozó területen élő zsidók gettósításában és deportálásában meghatározó szerepet játszott.

A deportálásokat, amelyek 1944. május 15-én kezdődtek, területi egységek szerint tervezték meg és hajtották végre. Az e célból igénybe vett csendőrök száma 3000 és 5000 fő között mozgott. A zsidóellenes hajtóvadászatban szép számmal vettek részt sváb származású csendőrök, akik különösen vérengző hajlamúak és nácibarát érzületűek voltak. Tanúvallomásában a magyarországi holokauszt úgyszólván valamennyi túlélője kiemelte, hogy a gettókban és a bevagonírozások során a csendőrök milyen kegyetlen és barbár magatartást tanúsítottak.

A zsidótlanítást irányító főparancsnokság a közreműködő csendőregységeket rendszeresen cserélte, hogy a zsidóellenes akciók hatékonyságát biztosítsa. A korrupciót és a helyi zsidókkal kialakult személyes kapcsolaton alapuló könyörületességet megakadályozandó, egy meghatározott megye zsidóinak gettósítását, összegyűjtését, bevagonírozását és deportálását rendszerint az ország valamelyik másik részéből származó egység hajtotta végre. Désen például a zsidóellenes hajtóvadászatot negyven zilahi csendőrből álló, különleges egység hajtotta végre; Besztercén 25 nagydemeteri csendőr működött közre; Máramarosszigeten pedig 50 miskolci csendőr.

A zsidóellenes akciókban részt vevő csendőrök Ferenczy László általános parancsnoksága alá tartoztak. Névlegesen ő volt az az összekötő tiszt, aki egyfelől a csendőrség, másfelől a német biztonsági szolgálat, különösen az Eichmann-féle különleges osztag akcióinak összehangolásáért felelt. Főhadiszállása a Lomnic Szálló második emeletén működött, Eichmann főhadiszállásának tőszomszédságában. A csendőrség nagyrészt a köztisztviselők támogatásának „jóvoltából” tudta zsidóellenes akcióit hatékonyan megvalósítani.

(…)

Az SS- és a Gestapo-egységek, amelyek 1944. március 19-én a kora reggeli órákban a Wehrmacht-erőkkel együtt érkeztek Magyarországra, a megszállással egy időben kezdték el működésüket az országban. Az egyik legfőbb törekvésük a prominens magyar náciellenes személyiségek, valamint zsidó „barátaik” letartóztatása volt a Wilhelm Höttl vezette állambiztonsági és kémelhárítási hivatal budapesti részlege által összeállított listák alapján. A börtönbe vetendő személyek listáin Magyarország vezető politikai és gazdasági személyiségei szerepeltek, köztük az arisztokrata-konzervatív elit tagjai, akiktől a zsidók biztonsága nagymértékben függött, valamint az üzleti és pénzügyi élet zsidó vagy keresztény, de zsidó származású vezetői. A listákon szerepelt sok vezető művész, újságíró és kormánytisztviselő is – köztük a rendőrség, a diplomáciai és a kémelhárítási szolgálat több kiemelkedő tagja –, akiket a Harmadik Birodalom tényleges vagy potenciális ellenségének tartottak.

A letartóztatások ellen egyetlenegyszer sem tiltakozott sem a kormány, sem a kormányzó, s maguk az érintettek sem tanúsítottak ellenállást. Egyedül a győri illetőségű Közi-Horváth József alsóházi képviselő merte felvetni a letartóztatásoknak és az alkotmányos rend megsértésének ügyét a magyar parlament március 22-i ülésén. Képviselőtársai azonban rendreutasították és lehurrogták.

A nácik által magukkal hozott listák alapján végrehajtott letartóztatásokkal párhuzamosan az SS és magyar bűntársai is letartóztattak jó néhány zsidót, akik valamilyen okból vasút- és hajóállomásokon vagy azok közelében tartózkodtak. Továbbá – Heinrich Himmler számonkérését követően – Otto Winkelmann elrendelte 200 orvos és ügyvéd letartóztatását is. Ezeket az értelmiségieket zsidó hangzású nevük alapján a telefonkönyvből találomra választották ki. Az egyéni alapon kiválasztott zsidók elleni kampány, az úgynevezett egyedi akciók lankadatlanul folytatódtak a zsidók tömeges gettósításának kezdetéig. Március 31-re a letartóztatott zsidók száma elérte a 3364, április 2-ára pedig a 3451 főt. Április 16-ig, amikor a zsidók módszeres összegyűjtése Kárpátalján elkezdődött, az egyedi akciók nyomán letartóztatott zsidók száma 7289 főre emelkedett.

A Budapesten letartóztatott zsidók többségét ideiglenesen az Országos Rabbiképző Intézet létesítményeibe internálták. Az intézetet hivatalosan „kisegítő toloncházzá” alakították át, valójában azonban Gestapo-börtön volt, Von Wisliceny és magyar kollégája, Ubrizsi Pál parancsnoksága alatt. Innen és más hasonló toloncházakból a zsidókat többnyire a kistarcsai, a topolyai vagy a csepeli internálótáborokba vitték, ahonnan április végén az elsők között deportálták őket Auschwitzba.

A megszállást követő első hetekben végrehajtott letartóztatásoknak számos céljuk volt. A németek el akarták tüntetni a németellenes magyar ellenzék tényleges és potenciális vezetőit, köztük a zsidók politikai szövetségeseit és arisztokrata-dzsentri barátait, demonstrálni kívánták magyarországi hatalmukat, meg akarták félemlíteni a zsidókat, és túszokat akartak ejteni, hogy a zsidó közösséget zsarolhassák, és különböző iparágakat ellenőrzésük alá vonhassanak.

(…)

A magyar hatóságok úgy döntöttek, hogy a gettósítási és deportálási eljárások megkönnyítése érdekében ők is alkalmazzák az egyik olyan módszert, amely a nácik által megszállt európai területeken jól bevált: hermetikusan elszigetelik a zsidókat a keresztényektől. Az első nagy lépés e cél felé annak a rendeletnek az elfogadása volt, amely megtiltotta, hogy zsidók telefont birtokoljanak vagy használjanak. Ezt a rendeletet még sok más követte, s mindegyiknek ugyanaz volt a célja. E rendeletek egyebek között kikötötték, hogy zsidók nem utazhatnak, nem birtokolhatnak személygépkocsit vagy rádiókészüléket, nem hallgathatnak külföldi rádióállomásokat, és nem változtathatnak lakóhelyet. A Sztójay-kormány mindezzel szinte egyidejűleg elfogadott egy sor olyan rendeletet, amely a zsidók gazdasági és társadalmi helyzetét az országban tovább súlyosbította. Megtiltotta nem zsidó személyek foglalkoztatását zsidó háztartásokban, elrendelte a zsidó közalkalmazottak és ügyvédek elbocsátását, és kirekesztette a zsidókat a sajtó világából és a színházi életből. Bármennyire korlátozó jellegűek voltak is ezek az intézkedések, jelentőségük eltörpült a mellett a rendelet mellett, amely kötelező jelleggel előírta Dávid sárga csillagának a viselését.

