Kiss Károly: A konc 2013. szeptember 10. kedd 19:42

A magyar sajtóban emlegetett Simicska-Puch tengely közelébe sem jutó magyar állampolgárok tömegének fogalma sincs annak a hatalmi játszmának részleteiről, ami a magyar közéletet és gazdaságot, vele az ő személyes boldogulását (vagy nyomorúságát) meghatározza.

Hogy képet alkossunk arról, mi folyhat a kulisszák mögött, érdemes szemügyre venni egy dél-amerikai pédát. Azért ezt, mert egy viszonylag újkeletű dokumentum, tudományos elemzés olvasható róla.

Az USA-ban a politikai kutatások nehezen mutatják ki a kampánytámogatások és az adományozó cégeknél érzékelhető előnyök közti kapcsolatot. A fejlődő országokban és az újkeletű demokráciákban ilyen altruizmus kevésbé valószínű. Az egyéni adakozók általában kevesebb pénzt adnak, így a vállalati adományok súlya nagyobb.

A cégek és a politikusok közti kapcsolatok kevésbé rendezettek, úgyhogy több lehetőség van a piaci pozíciók kialakítására. Az állami kiadások a GDP nagy részét érhetik el, így nagyobb árat lehet kihasítani. Kevésbé vizsgálják az egyes cégek iránti részrehajlást, így a politikusok a nyilvánosság szankcióinak nem ugyanolyan kockázatával fizethetnek támogatóiknak.

A kis- és közepes bevételű demokráciák esetében lényeges kérdés azon politikai piac természete, amelyen az adakozó cég várhatóan befektet: versengő piac, ahol a szereplők összemérik egymást, vagy korlátozott piac, ahol a bennfentes cégek és az uralkodó réteghez tartozó politikusok összejátszanak az új belépők távoltartására, és saját kölcsönös előnyükre osztják szét a hivatali zsákmányt? A versengő politikai befektetés problematikus lehet a demokrácia szemszögéből, mert eszerint pénzzel lehet politikai eredményt venni, de ugyanez azt is jelenti, hogy e piac részvevőit korrektül kezelik. A korlátozott piac súlyosabb normatív gondot jelenthet. Ez általánosabb szcenárió lehet a számos fejlődő demokráciában tapasztalt korrupció túlsúlyából ítélve, és abból, hogy a bennfentes cégeket részesítették előnyben, olyan epizódokban, mint az állami vállalatok privatizációja.

Az egyes országokon belül a politikai befektetés megtérülése és e piac versenyképessége valószínűleg változik azzal, hogy melyik párt van hatalmon. Egyes kormánypártok ellenállhatnak a társasági hozzájárulás csábításának, nem osztogatnak speciális előnyöket azoknak, akik támogatták kampányukat. Mások esetleg aránytalanul jutalmazzák hosszú távú támogatóikat, ami még korlátozottabb, a kormánynak kedvezőbb piacra vezet, vagy minden támogatót egyformán kezelnek, ezzel versengőbbé téve a piacot. Különböző kormánypártok különböző stratégiai célokra is oszthatják ki a hivatali zsákmányt. Egyesek előnyben részesíthetik a kormánykoalíció szövetséges pártjainak kampánytámogatóit, mintegy a törvénykezési kooperáció ellentételezéseként. Más kormányzó pártok esetleg az “egyedül haladást” választják, és csak saját társasági támogatóikat fizetik ki, hogy bebetonozzák a kapcsolatukat és nagyobb keretet biztosítsanak a következő választási hadjáratra.

A brazil választási kampányok drágák, nyilvánosak, és a választások pártfinanszírozása minimális, ami nagy szükségletet generál a társasági adományok iránt. A nyílt-listás és arányos brazil törvényhozási választások nem csak a konkurens pártok jelöltjeivel, hanem saját lista-társaikkal is szembeállítják a jelölteket. Ez azt jelenti, hogy a sikeres jelöltnek képességet kell mutatnia önálló kampányolásra, és e kampányhoz az anyagi alapok összegyűjtésére is. A képviselőket (tag)állami szélességű választókerületben választják, ami növeli a konkurens jelöltek számát. Egy képviselő választási győzelméhez jelentős költségeket kell fedezni: szórólapok, jelvények, plakátok, ajándékok a választóknak, pénzjuttatás olyan helyi politikusoknak, akik szavazatokat tudnak biztosítani. 2006-ban a győztes szövetségi képviselők átlagosan 234,891 USD-t költöttek, kb. a US Képviselőház megfelelő adatának ötödét. Ez lenyűgözően magas összeg, figyelembe véve az átlagbéreket, és azt, hogy – az USA-tól eltérően – a brazil jelöltek nem vásárolnak TV sugárzási időt, és nem versenyeznek előválasztásokon. Sőt, Brazíliában az állami juttatás csak a pártoknak jár, nem az egyes jelölteknek, és ennek nagysága kicsi a kampányköltségekhez mérve. A pártok adhatnak pénzt a jelölteknek, de nagyon keveset adnak azoknak, akik indulnak a szövetségi választásokon. A 2006-os teljes adományösszegnek csak kb. 5 százaléka érkezett pártoktól vagy egyéb bizottságoktól. Tehát hatásos egyéni képviselői kampányhoz a brazíliai jelöltnek nagy összeget kell begyűjtenie a privátszektorbeli adakozóktól.

