Randolph Braham 90 éves 2013. január 7. hétfő 19:35 | AN

New York – A magyar holokausztkutatás legnagyobb alakja decemberben töltötte be 90. életévét. Randolph Braham életműve nyomán a világ legjobban feltárt népirtása a magyar holokauszt.Ha Randolph Braham nem alkotja meg páratlan életművét, még azt is vitatnák, hogy volt-e holokauszt Magyarországon.

Randolph Braham a New York-i Graduate Center of the City University nyugalmazott egyetemi tanára, az egyetemen működő Institute for Holocaust Studies igazgatója. Ma is bejár az egyetemre, aktívan dolgozik, konferenciákat szervez, előadásokat tart, cikkeket ír, tanulmánykötetet szerkeszt. Az 1981-ben kiadott (és 1994-ben bővített második kiadásban megjelent) „The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary” című kétkötetes munkája a holokausztkutatás alapműve. A mű magyar nyelvű kiadása „A népirtás politikája: A holocaust Magyarországon”  címen jelent meg Budapesten 1997-ben. Eddigi életében 60 könyvet írt vagy szerkesztett, nagyon sok fiatal magyar kutatónak adott ösztöndíjat, hogy a vészkorszakot tanulmányozzák.

Randolph Braham Bukarestben született, majd szülei visszaköltöztek az erdélyi Désre, ahol a műbútorasztalos szakmát tanulta ki. A második bécsi döntés után Dést visszacsatolták a Magyarországhoz, ezért szüleit és testvérét deportálták; a szüleit megölték. A 21 éves Randolph Braham ukrajnai munkaszolgálatra, a X/2-es munkaszolgálatos századba vonult be 1943. október 4-én. Innen 1944. december közepén négy társával megszökött. 1945 elején szovjet hadifogolytáborba került, ahonnan egy elhárító tiszt segítségével sikerült megszöknie. 1948-ban került Amerikába, ahol a politikai tudományok sokszorosan kitüntetett professzora lett, műveit kárpótlási ügyekben és háborús bűnöket érintő perekben forrásmunkaként fogadta el számos ország bírósága. Hosszú ideig tagja volt a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum akadémiai bizottságának. Steven Spielberg The Last Days című dokumentumfilmjének egyik főszereplője, életéről a Duna TV külön dokumentumfilmet (Rémálmok nyomában) készített. Felesége vegyészmérnökként dolgozott nyugdíjba vonulása előtt, két fia és két unokája van.

Randolph Braham a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetésekben részesült, róla nevezték el a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban a Randolph L. Braham Téka és Információs Központot.

Lapunk és olvasóink nevében is szeretettel köszöntjük születésnapján Randolph Braham professzort, és jó egészséget kívánunk!

.

“Egy dicső nemzetkép érdekében”

Kilencvenedik születésnapján egy interjúval köszöntjük Randolph Brahamet, amely abból az alkalomból jelent meg a Magyar Narancsban, hogy tavaly október közepén a budapesti Holokauszt Emlékközpontban átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, és felavatta a róla elnevezett Tékát és Információs Központot. A történelmi ismeretek szempontjából rendkívül érdekes és izgalmas interjú a Magyar Narancsban jelent meg, és teljes terjedelmében közöljük.

Rényi Pál Dániel

Magyar Narancs: Előadásai során éppúgy, mint a tanulmányaiban visszatérően a magyar történeti emlékezet és a holokauszttal való szembenézés hiányosságaira hívja fel a figyelmet. Miért?

Randolph L. Braham: Magyarország más kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan elmulasztotta vállalni annak a felelősségét, ami zsidó közösségeivel történt 1944-ben. Ehelyett csak arra történtek próbálkozások, hogy minden felelősséget a német nácikra, illetve a Szálasi-korszak magyar nyilasaira hárítsanak. Ez persze nem változtat a tényen, hogy a magyarországi zsidók elhurcolására és megsemmisítésére 1944 márciusa és júliusa között – Horthy Miklós kormányzása és a Sztójay-kormány alatt – került sor. Nagyon sok magyar a szíve mélyén sajnálja és szégyelli, ami történt. Többségük – egy dicső, tisztességes és becsületes nemzetkép megőrzése érdekében – mégis szükségét érzi, hogy bagatellizálja Horthy szerepét, és felmentse őt a felelőssége alól. A magyaroknak igenis nyíltan és őszintén szembesíteniük kell magukat saját történelmükkel. Anélkül, hogy tudatában lennének és megértenék azt, mi történt ebben az országban 1918 és 1945, és főként 1944 márciusa és júliusa között, a most felnövő generációk nem lesznek képesek egy valóban szabad, demokratikus államot alkotni. Nem lehet demokratikus társadalmat építeni hazug alapokon. Szembesülni kell a történelemmel, de – és ez nagyon fontos – mindenféle bűntudat nélkül. Hangsúlyozni kell: a bűn és a bűntudat mindig egyéni, sohasem kollektív. A gyilkosok gyermekei ártatlanok.