A rendeletet, amely a zsidóknak a lakosság többi részétől való elkülönítésére és megkülönböztetésére irányult, március 31-én adták ki. A rendelet megszabta, hogy április 5-től minden 6 évesnél idősebb zsidó személy 10 x 10 cm nagyságú, textíliából készült hatágú, kanárisárga csillagot viseljen ruhájának bal mellrészére varrva. E követelmény – és értelemszerűen a többi, még kíméletlenebb zsidóellenes intézkedés, így a gettósítás és a deportálás – alól mentesült az a viszonylag kisszámú zsidó, aki a szűken meghatározott kategóriákba tartozott. Jogilag, ha nem is mindig a valóságban, felmentést kaptak azok a háborús veteránok, akiket

• az első világháborúban tanúsított vitéz magatartásukért arany vagy legalább két ízben I. osztályú ezüst vitézségi éremmel tüntettek ki;

• akiket mint főtiszteket a kardokkal ékesített III. osztályú vaskoronarenddel vagy annál magasabb kitüntetéssel tüntettek ki;

• akik a háborúban elszenvedett sebesülések következtében 75 százalékos hadirokkantakká váltak;

• akik különféle más, 1939 és 1941 közötti törvények értelmében mentességet élveztek.

A keresztény egyházak vezetőinek nyomására a kivételezettek listája alig néhány nappal a rendelet közzététele után bővült. Mentességet kaptak a keresztény vallási közösségek aktív és nyugdíjas lelkipásztorai, a hősiességükért kitüntetett zsidók feleségei, özvegyei és gyermekei, a második világháborúban elhunyt katonák özvegyei és árvái, a kereszténnyel házasságot kötött kitért zsidók és azok a külföldi állampolgárságú zsidók, akik rendelkeztek a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) igazolásával.

Alighogy a rendelet életbe lépett, a rendőrség és nyilas támogatói valóságos hajtóvadászatot indítottak a zsidók ellen. Sok zsidót azzal az ürüggyel tartóztattak le és internáltak, hogy a csillag nem kanárisárga volt, mérete eltért a megszabottól, vagy nem előírásszerűen volt a ruhára varrva.

Bár a hatóságok elsősorban a zsidók elszigetelése és könnyen azonosíthatósága érdekében vezették be, a jelvény rendeltetése volt az is, hogy a zsidók megalázásának és lealacsonyításának eszköze legyen.

(…)

A Sztójay-kormány a felesketésével szinte egy időben nekilátott egy jól összehangolt, náci ihletésű „törvényhozói” program megvalósításának, amely a zsidók elszegényítésére és kifosztására irányult. Ez a program volt az első igazán nagy lépés a zsidók gettósítása és deportálása előtt. A kormány e célból rendeletek és utasítások tömkelegét bocsátotta ki. Elbocsátották a viszonylag kisszámú zsidó köztisztviselőt; praxisuk feladására kényszerítették a zsidó ügyvédeket; szakmai egyesületeikből kizárták a zsidó újságírókat és művészeket; működési engedélyüktől megfosztották a zsidó gyógyszerészeket, szabadalomügynököket és az állami intézmények zsidó szállítóit; elbocsátották a tőzsde és az árupiacok zsidó tisztviselőit és alkalmazottait.

Április 6-án a belügyminisztérium „szigorúan bizalmas” 6138/1944. VI.res. B.M. számú közrendeletet bocsátott ki, amely minden rendőrparancsnokságot utasított: hatékony intézkedésekkel akadályozza meg, hogy a zsidók ékszereiket és értéktárgyaikat elrejtsék, magánúton eladják, vagy keresztény barátoknak megőrzésre átadják. Tíz nappal később a minisztertanács átfogó intézkedést tett annak érdekében, hogy megszüntesse a zsidók jelenlététét és befolyását az összes pénzügyi, kereskedelmi és hasonló vállalatnál. Az 1600/1944. M.E. számú rendelet kötelezte a zsidókat, hogy április 30-ig a legközelebbi állami pénzügyi hivatalnál jelentsék be összes vagyonuk folyó értékét az erre a célra adott hivatalos űrlapon. Kiskorú és gondnokság alá helyezett személyek vagyonát gondviselőjüknek, illetve megbízottjuknak kellett bejelenteni. A zsidók kötelesek voltak minden vagyonukat bejelenteni, kivéve maximálisan 10 000 pengő értékű háztartási eszközt és ruhaneműt. A háztartási eszközök közé nem lehetett műtárgyakat, szőnyegeket és ezüstneműeket sorolni. A rendelet érvénytelennek minősített minden olyan, március 22-e után kötött jogi tranzakciót, amelynek során zsidók tulajdonjogokat ruháztak át nem zsidókra, s ezeket a vagyontárgyakat szintén be kellett jelenteni.

A vagyonbevallásnak tartalmaznia kellett az összes ékszert és aranyat, értékpapírokat, takarékpénztári és csekkszámlákat. A zsidók csak havi 1000 pengőt vehettek ki a bankból, függetlenül attól, hogy hány helyen volt folyószámlájuk. E „kiváltságnak” nem volt különösebb jelentősége, hiszen a zsidók deportálása  kevesebb mint egy hónappal a rendelet életbelépése után megkezdődött. Zárolták a zsidók által bérelt széfeket, s a megfelelő intézményeket utasították, hogy készítsenek leltárt tartalmukról. A zsidó kereskedelmi és ipari intézményeket utasították, hogy zárjanak be, s hogy készleteikről és berendezéseikről leltárt vegyenek fel.

A nemzetgazdasági szempontból fontosnak ítélt vállalatokat a magyar hatóságok által kijelölt keresztény igazgatók vezetése alatt újból megnyitották. A zsidó üzletemberek és nagyiparosok ellen hozott intézkedéseket valamelyest módosított formában fokozatosan kiterjesztették a zsidó kézművesekre, irodai alkalmazottakra és gazdálkodókra. A „törvényhozási” láz még azután sem csillapodott, hogy az ország északkeleti területein a deportálások már teljes gőzzel folytak. A május 15-e után hozott rendeleteknek nem csak az volt a céljuk, hogy a zsidók kifosztását elősegítsék. A hatóságok a rendeletekkel lélektani hatást is kívántak gyakorolni, hogy miközben azt az illúziót táplálják a trianoni Magyarország túlnyomórészt asszimilálódott zsidóiban, hogy életükért nem kell aggódniuk, a végleges megoldás rendezett és pánikmentes végrehajtását biztosítsák.

A legtöbb zsidó az összes rendelet előírásait engedelmesen betartotta. Egyesek elrejtették vagy keresztény barátoknak és szomszédoknak kölcsönadták értéktárgyaik egy részét. Igen ám, csakhogy a gettókban barbár kegyetlenséggel megkínozták mindazokat, akiket efféle tranzakciókkal gyanúsítottak. Az érintett keresztények pedig időnként megijedtek a rendszer figyelmeztetéseitől és a kilátásba helyezett roppant szigorú büntetésektől, s jobbnak látták, ha a tranzakciókat a hatóságoknak bejelentik.

A kisemmizett és megélhetési lehetőségeiktől megfosztott – már gettóba zárt – zsidók élelmiszeradagjait is csökkentették. Április 27-én a közellátási miniszter rendeletet adott ki (108 510/1944. K.M.), amelyben kötelezte az összes zsidót, hogy személyi adatait május 1-jéig nyújtsa be lakóhelye polgármesteri hivatalának, állítólag azért, hogy az új élelmiszerjegyek kiadása könnyebbé váljon. Ez azonban csak trükk volt, amely azt a célt szolgálta, hogy a hatóságok újraellenőrizzék és kiegészítsék azokat a listákat, amelyek a hónap elején Baky László 6 136/1944. B.M. VII.res. számú titkos rendelete alapján készültek a zsidók összegyűjtésével megbízott német és magyar szerveknek.