A brazil rendszer meg is engedi a nagy támogatásokat. Brazíliában a társaságok a bruttó éves bevételük 2 százalékát adhatják közvetlenül jelölteknek. Mivel ez a korlát a cég bevételéhez van kötve, nagy társaságok potenciálisan óriási összegeket adhatnak, és e korlátot is nehéz betartatni, mert cégről cégre, és egy cégen belül, évről évre változik. Sőt, Brazíliában egyesületeknek (szakszervezeteknek) és szövetségeknek (kamaráknak) tilos közvetlen kampánytámogatást adniuk. Az egyetlen nagyobb kampánytámogatási forrás az egyéni támogatókból áll, akik adománya éves bevételük 10 százalékára van limitálva. A társasági adományok limitjéhez képest ez magasnak látszik, és néhányan nagylelkűen adományoznak is, de Brazíliában a kampányt meghatározóan a társaságok finanszírozzák. 2006-ban a szövetségi képviselőjelöltek összegyűjtött adományainak 56.5 százaléka származott társaságoktól, a 32.3 százaléknyi egyéni adományokkal szemben.

A brazil politikai rendszerben a jelöltek hihető kötelezettséget tudnak vállalni arra, hogy törvénykezési előnyökkel fizetnek majd a társasági adományokért. Az egyéni kampány a politikusokat személyes “márkanév” kialakítására ösztönzi, vagyis arra a reputációra, hogy fő kampányfinanszírozóik érdekeit szolgálják hivatali idejük alatt. A legtöbb brazil politikus nem egyszeri amatőr, hanem karrier-politikus, és akik elhagyják a képviselőházat, azok tipikusan állami szinten folytatják karrierjüket, úgyhogy valószínű az ismételt kapcsolat a jelöltek és a támogatók között. A jelölt-támogató kapcsolat hossz útávú természete miatt mindkét szereplő szankcionálni tudja a másikat, ha az nem teljesíti vállalását. Ha a képviselő a céget állami szerződésekhez segíti, de nem kap tőle támogatást a következő kampányban, a jövőben megvonhatja segítő beavatkozását, sőt, nyomást gyakorolhat a megfelelő hivatalnokra, hogy a cég számára már korábban engedélyezett összegek kifizetését visszatartsák. Ha a támogatott képviselő cserben hagyja a céget, az legközelebb megtagadhatja a támogatást, sőt, a konkurens jelöltet támogathatja. Ennél fogva a cégek és a politikusok nagy eséllyel kölcsönös bizalmon és előnyökön alapuló hosszú távú kapcsolatokat ápolnak.

Gondosan kidolgozzák az egyezséget a kormányzati támogatás és a kenőpénzek cseréjéről. Egy 1993-ban kirobban hatalmas botrányban az Egyesített Költségvetési Bizottság magas rangú tagjairól találták úgy, hogy egy építkezési kartelltől fogadtak el fizetséget a szövetségi költségvetésbe illesztett részrehajló (pork-barrel) projektért. A lebukott Construtora Norberto Odebrecht cég belső dokumentumai díj-ütemezést rögzítettek a sikeres előirányzatok esetére: a Bizottság legerősebb tagjának, a relator-general-nak összesen 3 százalék kenőpénz jutott minden elfogadott projekt összegéből, míg a többiek 0.5 és 3 százalék között részesültek minden olyan szerződésből, amihez hozzájárulnak. Viszonzásképp a képviselők a támogatóik utasításait követték költségvetési tárgyalásokon. Az egyik belső memo egy költségvetési bizottsági taggal való találkozást írt le: “Arra kért minket, tájékoztassuk őt más projektekről, melyek értékét növelni szeretnénk. … Azt mondja, biztos benne, hogy teljes mértékben meg fogják adni az összeget, amit a relator-general-tól kér.”