A zsidó vagyon kisajátítása a gettósítási folyamat megvalósításával még nagyobb méreteket öltött. A zsidók házait és lakásait elméletileg le kellett pecsételni, a bennük talált javakat pedig leltárba kellett venni. A zsidók vagyona fölött az ebből a célból hivatalosan kijelölt kormányhivatalok rendelkeztek. Ám a zsidókat még szinte el sem távolították az otthonaikból, amikor a fosztogatás elkezdődött. Az ékszereket és a pénzt gyakran a leltározással megbízott tisztviselők vették magukhoz; a „lepecsételt” lakásokat egyenruhás németek és magyarok éppúgy feltörték, mint a lakosság pénzsóvár és erkölcstelen elemei. A falvakban a helyi parasztok csaptak le a zsidó tulajdonban lévő tehenekre, mezőgazdasági gépekre és felszerelésekre nem sokkal azután, hogy a hatóságok a zsidókat összegyűjtötték, és őket az általában a megyeszékhelyeken kialakított gettókba zárták.

(…)

Miközben a zsidók kisajátítása és elszigetelése javában folyt, a végleges megoldás programjában közreműködő német és magyar tisztségviselők tovább dolgoztak a zsidók gettósításának és koncentrálásának tervein, hogy deportálásukat előkészítsék. A kampány részleteit, valamint a deportálási folyamat bizonyos aspektusait április 4-én dolgozták ki Baky László elnökletével a belügyminisztériumban tartott ülésen. A résztvevők között ott voltak a Wehrmacht és a magyar hadsereg magas rangú tisztjei, Adolf Eichmann és különleges kommandójának több tagja, Endre László, Tölgyessy Győző ezredes, a kassai központú VIII. csendőrkerület – a zsidóktól elsőként megtisztítandó körzet – parancsnoka és Ferenczy László csendőr alezredes.

A résztvevők, akik a németek által megszállt európai területeken szerzett náci tapasztalatokból indultak ki, megvitatták a helyi államhatalmi szerveknek továbbítandó általános irányelveket. Egyszersmind eldöntötték, kik legyenek azok, akik a gettósítás és a koncentrálás folyamatának irányítását azonnali hatállyal átveszik. A gettósítási és deportálási program legfelsőbb  szintű irányításával és felügyeletével Ferenczy Lászlót bízták meg, akit alig néhány nappal korábban neveztek ki összekötőnek a Magyar Királyi Csendőrség és a német biztonsági szolgálat között. A magyar operatív zsidótlanító különítmény vezetőjeként Ferenczy nyomban két főhadiszállást létesített: az egyiket a pesti Vármegyeházán, a másikat a budai Lomnic Szállóban, nem messze Eichmann főhadiszállásától. A Baky és Endre általános útmutatása szerint tevékenykedő Ferenczy késedelem nélkül kiválasztotta csapatát. A zsidótlanító különítményben a legközelebbi munkatársai a következők voltak: Lulay Leó százados, aki egyben Ferenczy főtanácsadója is volt, Meggyesy Lajos, Hain Péter, Koltay László és Zöldi Márton. Ferenczy csendőrségbeli legközelebbi munkatársai az ország csendőrkerületeinek legantiszemitább és legjobboldalibb tisztjei közül kerültek ki, így Tölgyessy Győző, a kárpátaljai műveletek irányítója, Paksy-Kiss Tibor, aki az észak-erdélyi IX. és X. csendőrkerületben vezette a zsidóellenes kampányt, Orbán László ezredes, a déli országrészekben folyó műveletek parancsnoka és Sellyey Vilmos ezredes, akire az ország más csendőrkerületeiben indítandó műveletek irányítását bízták. Jaross Andor belügyminiszter április 4-i utasításának megfelelően Ferenczy feljegyzéseket készített zsidóellenes műveleteiről, s a kampányról a belügyminisztérium XX. részlegének naponta jelentést küldött.

A zsidók összegyűjtéséről, gettósításáról, koncentrálásáról és deportálásáról szóló dokumentum tervezetét – az április 4-i megbeszélés alapját – Endre készítette. Április 7-én titokban adták ki, Baky aláírásával ellátva, 6163/1944. BM. VII.res. számú rendeletként. Ez a helyi államhatalmi szervek képviselőinek szóló végzetes dokumentum a magyarországi zsidókérdés végleges megoldását célzó kampány során követendő gyakorlati eljárásokat fejtette ki. A zsidóellenes intézkedések további részleteit több szigorúan bizalmas utasítás tartalmazta. Ezek az utasítások hangsúlyozták, hogy a deportálásra szánt zsidókat nemre, életkorra vagy betegségre való tekintet nélkül kell összegyűjteni.

A belügyminiszter három nappal a szigorúan bizalmas rendelet szétküldése előtt adta ki a rendelet végrehajtására vonatkozó első konkrét utasításokat. A miniszter titkos parancsban valamennyi alárendelt polgármesteri, rendőrségi és csendőrségi szervet utasította, intézkedjenek annak érdekében, hogy a zsidókról a megfelelő helyi zsidó intézmények névjegyzéket állítsanak össze. A névjegyzékeket, amelyek a felsorolt személyek összes családtagját, pontos lakcímét és anyjuk nevét tartalmazták, négy példányban kellett elkészíteni. Egy példányt a helyi rendőrhatóságnak, a másikat az illetékes csendőrparancsnokságnak, a harmadikat pedig a belügyminisztériumnak kellett elküldeni. Nehogy akár csak egyetlen zsidó is kicsússzon a hálóból, a közellátási miniszter hasonló névjegyzékbe vételi rendeletet adott ki azzal a mondvacsinált indokkal, hogy szabályozni kívánja az élelmiszer-elosztást a zsidók körében.

A zsidó tömegek, ahogy annak idején a sárga csillag viselésének kötelezővé tételével, most a névjegyzékek baljós következményeivel sem voltak tisztában. Mindkét, egyébként összefüggő intézkedésnek az volt a célja, hogy a zsidók azonosítását és gettókba zárását megkönnyítse. A kisebb zsidó közösségekben, különösen a falvakban általában a hitközségi titkár vagy az anyakönyvvezető készítette el a listát; a nagyobbakban rendszerint azok a fiatal férfiak, akiket még nem hívtak be katonai munkaszolgálatra. Április 5-én, ugyanazon a napon, amikor a sárga csillag viselése kötelezővé vált, Baky kiadott még egy „szigorúan bizalmas” utasítást (6137/1944. B.M. VII.res.), amely az Államvédelmi Központ ügyészi nyomozó részlegének vezetőjét felszólította, hogy a zsidók ellen hozott rendőri intézkedések végrehajtását „felügyelje”, úgymond azért, hogy „a zsidókérdés megvalósításánál később esetleg felmerülő vádaskodásoknak és visszaéléseknek eleje vétessék”. Két nappal később Baky újabb fontos értekezletet tartott, lényegében ugyanazok részvételével, akik az április 4-i megbeszélésen jelen voltak. Az értekezlet központi témája a zsidók „küszöbönálló kitelepítése” volt a VIII. csendőrkerület körzetéből, vagyis Kárpátaljáról és Északkelet-Magyarország egyes részeiről. A résztvevők megállapodtak a műveletek során alkalmazandó módszerekben és a kialakítandó szervezeti struktúrában. Munkács lett a parancsnoki egység főhadiszállása. Az egység a zsidótlanítás német és magyar szakértőiből tevődött össze. A körzet többi nagy zsidó központjában, így Huszton, Nagyszőllősön és Ungváron a parancsnokságot különleges végrehajtó bizottságok képviselték. A tervbe vett zsidóellenes műveletekre vonatkozó végleges és részletes utasításokat, amelyek összhangban voltak az ugyanazon a napon kibocsátott végzetes rendelet általános irányelveivel, Endre adta ki. Endre megjelölte azokat a kiszemelt helyeket, ahová a zsidókat össze kell gyűjteni: üresen álló raktárak, elhagyatott vagy nem működő gyárak, téglagyárak, zsidó hitközségi épületek, zsidó iskolák és hivatalok, zsinagógák.