Egy nemrégi interjúban egy törvényhozási munkatárs egy közcélú munkákat végző cég és egy képviselő között fennálló megállapodást említett a kormányzati szerződések 20 százalékos értékének visszafolyatásáról kampányadományok formájában.

A törvényhozók elsősorban a költségvetésbe illesztett pork-barrel projekteket tudnak felkínálni a társasági kampány-adományokért cserébe. A brazil éves költségvetési folyamat a költségvetés benyújtásával kezdődik, ennek pontjait megvizsgálja, majd módosítja az Egyesített Költségvetési Bizottság. Ezután módosítási javaslatokat nyújtanak be az egyes képviselők, a szenátus és az alsóház állandó bizottságai, valamint az egyes szövetségi államok szenátorainak és képviselőinek delegáltjai. Ezt követően a Bizottság szavaz a módosító javaslatok befogadásáról, végül a törvényhozók szavaznak. Miután a költségvetési törvényt elfogadták, a játszma új szakasza kezdődik el, középpontban a vezető hivatalnokkal, aki a költségvetési éven belül a költségvetés bármely sorának összegét csökkentheti, vagy teljesen kitörölheti. A képviselők kulcsszerepet játszanak a lobbizásban, hogy az elfogadott költségvetési pontok szerinti kiadások valóban megtörténjenek. A folyamat elején is lobbiznak, hogy az ő kiadási prioritásaik bekerüljenek a költségvetési tervbe. Így a törvényhozói erőfeszítések a részrehajló kiadásokat több úton is befolyásolják.

A költségvetési eljárás megelőzi az állami szerződések kiosztását, bár alig kérdéses, kivel fognak szerződni egy bizonyos projektre. A költségvetés egyes sorai felhatalmazzák a szövetségi kormányt, hogy szerződést írjon alá a javaslattételi tender győztesével, vagy továbbítsa a keretet a tagállamhoz vagy helyi önkormányzathoz, amely begyűjti az ajánlatokat és szerződik. Tagállami és helyi szinten nem szokatlan, hogy a tender győztesét még a keret szövetségi elfogadása előtt kiválasztják, sőt, a cégek fogalmazzák meg a kiadásra vonatkozó költségvetési módosító javaslatot. Az 1993-as költségvetési botrányban kiderült, hogy egy nagy építőipari cég szerkesztette a tender kiírást a kormányzati szerződésekhez, úgy, hogy az a későbbi győztesnek ágyazott meg sok vele egyenrangú vesztessel szemben.

Az 1993-as költségvetési botrány idején Brazília legnagyobb építőipari vállalatai bevételének 90 százalékát a kormányzati szerződések képezték. A nagy bennfentes cégek iránti részrehajlás foka függ attól, hogy mely pártok osztják el a kedvezményeket. 1985-től 2002-ig Brazíliát jobb-közép pártok irányították, ahol a klientúrás Liberális Front Párt (PFL) fontos tagja volt a koalíciónak a korszak nagy részében. A kormányzati szerződések kiosztásának formális és informális kritériumai tükrözik e pártok hagyományos kötelékeit a bejáratott társaságok érdekeivel.

Sok kutatási eredmény mutat arra, hogy a képviselői győzelem hatása az illető jelöltet támogató céggel kötött szerződésekre a kormánykoalíció pártjaihoz tartozóknál a legnagyobb. A ciklus kezdetén az elnök összeállít egy törvénykezési koalíciót azzal, hogy a szövetséges pártoktól nevez ki minisztereket, de a gyenge pártfegyelem miatt nem számíthat e terv konzisztens támogatására. Hogy fenntartsa a koalíciót, az elnöknek folytonosan egyeztetnie kell az egyes törvényhozók prioritásaival, bele kell egyeznie korábban elfogadott költségvetési tételek felszabadításába, a név szerinti szavazásokért cserébe. Hasonló félrefizetések néha ellenzéki törvényhozókhoz is mehetnek – pl. “ajándék” vásárlása “nem” szavazat helyett – de az ilyen ügyletek ritkábbak. Ezért a választási győzelem hatása a támogatónak kedvező szerződésekre bizonyára a koalíció tagjai közt a legnagyobb, akikkel az elnök a legnagyobb valószínűséggel egyezkedik, és kisebb, vagy nincs az ellenzékieknél.

Az elnökök rendszeresen delegálnak specifikus kiadási döntéseket a kabinet minisztereire, és a hatáskörükbe tartozó ügynökségek – mint pl. Szállítási Infrastruktúra Nemzeti Minisztériumára (DNIT) –írják alá az aktuális szerződéseket. A szövetséges pártok miniszterei kulcsszerepet kapnak mint közvetítők is, akik a pork-ügyletek kiosztásával felsorakoztathatják párttagjaik voksait az elnök mellé. Így a kormánykoalíció törvényhozói a kabinetbeli saját minisztereikkel is tárgyalhatnak, hogy biztosítsák a szerződéseket a támogatóiknak.