(…)

Lengyelországi sorstársaikhoz képest a magyarországi zsidók a gettókban viszonylag rövid ideig sínylődtek. A falusi gettók alig egy-két napig működtek, és még azok a nagyobb gyűjtőtáborok és bevagonírozási központok is rövid életűek voltak, amelyeket általában a megyeszékhelyeken hoztak létre: a III., IV. és V. zónában létrehozott gettók mindössze néhány napig léteztek, az I., II. zónában és Budapesten valamivel tovább, 2-5 héten át.

Noha a deportálási program technikai részletei csak 1944. május 8–9-én tisztázódtak, az alapvető döntés már egy hónappal korábban megszületett. A legnagyobb titokban hozták meg a zsidóellenes kampányban közreműködő vezetők, köztük Baky László és Endre László, valamint az Eichmann-féle Sonderkommando képviselői, akik a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) útmutatásai szerint jártak el.

A deportálásról hozott döntés végrehajtásának alapterve kétirányú taktikai megközelítést irányzott elő:

• annak a megegyezésnek a kiaknázása, amely egyfelől Horthy, illetve a magyar kormány, másfelől a német kormány között jött létre több százezer magyar zsidó „haditermelési célokra” történő rendelkezésre bocsátásáról;

• az ország hadműveleti övezetté nyilvánított északkeleti részein élő nagy lélekszámú zsidóság által jelentett „veszély elhárítása”.

Mivel Horthy korábban a „zsidó munkások” rendelkezésre bocsátásába beleegyezett, a Sztójay-kormányt Edmund Veesenmayer minden különösebb nehézség nélkül rá tudta beszélni, hogy a szükséges lépéseket azonnal tegye meg, s első részletként adjon át 100 ezer munkást a német hadiipar részére. Sztójay Döme miniszterelnök nyomban biztosította Veesenmayert afelől, hogy Magyarország két héten belül 50  000 jó erőben lévő zsidót bocsát a birodalom rendelkezésére, s további 50 000-et rövid időn belül. A zsidók fölött rendelkező Veesenmayer megbeszéléseket kezdett elszállításukról Otto Winkelmann-nal, az SS és a német rendőrség magyarországi vezetőjével, s utasításokat kért Berlintől arra nézve, hogy Németországon belül hová kell a transzportokat irányítani. Április 19-én Veesenmayer sürgősen tehervagonokat

kért, hogy a magyar honvédelmi minisztérium által már rendelkezésre bocsátott 10 000 zsidót el tudja szállíttatni. A német külügyminisztérium erre tájékoztatta, hogy a zsidók áttelepítésének ügye Eichmann hatáskörébe tartozik, aki csak akkor tesz lépéseket, miután a zsidók rendeltetésére vonatkozó végső utasítást Ernst Kaltenbrunnertől, az RSHA vezetőjétől megkapta.

Néhány nappal később azonban Veesenmayer – miután a végleges megoldás utolsó lépésének küszöbönálló végrehajtását, az összes zsidó deportálását mérlegelte – megváltoztatta álláspontját. Április 23-án immár azt javasolta a német külügyminisztériumnak, halasszák el a magyar honvédelmi minisztérium által rendelkezésre bocsátott „zsidó munkásokat” érintő részleges áttelepítési program végrehajtását, nehogy a tervbe vett nagyarányú zsidóellenes akció veszélybe kerüljön.

Időközben azonban a magyar hatóságok az eredeti megállapodáshoz tartva magukat, már lépéseket tettek, hogy vállalt kötelezettségeiket teljesítsék. Április 26-án a minisztertanács nemcsak a már április 16-a óta folyamatban lévő gettósítási programot „törvényesítő” intézkedést hagyta jóvá, hanem a honvédelmi minisztérium ama javaslatát is, hogy Magyarország azonnal szállítsa le az 50 000 munkaszolgálatos első csoportját Németországnak. A minisztertanács annyiban módosította a javaslatot, hogy kikötötte: a munkaszolgálatosokkal „családtagjaiknak” is együtt kell tartaniuk. Három nappal később az első két transzport a két legnagyobb internálótáborból – 1800 zsidó Kistarcsáról és mintegy 2000 Topolyáról – elindult Auschwitzba. A két transzport kizárólag jó erőben lévő, 16-50 éves zsidókból állt – ezekben az internálótáborokban annak idején főként politikai internáltakat és túszokat őriztek.

(…)

Magyarország politikusai és kormánytagjai közül nem mindenki osztotta azt a lelkesedést, amellyel Baky és Endre csoportja a vidéki magyar zsidók összevonását és deportálását végrehajtotta. Nemcsak Horthy bizalmasai, de – ha kevésbé gyakran és erőteljesen is – maga a Sztójay-kormány tagjainak egy része is időnként aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a deportálások visszhangja hogyan érintheti az ország hírnevét és politikai jövőjét. A zsidókérdés végleges megoldásával összefüggő kérdéseket rendszeres időközönként megvitatták a minisztertanácsban, általában a Jaross Andor belügyminiszter által benyújtott jelentések alapján, aki a minisztériumbeli közvetlen munkatársaival, Endrével és Bakyval egyetemben ezen a területen közvetlen fennhatóságot gyakorolt, közvetlen felelősséget viselt, és a zsidókérdésben szabad kezet kapott.

A minisztertanács tagjai újra meg újra jóváhagyták Jaross és beosztottjai jelentéseit, amelyek a deportálások tényét általában úgy álcázták, hogy „németországi munkavégzés céljából útnak indított zsidó transzportokra” hivatkoztak. Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes volt a kormány egyetlen olyan tagja, aki igyekezett felhívni a figyelmet a végleges megoldás nemkívánatos vonatkozásaira; álláspontját nyíltan feltárta a tanács május 17-i ülésén, amelyen Jaross a bevett gyakorlat szerint tájékoztatta kollégáit a tömeges deportálások két nappal korábbi kezdetéről, amit, úgymond, „katonai megfontolások tettek szükségessé”.

A gettókban zajló szörnyűségeknek és a zsidók bevagonírozása és deportálása során tanúsított kegyetlenségnek országszerte sok keresztény, valamint helyi világi és vallási vezető volt tanúja. E szörnyűségekről és kegyetlenségről beszámolt az a számtalan feljegyzés is, amelyet a központi és helyi zsidó tanácsok küldtek a kormány tagjainak, illetve a kormányzó és ellenzéki pártok politikusainak. A diplomáciai úton vagy illegális módon továbbított feljegyzések jó része közvetlenül vagy közvetve eljutott nemcsak a Svájcban és másutt működő nagyobb nemzetközi zsidó szervezetek képviselőihez, de a szövetséges és a semleges országok vezetőihez, a Vatikánhoz és a Nemzetközi Vöröskereszthez is. A svájci sajtó közzétette e tényezők reagálását a beszámolókra – különös tekintettel az auschwitzi megsemmisítési programra –, ami Horthy magatartásában fokozatos változást idézett elő. Ezt a változást még inkább ösztönözte, ha ugyan nem szükségszerűvé tette a birodalom katonai helyzetének folyamatos romlása és mindenekfelett a nyugati szövetségesek normandiai partraszállása. Horthy eltökéltségét tovább erősítette, hogy a német megszálló erőket és mindenekfölött a Gestapót és az SS-egységeket Hitler nem volt hajlandó visszahívni, amire Horthy a hozzá intézett június 6-i levelében kérte.

Június elején Horthy azt a kérést juttatta el Sztójayhoz, hogy a zsidók bizonyos kategóriáit, köztük a kitérteket és a nemzetgazdaság szempontjából értékes értelmiségieket (mérnököket, orvosokat és műszaki szakembereket) mentesítse a zsidóellenes intézkedések hatálya alól. Horthy, aki nyilvánvalóan a saját magatartását is próbálta igazolni, emlékeztette miniszterelnökét, hogy a zsidókérdést a magyar elképzelésekkel és érdekekkel ellentétesen kezelték, és hogy „legújabb értesülései szerint” a magyarországi zsidók ellen hozott intézkedések még a Németországban foganatosított intézkedéseken is túltettek. Félig-meddig követelte ugyan Endre és Baky eltávolítását, de odáig még nem ment el, hogy kérje Sztójayt, hogy szorgalmazza, s ő maga sem rendelte el a deportálások felfüggesztését. A minisztertanács június 10-i ülésén, amelyet azért hívtak össze, hogy beszámolóját a Hitlerrel való találkozásáról meghallgassa, Sztójay – aki nyilvánvalóan ugyanúgy tisztában volt a zsidók ellen elkövetett atrocitásokkal, mint Horthy – aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a zsidóellenes túlkapások „a filoszemita irányzat erősödéséhez” vezethetnek, és javasolta, hogy e nemkívánatos fejlemény elkerülése végett a deportálásokat emberségesebben hajtsák végre.

A minisztertanács a deportálásokról több alkalommal is tárgyalt, köztük a június 21-i, 23-i és 26-i ülésén. Ez utóbbit Horthy szorgalmazására hívták össze, akit akkorra már a nagyszámú hazai és külföldi tiltakozás, de főképpen az egyre romló katonai helyzet aggasztott. Az ülésen a kormányzó elemezte a reá nehezedő nyomásokat és a zsidók ellen deportálásuk közben elkövetett túlkapásokat. Számos jelentésre hivatkozva egyebek között rámutatott azokra a szörnyűségekre, amelyekre Komáromból és Kiskunhalasról szemtanúk hívták fel a figyelmét. A kormányzó beszámolóját Jungerth-Arnóthy megerősítette és kiegészítette. Bár a kormány egyes tagjai megpróbáltak minden felelősséget a németekre hárítani, mások – köztük Imrédy Béla, Sztójay és Reményi-Schneller Lajos – a németek védelmére keltek.

A minisztertanács másnap újra ülésezett, de semmit nem tett a deportálások leállítása érdekében. Jungerth-Arnóthy megrótta kollégáit, amiért Magyarország olyan gyorsan oldja meg a zsidókérdést, s rámutatott, hogy a többi nácibarát csatlósállamban, Szlovákiában, Romániában és Bulgáriában – azokban az országokban, ahol (1939, 1940, illetve 1941 óta) szintén nagy létszámú német katonai erők tartózkodtak – még mindig viszonylag jelentős számú zsidó volt életben. Jungerth-Arnóthy áttekintette Svédország 300-400 zsidó érdekében tett ajánlatát, kitért a svájciak indítványára, hogy magukra vállalják mintegy 7000 zsidó Palesztinába való kivándorlásának lebonyolítását, és ismertette az Amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal (American War Refugee Board) ajánlatát, hogy segítséget nyújtanak a gettókban és táborokban lévő zsidóknak. Imrédy, Jaross, Jurcsek és Reményi-Schneller tiltakozása ellenére a tanács elfogadta a külügyminisztérium ajánlását a svéd és a svájci ajánlattal kapcsolatban, de elutasította az Egyesült Államok ajánlatát. A külső bírálatok élét tompítandó, Sztójay utasította Magyarország képviselőit a baráti és a semleges országokban, hogy az alábbi magyarázatra támaszkodva válaszoljanak „azokra a vádaskodásokra, amelyek az ellenséges és semleges sajtóban jelentek meg a magyar zsidók Németországba való deportálásáról”:

Hazai munkapiac helyzetére és háborúban való teljes részvételére való tekintettel kormány magyar munkások németországi kontingensét felemelni nem tudta, de német kívánságnak zsidók rendelkezésre bocsátásával kívánt eleget tenni. E megegyezés alapján küldetnek ki zsidók németországi munkára. Mivel tapasztalat azt mutatta, hogy zsidók munkakészsége idegenben kisebb, ha családjuktól el vannak vágva, családtagjaik is velük küldettek.

Túl azon, hogy a bevett magyarázatot nyújtja arra, hogy miért kellett a gyermekeket és az időseket is deportálni, Sztójay távirata az egyetlen hozzáférhető hivatalos dokumentum, amely azt bizonyítja, hogy a zsidók deportálása a németek és a magyarok által kötött egyezmény következménye volt.

Miközben a minisztertanács gyakorlatilag halogató taktikázásba kezdett, a deportálások zavartalanul folytatódtak: naponta további 10-12 ezer zsidót szállítottak Auschwitzba. Horthy csak július elején szánta rá magát a cselekvésre. A szűnni nem akaró belső és külső nyomást fokozták a szövetségesek látványos győzelmei, a Budapestet érő bombázások és mindenekfölött a hónap elején bekövetkezett Baky-féle puccskísérlet. Az Endrével és Jaross-sal összejátszó Baky eltökélte, hogy a puccs révén véget vet a kormányon belül érzékelt ingadozásnak, megdönti az uralkodó elitet, és megszerzi a hatalmat Szálasi Ferenc és az általa vezetett nemzetiszocialisták számára. A tervezett puccs fontos célkitűzése volt a magyar zsidóság likvidálásának teljessé tétele. A puccs első lépése, amely a királyi palotába való beszivárgást és Horthy letartóztatását irányozta elő, meghiúsult. A második lépés a Baky közvetlen parancsnoksága alá tartozó csendőregységek bevetését irányozta elő. Az apropót az az ünnepség adta, amelyet az egyik csendőregység tiszteletére július 2-án rendeztek Budapesten. Az összeesküvők azt remélték, hogy az ünnepség alkalmából a fővárosban tartózkodó csendőröket nemcsak a puccsban vethetik majd be, hanem a zsidók későbbi, július 10-re tervezett összegyűjtése és deportálása céljából is. Ám a csendőrök hirtelen megjelenése a fővárosban, amely a küszöbönálló puccskísérletről szóló hírszerzési jelentéseket megerősítette, Horthyt határozott ellenintézkedésekre késztette. A kormányzó lemondta a kitűzött ünnepséget, intézkedett, hogy a csendőrök térjenek vissza állomáshelyükre, utasítást adott a puccsot szervező tisztek letartóztatására, és lojális egységeket vezényelt Budapestre.