A munkáspárti Luiz Inácio Lula da Silva 2006-os elnöki újraválasztását követően létrehozott kormánykoalícióra alkalmazva, a “részrehajló döntés névszerinti voksokért” tétel azt sugallhatja, hogy a szövetséges pártok jelöltjei között nagyobb a hatás, mint a Munkáspárton belül. A Munkáspárt régóta kívülálló a brazil pártok között a belső fegyelem tekintetében. Míg ellenzékben volt, törvényhozóinak voksait nem lehetett olyan könnyen megvenni részrehajló döntésekkel, mint más baloldali pártokéit. Elnökként Lula-nak talán nem kellett fizetnie saját párttagjai voksaiért. Azonban a Munkáspárt is mutat hajlandóságot más koalíciótagok voksainak megvásárlására illegális kifizetésekkel a mensalão (nagy havi fizetés) formájában, egy 2005-ben kirobbant botrány szerint, úgyhogy a legális kifizetések a részrehajló kiadások formájában aligha esnek nehezére. Sőt, a Lula kabinet a második ciklus kezdetén kulcspozíciókat biztosított a szövetséges pártoknak, beleértve a közérdekű munkák kiadásaival kapcsolatos két csúcsminisztert – a Nemzeti Integráció Minisztériumát, amit a Brazil Demokrata Mozgalom Pártja (Partido do Movimento Democrático Brasileiro, PMDB) kapott, és a Közlekedési (Szállítási) Minisztériumot, amit a Köztársaság Párt (Partido da República, PR) kapott.

A Munkáspárt kormányzati stratégiájának más szempontjai azonban ellenkező következtetésekre adnak módot: hogy t.i. a társasági támogatók nagyobb előnyhöz jutnak a Munkáspárt győzelmével, mint más koalíciós tagokéval. Van, aki amellett érvel, hogy az első ciklusban Lula pártjának lehető legnagyobb előnyére törekedett és minimalizálni igyekezett a más pártok tagjaihoz menő kiosztásokat. Azok a minisztériumok, melyeket a koalíciós partnereknek juttattak, talán nem késlekedtek annyit a kiadások elosztásával és a kormányzati szerződésekkel, mint a múltban. Ha ez a kormányzati stratégia folytatódott Lula második ciklusában, akkor előnyben részesítette saját pártját a pork-barrel üzletben. Sőt, a Munkáspárt centrum felé tolódása és Lula első ciklusának korrupciós botrányai hatottak a pártfegyelemre, lényeges defektek fordultak elő olyan kulcsfontosságú szavazásoknál, mint pl. a nyugdíjreformé, és egyes balos párttagok elhagyták a Munkáspártot, és más párthoz csatlakoztak. Így Lula-nak szüksége lehetett pork-barrel kiadásokra pusztán a saját pártján belüli egység fenntartására is. Ezek az érvek azt sugallják, hogy a társasági támogatóknak a választásokon Munkáspárt támogatása jelenthette a legnagyobb megtérülést a későbbi kormányzati szerződések formájában.

A Munkáspárt számos koalíciós döntése Lula második ciklusában ezt az alternatív értelmezést támasztja alá. Míg a hagyományosan pork-barrel szerződésekkel kitömött Nemzeti Integráció Minisztériuma és a Közlekedési Minisztérium a szövetséges pártokhoz került, a Munkáspárt megtartotta a Tervezési Minisztériumot – mely a kezdeti költségvetési javaslatnak, vagyis a kormányzati szerződéses keretek legvonzóbb forrásának elkészítéséért felelős. Ahogy az Egyesített Költségvetési Bizottságában is, melynek összetétele évente változik, a Munkáspárt következetesen magának tartotta meg a legerősebb pozíciót, a relator-general-ét, aki meg tudja védeni a hivatalnok költségvetési javaslatának bizonyos pontjait a kiadási megszorításoktól, és növelheti vagy csökkentheti a kiegészítő javaslatokkal bekerült tételeket.

A tudományos közlemény világosan előadja vizsgált feltevéseit, az alkalmazott (statisztikai) módszertant, az adatok forrását, a számított eredményeket, azok elemzését, a levont következtetéseket, stb. Ez minket itt most kevésbé érint. E nyersen fordított részeket azért hoztam ide, hogy a magyar viszonyokra nyerjünk legalább némi sejtést.