Július 5-én a kormányzó bizalmasan közölte Vörös János vezérkari főnökkel, hogy szándékában áll „megakadályozni a zsidók további eltávolítását, hogy megtartsa legalább a Budapesten élőket”. Elhatározását két nappal később hozta nyilvánosságra, amikor elrendelte „a zsidók Németországba szállításának” leállítását, s ilyenformán végre keresztülvitte a június 26-i koronatanácsi ülésen körvonalazott szándékát. Horthy döntését megelőzte a minisztertanács július 5-i ülése. Ezen az eseményen Jungerth-Arnóthy újból áttekintette a zsidóellenes intézkedések negatív következményeit, míg Sztójay Svájc és az angolszász országok álláspontját boncolgatta. Jaross ugyanakkor beszámolt a deportálások pillanatnyi állásáról, és mit sem törődvén Jungerth-Arnóthy ellenvetéseivel, sürgette, hogy a folyamatot a budapesti zsidók deportálásával a rákövetkező néhány napon belül vigyék végig. Jaross elég sikeres erőfeszítéseket tett, hogy a kormányzó terveit meghiúsítsa. A Bakyval, Endrével és a zsidótlanító különítmény többi tagjával összejátszva sikerült még két napon át folytatnia a módszeres bevagonírozási és deportálási kampányt, aminek következtében a főváros környéki zsidó közösségek likvidálása teljessé vált.

(…)

Nem sokkal Lakatos Géza kormányának 1944. augusztus 29-i beiktatása után Horthy nekilátott terve végrehajtásához, Magyarországnak a háborúból történő „szalonképes” kivezetéséhez. A németek a magyar vezetők minden lépéséről folyamatosan, kimerítően és pontosan értesültek számos ügynökük révén, akik között jó néhány magas rangú magyar kormánytisztviselő is akadt. A németek ennélfogva a birodalom érdekeinek biztosítása végett haladéktalanul lépéseket tettek. Védelemben részesítették a nyilaskeresztes vezetőket, akiknek letartóztatására Horthy szeptember 16-án parancsot adott. Hitler utasítására Budapestre rendelték Otto Skorzenyt, hogy a katonai műveleteket Friesner tábornokkal, a fővárosban állomásozó német erők új parancsnokával és Otto Winkelmannnal, a magasabb SS- és rendőri erők parancsnokával közösen hangolja össze. Erich von dem Bach-Zelewski SS-Obergruppenführert, az akkoriban Varsóban állomásozó partizánellenes egységek parancsnokát azzal bízták meg, hogy vegye át az összes helyi rendőri és SS-egység parancsnokságát és a Horthy-ellenes kampányt, katonai fedőnevén a Vasököl-hadműveletet (Operation Panzerfaust) irányítsa.

Különböző okoknál fogva Horthy úgy döntött, hogy október 15-én cselekszik, ami valamennyi lehetséges támogatóját váratlanul érte. A hozzá hűnek tartott katonákat nem lehetett a fővárosba vezényelni, a zsidó munkaszolgálatosokat nem lehetett felfegyverezni, és az erőtlen ellenállási mozgalom által ígért munkásokat sem lehetett időben mozgósítani, hogy Horthy segítségére legyenek.

Horthy október 15-i lépései a tragikomédia valamennyi elemét magukban hordozták. A nap végére, amely az egyik legsötétebb volt az ország történetében, letűnt a Horthy-korszak – és vele együtt a „történelmi” Magyarország is – a maga egyre ingatagabb feudálkapitalista társadalmi-gazdasági rendjével. A németek nyilván mindent tudtak a kormányzó terveiről: nem sokkal a koronatanács délelőtt 10 órára tervezett ülése előtt, amelyre Horthy hivatalos volt, letartóztatták ifj. Horthy Miklóst, a kormányzó egyetlen életben lévő fiát.

Horthy történelmi jelentőségű proklamációját 13 óra körül olvasták fel a nemzetnek a magyar állami rádióban. Ebben a kormányzó felelősségre vonta a németeket, akik belerángatták Magyarországot a háborúba, és az országban sok bűncselekményt követtek el. A zsidókérdés kezelését illetően Horthy kizárólag a Gestapót hibáztatta, s mélyen hallgatott arról, hogy a magyar csendőrség és a többi államhatalmi szerv a végleges megoldás programjának végrehajtásában milyen szégyenletes szerepet játszott.

Horthy a magyar fegyveres erőknek szóló napiparancsában a katonákat felszólította, hogy maradjanak hűek esküjükhöz, és utasításait hajtsák végre. Nem sokkal a parancs közvetítése után azonban a katonák másféle utasításokat kaptak, amelyeket a vezérkari főnök nevében adtak ki. Közölték velük, hogy a proklamáció rájuk nem vonatkozik, s folytassák a katonai műveleteket. Késő délután, amikor a rádióállomást a nyilasok és német szövetségeseik elfoglalták, a harc folytatására vonatkozó parancsot a katonáknak többször is beolvasták.

A fegyveres erők és a polgári lakosság megzavarodott, és nem tudta, mitévő legyen az éter hullámait aznap betöltő ellentmondásos hírek és utasítások hallatán. A magyar tömegek általában véve ugyanolyan passzívan viselkedtek, mint március 19-én, vasárnap, amikor az országot a németek megszállták. Egyedül, ha mégoly rövid ideig is, a zsidó közösség és a hagyományosan Horthy- és nyilas-ellenes elemek ujjongtak. Egyes zsidók letépték sárga csillagjukat, és kitörő örömmel hagyták el a csillagos házakat. Sok munkaszolgálatos levette sárga karszalagját, és eldobta lapátját és csákányát. Késő délutánra  azonban eksztázisukat a balsejtelem váltotta fel. A fegyveres erők, a csendőrség és a rendőrség ugyanis azok oldalára állt, akik „a bolsevizmus elleni harc folytatásáért” szálltak síkra. Az életben maradt zsidók ujjongása korainak bizonyult. Nem a szabadság várt rájuk, hanem a háború egyik legszörnyűbb szakasza.

(…)

Alighogy a rádióállomást megkaparintották, a nyilasok máris dühödt kampányba kezdtek a „judeo-bolsevista veszedelem” ellen, és a csőcseléket a zsidók elleni erőszakra bujtogatták. A zsidó közösség lélekszáma a háború kezdetéhez képest ekkorra már a harmadára zsugorodott. Becslések szerint 150 000 zsidó szolgált a különböző munkaszolgálatos-alakulatokban, további 150-160 ezer zsidó pedig vagy a csillagos házakban koncentrálódott, vagy védett, illetve mentesített státusának köszönhetően viszonylag korlátozásoktól mentesen élt Budapesten. Ismeretlen számú zsidó élt rejtekhelyen vagy hamisított keresztény papírokkal.

A nyilas fiatalokból, sokszor alig tizenévesekből álló felhevült bandák az évek óta tartó antiszemita propagandától megrészegülve fékevesztett gyilkolásba és fosztogatásba kezdtek. Különböző típusú fegyverekkel, köztük géppisztolyokkal és kézigránátokkal rendelkeztek. A megdöbbent és tehetetlen zsidók, akikre a suhancok haragja zúdult, meghúzták magukat csillagos házaikban, s felkészültek a legrosszabbra. A puccs első éjszakáján a nyilas bandák több száz zsidót, köztük munkaszolgálatosokat gyilkoltak meg. Utóbbiakra azért fenték különösen a fogukat, mert némelyikük néhány órával korábban részt vett a nyilasokkal szemben tanúsított aktív ellenállásban. Sok zsidót a Duna-partra vittek, s belelőttek a folyóba.

A budapesti atrocitásokhoz hasonló kegyetlenségeket követtek el vidéken is, ahol sok munkaszolgálatos-század állomásozott. Az egyik, az úgynevezett jolsvai század sorsa különösen tragikusan alakult, nem sokkal a puccs után. A 216 munkaszolgálatosból, szinte kizárólag orvosokból, mérnökökből és más értelmiségiekből álló századot a Székesfehérvártól északnyugatra fekvő Pusztavám nevű kis településen lemészárolták.

Október 16-án körülbelül tíz napra lepecsételték a budapesti csillagos házakat. Az épületekből zsidók nem távozhattak még a legnyomósabb indokkal sem. A szülő nők nem részesülhettek külső segítségben; a halottakat nem lehetett eltemetni; a betegek és a rokkantak csak akkor kaphattak kezelést, ha véletlenül orvos is lakott az épületben; és mindenkinek be kellett érnie annyi élelemmel, amennyi még volt nála, mert senki nem mehetett ki, hogy bevásároljon. A nyilasok az akció során több ezer zsidót szedtek össze. A nyilas kormány vezetői hamar felismerték, hogy a korlátlanul fosztogató és gyilkoló bandák a nemzet stabilitását veszélyeztetik. Vajna Gábor, az antiszemita belügyminiszter, szükségét érezte, hogy kiadjon egy nyilatkozatot, amely tisztázta a Nyilaskeresztes Párt álláspontját a zsidókérdésben, s ugyanakkor az anarchista hajlamú huligánokkal szemben alig leplezett figyelmeztetést is tartalmazott.

(…)

A védett zsidók első átköltöztetésével egyidejűleg a Szálasi-kormány úgy döntött, hogy a fennmaradó zsidókat is egy gettóban helyezi el. Az erről szóló döntést november 18-án közölte a zsidó tanáccsal Solymossy János budapesti rendőrfőparancsnok-helyettes, akit nem sokkal korábban neveztek ki a zsidók koncentrálásáért felelős miniszteri biztosnak. A gettóként kijelölt és Budapest VII. kerületében található körzetben 162 csillagos ház volt, amelyek közül csak 18-ban éltek kizárólag zsidók, volt még 133 keresztény épület is. A terv közel 12 000 keresztény átköltöztetését irányozta elő a gettónak kijelölt körzetből másutt lévő csillagos házakba, melyeket az ott élő zsidóknak ki kellett üríteniük. A terv szerint ugyanakkor a gettóban mintegy 63 000 zsidót kellett összevonni. A terv részleteit a gettó térképével együtt a 8935/1944. B.M. számú rendelet tartalmazta. A Vajna által aláírt rendelet előírásainak nagy része a gettó körzetéből kiköltöztetendő keresztény lakosság jogaival és kedvezményeivel foglalkozott.

A zsidók átköltöztetése november vége felé kezdődött, és gyakorlatilag december 2-ára fejeződött be. A keresztények többsége csak azután hagyta el a gettó körzetét, hogy a zsidók zöme megérkezett. Az átköltöztetett zsidók régi otthonaikban hagyott ingóságait elméletileg fölleltározták, és a keresztény bérlők beköltözése előtt megőrzés alá helyezték. A valóságban azonban a rendelet idevágó előírásának betartására vajmi kevés gondot fordítottak.

Akárcsak a „védett” zsidók átköltöztetésekor, a nyilasok a gettó felé botorkáló zsidókra ezúttal is lecsaptak. Sokukat megtámadták, kirabolták és legyilkolták. December 3-án nyilas bandák megtámadták a Nemzetközi Vöröskereszt területi fennhatósága alatt álló Columbus utcai különleges tábort is, ahol nagyszámú zsidó „várt emigrálásra”.

A gettó 0,3 négyzetkilométernyi területet foglalt el (a 207 négyzetkilométernyi főváros területének töredékét). A varsói gettóhoz hasonlóan magas fakerítés vette körül, amelynek kapui minden irányban nyíltak. Akárcsak Varsóban, a kerítést itt is a zsidók költségén és zsidó munkaerővel építtették meg. A gettó lakossága gyors ütemben nőtt decemberben; a gettóban lévő zsidók száma a hónap végére elérte az 55 000 főt. Az 1945. januári felszabadulást megelőző hetekben csaknem 70 000 zsidó tartózkodott a gettóban. A gettó lakosságának többségét 16 éven aluli gyermekek, betegek, illetve 50 éven felüli férfiak és nők alkották.

A gettó lakosságának nagyarányú és gyors növekedését részint az idézte elő, hogy mintegy 6000 gyermeket telepítettek át ide a Nemzetközi Vöröskereszt által védett otthonokból. A Nemzetközi Vöröskereszt gyermekvédelmi részlegét ekkoriban Komoly Ottó, a Segélyező- és Mentőbizottság vezetője irányította, aki az átszervezett

zsidó tanácsnak is tagja volt, s aki kitüntetett háborús hősként mentesített státust élvezett.

A gettó lakosságának növekedésében közrejátszott az is, hogy a nyilasok ide hozták az általuk letartóztatott bujkáló zsidókat. Néhányan önként vonultak be a gettóba, mert már minden erőforrásuk kimerült, és a bujkálást nem bírták tovább. Sokak szemében a gettó jelentette az utolsó menedéket. Bármennyire nyomorúságos állapotok uralkodtak odabenn, legalább volt kivel megosztani a bánatot, és időnként ingyenes ennivalóhoz is hozzá lehetett jutni. Sok zsidó ugyanakkor remélte, hogy az oroszok a főváros többi részén töltik ki majd haragjukat, és a gettót megkímélik.

Az utolsó szakasz

Bár Budapest körülkerítése a régóta várt felszabadulást ígérte, a Szálasi-rendszer, amely már korábban a nyugat-magyarországi Sopron és Kőszeg körzetébe tette át főhadiszállását, továbbra is úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Mit sem törődve a szovjet ostrom realitásaival, továbbra is rendeleteket adott ki, és értelmetlen parlamenti üléseket tartott. A rendeletek egy része változatlanul a zsidókérdéssel foglalkozott.

A nyilasok kiaknázták a még ellenőrzésük alatt álló területeken uralkodó zűrzavart és anarchikus állapotokat. Rémuralmuk a főváros felszabadulását megelőző hónapban csaknem teljesen fékeveszetté vált. A Budapesten és a „fennhatóságuk” alá tartozó többi területen garázdálkodó fegyveres nyilas bandák fosztogattak, és a védtelen zsidókat gyilkolták. Válogatás nélkül megtámadták az óvóhelyeken, pincékben, a gettón kívüli otthonaikban, a nemzetközi gettóban és a nagy gettóban rejtőzködő zsidókat. Támadásaik egyre vakmerőbbek lettek, és egyre nagyobb méreteket öltöttek. Éjszakánként 50-60 zsidót „végeztek ki”. Először a zsidókat általában az utolsó értéktárgyaiktól is megfosztották, aztán sokukkal a helyszínen végeztek, másokat pedig kivittek a Duna-partra, hogy belelőjék őket a folyóba.

A nyilasok gyakran kórházakban és más intézményekben támadtak meg és mészároltak le zsidókat. December 28-án például megtámadták, és 24 órán át rettegésben tartották a Bethlen téri zsidó kórházat, majd távoztak 28 jobb állapotban lévő zsidó tússzal, akiket két nappal később lemészároltak. Három nappal később a Vadász utca 29. szám alatti úgynevezett Üvegházat támadták meg, amely a svájciak védelme alatt állt, három zsidót megöltek, sokat pedig megsebesítettek. Ugyanaznap egy nyilas banda a Ritz Szállodából elhurcolta, és nem sokkal később meggyilkolta Komoly Ottót. Hasonló sors jutott osztályrészül Szegő Miklósnak, a székesfehérvári zsidó hitközség volt vezetőjének, aki akkoriban már a zsidó tanács egyik vezető tagja volt. 1945. január 11-én a nyilasok kiraboltak, megkínoztak és lemészároltak 92 beteget, orvost és ápolónőt a budai Maros utcai kórházban. Három nappal később egy másik budai kórházat, a Városmajor utcai Ortodox Kórházat támadták meg, ahol szintén sok áldozatot szedtek. Január 19-én egy másik nyilas banda behatolt az ortodox Chevra Kadisa által fenntartott szeretetházba, ahonnan elhurcolt és később lemészárolt 90 bennlakót.