A magyar politikai viszonyok nem azonosak a brazillal. Más a politikai felépítmény, a jogrendszer. De a mozgató erők és a koncért folytatott játszmák hasonlók lehetnek. A Simicska-Puch tengelyről Debreczeni József könyvet írt, és mások is nyilatkoztak róla:

A rendszerváltás környékén és azt követően bár nagy átrendeződés történt a tulajdonosok körében, a nyolcvanas években helyzetbe került “szocialista” (állampárti) káderek tudták a korábban már megszerzett vagyonukat legalizálni, illetve pozíciójukat vagyonra váltani. Már a privatizációs folyamat közben megindult a versenyfutás a minél jobb vagyoni és politikai (piaci) pozíciók megszerzéséért.

Az MSZP maffiája mellett megjelent, illetve alighanem részben abból vált ki a Fidesz kisbirodalma, és bár ádáz harcot folytatott a nagyobb részesedésért, a politikai status quo, vagyis a politikai hatalom és a jövedelem kiosztása közti törvénytelen, de a gyakorlatban kiválóan működő kapcsolat fenntartása közös érdekük volt. Ezt rúgta fel a baltás gyilkos cinkosainak bandája a NER (fasiszta) rendszerének bevezetésével, amit a parlamenti kétharmadra hivatkozva, de alkotmányellenesen erőltetett az országra.

Ez tette lehetővé a munkavállalók és gyengébb vagy védtelenebb vállalkozások korábbinál is durvább, és sokkal nyíltabb kifosztását, emiatt fagynak meg télen, nem találnak munkát, nincs eszköz, tankönyv, tanár az iskolában, gyógyszer, orvos, ápolónő a kórházban, stb.

Az úgynevezett “baloldal”, élén az MSZP-vel azért nem volt, és most sem alkalmas a NER-rel szembeni ellenállás összefogására, mert a megelőző húsz-huszonöt évben maga volt a kifosztás fő fedőszerve, ő adta a politikai támogatást a törvénytelen játszmához. Ezért nincs “baloldali összefogás”, és ezért támadja együttes erővel a NER és “ellenzéke” a DK-t, melynek elnöke az osztogató-fosztogató politikát nyíltan megtagadó Gyurcsány Ferenc, és egyik alelnöke az a Debreczeni József, aki nyíltan írt a nagy cégbirodalmak és a politika kapcsolatáról:

http://hirszerzo.hu/kritika/2011/12/3/Debreceni_Jozsef_alamerult_a_politika_ferto_B8SD1W

http://atlatszo.hu/2011/08/15/frontbaratsag-egymilliard-folott-partszivattyu-a-szerencsepenzeken/

http://atlatszo.hu/2012/06/20/kis-oligarchatarozo-puch-laszlo/

http://hvg.hu/itthon/20110815_simicska_puch_tengely_lmp

http://hirszerzo.hu/velemeny/2011/8/19/20110818_puch_simicska_seres

http://jovonk.info/2011/08/15/simicska-puch-tengely-ugy-egy-aspektusa

http://nepszava.com/2011/08/magyarorszag/simicska-es-puch-a-nagykoalicios-penzszivattyu.html

Ezért dőlhet hátra nyugodtan, és szervezheti a választásokat a Fidesz, hiszen rendszerét nem, csak a szereplőket akarná leváltani az MSZP-vezette koalíció. Ez a másik banda most is csak a koncért hajt, és a populista propaganda mögött a háttérben folytatná a pénzszivattyú működtetését.

Ebből egyben az is következik, hogy a “kormányváltás” nem jelentene rendszerváltást, és egy MSZP vezette koalíciós kormányzat talán kevésbé nyíltan, de ugyanúgy nem jogállami politikát folytatna, mint a mostani rablóbanda.

Nincs értelme “összefogásra” és “választási” részvételre buzdítani. Nem csak azért nincs, amit Bartus László oly világosan kifejtett, és következetesen képvisel, hogy csaló választásokon nem vehetünk részt, és hogy a részvétel legitimálja a kiíró rendszert, hanem azért sincs értelme, mert az egyébként valószínűtlen formális győzelem helyben hagyná a kifosztás alapelvét, s csak külalakja változna kissé. Kb. annyira lenne elviselhetőbb a kín, mint a legvidámabb barakkban, ahol a keleti tömb más tagjaihoz hasonlítgattuk sorsunkat.

A NER-rel szemben egyetlen viselkedés fogadható el: az elvi elutasítás. Ha pedig sikerül valamikor megszüntetni a NER-t, és visszaállítani az Alkotmányt, akkor azt úgy kell módosítanunk, és úgy kell aktívan politizálnunk, hogy a pénzszivattyú ne működhessen.