Amikor a szovjet csapatok Budapest külső övezetébe benyomultak, a zsidó vezetőség attól félt, hogy a nyilasok az SS-szel összefogva végső bosszúra szánják el magukat, s minden haragjukat a nagy gettó ellen fordítják. Ebbe a gettóba időről időre behatoltak nyilas bandák és különféle, német és magyar egyenruhás és fegyveres különítmények tagjai. Miután Stöckler és Domonkos több ízben is segítséget kért, Vajna Ernő, a Nyilaskeresztes Párt Budapest védelmével megbízott képviselője parancsot adott ki, amely megtiltotta illetéktelen személyek behatolását a gettóba. A január 10-én kelt parancs leszögezte, hogy a gettóba csak két kijelölt kapun keresztül lehet belépni, és kizárólag olyan engedéllyel rendelkező személyeknek, amelyet a helyi nyilas hatóságok felső szintű tisztségviselői adtak ki.

A parancs ellenére a nyilasok továbbra is behatoltak a gettóba, s a leggyalázatosabb bűncselekményektől sem riadtak vissza. A Wesselényi utca 27. szám alatt például 43 zsidót mészároltak le. Szalai Pál, a Nyilaskeresztes Párt rendőrségi összekötője e bűntény nyomán 1945. január 12-én kivezényelt számos rendőri és nyilas egységet a gettóba azzal a megbízással, hogy az utcákon járőrszolgálatot teljesítsenek, és a kapukat őrizzék. Csakhamar híresztelések kezdtek keringeni arról, hogy az SS és nyilas cinkosai a gettót egy közös villámakció keretében a szovjet csapatok bevonulása előtt meg akarják semmisíteni. Szalai szerint a gettó elleni támadás annak köszönhetően hiúsult meg, hogy ő közbenjárt Vajna Ernőnél – és legfőképpen – Schmidthuber tábornoknál, az SS-Feldheerenhalle páncéloshadosztály parancsnokánál, akinek politikai nézetei a jelek szerint különböztek a Magyarországon állomásozó többi német tábornok nézeteitől. Bár a gettó megmenekülését sokan a saját érdemüknek tekintik, illetve a történészek szerint Raoul Wallenberggel az élen sokan mások is hálát érdemelnek érte, a döntő tényező végső soron a szovjet csapatok gyors előrenyomulása volt. A főváros pesti oldalát, ahol a gettó elterült, január 17–18-án szabadították fel. És még csaknem egy egész hónap telt el ádáz harcok közepette, amíg a Vörös Hadsereg fel tudta szabadítani Budát is.

A budapesti zsidók felszabadítása a magyar zsidóság szenvedéseinek nem vetett véget. Még mindig árokásók és munkaszolgálatosok ezrei sínylődtek részint Nyugat-Magyarországon, részint a birodalom keleti határai között, ahol a Bécs védelmét szolgáló „keleti falat” építették. Sokan közülük csak április 4-én szabadultak ki, amikor végre egész Magyarország felszabadult. Másokat körzetük felszabadulása előtt különböző német koncentrációs táborokba hurcoltak el, ahol egészen május 8-ig, a háború végéig osztoztak a nácizmus többi áldozatának a sorsában, beleértve azt a sok ezer zsidót is, akiket Magyarország vidéki területeiről deportáltak.

(…)

A háború után nyilvánosságra hozott statisztikai beszámolók híven érzékeltetik annak a bűncselekménynek a nagyságrendjét, amit a nácik és magyar cinkosaik a magyarországi zsidók ellen elkövettek. A messze legátfogóbb statisztikai áttekintés a Zsidó Világkongresszus magyarországi képviseletétől származik. Bár nem teljesen pontosak – különösen ami a „hontalan” zsidók által 1941 augusztusában, Kamenyec-Podolszkijban elszenvedett veszteségeket és az ukrajnai munkaszolgálatosokat illeti –, ezek a statisztikák a lehető legjobb megközelítést adják a zsidó közösségek városokra, vármegyékre és vidékekre lebontott veszteségeiről. A háborút követő időszakban azért nem történt hivatalos kísérlet a magyar zsidóság veszteségeinek felmérésére, mivel a háború befejeződése által előidézett területi változások (a Magyarország által Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától 1938 és 1941 között megszerzett területek visszaszálltak a megfelelő utódállamokra) a „pontos” felmérés lehetőségét kizárták.

Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarországon 725 007 főnyi volt a zsidó népesség, ami a 14 683 323 főnyi össznépesség 4,94 százalékának felelt meg. Ezen belül 400 981 zsidó élt a trianoni Magyarországon, 324 026 pedig a Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától visszacsatolt területeken. Az 1941. évi antiszemita törvények értelmében körülbelül 100 000 áttért, illetve zsidó származású keresztény is zsidó fajúnak minősült. Közülük 89 640 fő élt a trianoni Magyarországon (62 350 Budapesten). A visszacsatolt területeken, ahol erős volt az ortodox zsidó tradíció, csupán 10 360 zsidónak minősített áttért, illetve keresztény zsidó élt (lásd az 5. táblázatot).

Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállást megelőzően a zsidó közösség a háborúban mintegy 63 000 főnyi veszteséget szenvedett el. Közülük mintegy 42 000-en munkaszolgálatosok voltak, akiknek többsége az ukrán frontokon vált gyilkosság áldozatává vagy pusztult el; 1941 júliusában és augusztusában deportáltak közel 20 000 zsidót, akiknek többségét Kamenyec-Podolszkij közelében lemészárolták; 1942 januárjában és februárjában pedig közel 1000 zsidót az úgynevezett délvidéki térségben (Bácskában) gyilkoltak halomra. A megszállás előtt elpusztult 63 000 zsidó közül 29 850 származott a trianoni Magyarországról (15 350 Budapestről) és 33 150 a visszacsatolt területekről.

A megszállás alatt a zsidó közösség 501 507 főnyi veszteséget szenvedett el. E zsidók túlnyomó többsége abból a közel 440 000 zsidóból került ki, akiket 1944. május 15-e és július 8-a között Auschwitzba deportáltak. A megszállás alatt elpusztult zsidók közül 267 771 fő a trianoni Magyarországról (85 453 Budapestről és 182 318 vidékről) és 233 736 a visszacsatolt területekről származott. A magyar zsidóság második világháború alatti összvesztesége tehát, leszámítva azokat, akik külföldre menekültek, 564 507 főre rúgott. Közülük 297 621 fő származott a trianoni Magyarországról (100 803 Budapestről), 266 886 pedig a visszacsatolt területekről.

1945 végén 255 500 zsidó volt azokon a területeken, amelyek 1944-ben Magyarország ellenőrzése alá tartoztak. Közülük mintegy 190 000 élt az ország trianoni területein (144 000 Budapesten). A Budapesten lakók közül 119 000 a városban élte meg a felszabadulást; mintegy 69 000 a gettóban, körülbelül 25 000 az úgynevezett nemzetközi gettó védett házaiban, és mintegy 25 000-en voltak olyanok, akik a felszabadulásig hamis árja papírokkal rejtőzködtek. A Budapestre visszatérők közül mintegy 5000-en munkaszolgálatból szabadultak, 20 000-en pedig koncentrációs táborokból.”

Randolph L. Braham