MN: Hasonló jellegű traumákkal más európai országoknak is meg kellett küzdeniük. Felfedezhető olyan egyetemes motívum, amely mindenhol torzítja a nemzetek történeti emlékezetét?
RLB: Egyetlen ideológiai eszmeáramlat létezik, amely máig képes hatást gyakorolni, embereket és nemzeteket irányítani, s amely hatalmasabb, mint bármely másik: ez a nacionalizmus. A nacionalizmus a 17. században, röviddel a harmincéves háború után született meg, és a francia forradalom alatt, illetve utána élte legfőbb virágzását; túlélte a 20. század két gyilkos “izmusát”, a nácizmust és a kommunizmust is. Máig a nacionalizmus gyakorolja a legnagyobb befolyást emberekre és politikusokra. Követői – tudatában vannak, vagy sem – maguk is önkéntelenül csatlakoznak azokhoz, akik szándékosan törekszenek a történelem szégyenfoltjainak az eltüntetésére. Nem lehet elégszer megdöbbenni azon, hogy a XX. században épp a keresztény Európában történt meg az, hogy a származásuk miatt egymás mögé felsorakoztattak és iparszerű módon és méretekben legyilkoltak embereket.
Egyáltalán nem aggaszt a szélsőségesek, a holokauszttagadók vagy az azt meghamisítani igyekvők jelenléte: ők idővel így is, úgy is a történelem szemétdombján végzik. A többséget képviselő, mérsékeltnek mutatkozó politikusok aggasztanak inkább, akik szívük mélyén pontosan tudják, mit tettek elődeik a magyarországi zsidósággal – mégsem hajlandóak nyíltan és bátran vállalni a magyar állam szerepét a zsidók elleni hadjáratban, és ekként hallgatásukkal mossák tisztára a magyar történelem fekete napjait. Ezt a fajta szemhunyást szemlélteti részben Magyarország nemrég elfogadott új Alkotmánya is, melynek preambuluma szerint Magyarországot 1944 márciusa és 1990 májusa között megfosztották önrendelkezésétől. Ez a fogalmazás mintegy elválasztja, mondhatni feloldozza sokak szemében a magyarságot több százezer zsidó futószalagon történt legyilkolásának terhe alól. Ettől még a tény tény marad: a magyar állam felügyelete alatt működő hatósági szerveken, tehát a csendőrségen és a rendőrségen túl közhivatalnokok, civilek, sőt önkéntesek is segédkeztek mintegy 440 ezer honfitársuk három-négy hónap alatt történt elhurcolásában, és ezáltal Auschwitzban és más német koncentrációs táborokban történő legyilkolásában.

MN: Magyarországon nehezíti, szinte ellehetetleníti az őszinte szembenézést, hogy a nácizmust azonnal a kommunista elnyomás évtizedei követték.
RLB: Sok magyar nacionalista annak hangsúlyozásával próbálja oldani magában ezeket a feszültségeket, hogy a nem zsidó magyarok is szenvedtek a kommunista rezsim alatt, mely ráadásul – ellentétben a náci megszállással – nem csupán néhány hónapig, hanem évtizedekig tartott. Mintegy önkéntelenül is azt sugallják maguknak, hogy a történelmi felelősség kérdése a magyarországi zsidóság és a többségi társadalom között valamiképp “kiegyenlítődött”. A zsidók a náciktól szenvedtek, a magyarok többsége a kommunizmus alatt – mondják. Az összehasonlítási kényszernek megágyaz az a szélsőséges nacionalista képzet, mely magát a kommunizmust is a zsidósággal azonosítja. Ezt a teóriát sokuk szerint alátámasztja, hogy a Kun-rezsim és a Rákosi-rezsim vezetői között számos zsidó származású bolsevik is helyet kapott. Többségüket azonban néhány év elteltével eltávolították a Kommunista Párt vezetéséből. Nemcsak itt, mindenhol. De tudni kell, hogy a Kommunista Pártban tisztséghez jutók nem vallották magukat zsidónak, miközben a zsidókat vallási identitásuk miatt éppúgy üldözték, mint burzsoá rétegekkel azonosított üzletorientált szakmáik miatt is. Az is dokumentált tény, hogy létezett kommunista antiszemitizmus. Köztudott, hogy maga Sztálin is antiszemita volt.
A náci összeomlást követően rengeteg zsidó hitt abban, hogy az új szocialista éra elhozza a valódi felszabadulást és az antiszemitizmus végét. De a zsidóság rövid úton elhagyta ezen illúzióit, köztük azok is, akik részévé váltak a Kommunista Pártnak. A sztálinista éra a holokauszt kérdését tudatosan süllyesztette el a történelem orwelli fekete lyukában. Senki nem beszélt róla. A zsidóknak címzett kommunista üzenet nagyjából így szólt: felejtsétek el az ellopott vagyonaitokat, szenvedéseiteket, felejtsétek el halott szüleiteket – építsünk közösen egy új, boldog szocialista rendszert.

MN: Miként történhetett meg, hogy a magyar holokausztra alig valamivel a tengelyhatalmak végső bukása előtt került sor – akkor, amikor a Harmadik Birodalom bukása már biztos volt?
RLB: Ha úgy szól a kérdés, hogy kik voltak inkább felelősek, a magyarok vagy a németek, azt mondanám: a németek 51 százalékban felelősek, mert ha nem szállták volna meg az országot, Magyarország “csak” 60-65 ezer zsidót veszített volna, több százezren megmenekülnek. Ám 49 százalékban a magyarok a felelősek. Bármi lett volna is a németek szándéka, abban a történelmi pillanatban már nem tudták volna teljesíteni ördögi tervüket a magyar kormány egyes, Horthy által alkotmányosan kinevezett képviselőinek lelkes támogatása nélkül, akik a magyar állam hatósági erőit az egyébként meglehetősen szerény létszámú – alig valamivel több mint százfős – Eichmann-Sonderkommando rendelkezésére bocsátották. Amikor a deportálást koordináló Adolf Eichmann és csapata bevonult Magyarországra, nem lehettek biztosak benne, hogy a magyar államvezetés engedni fogja a zsidók elhurcolását. Eleinte attól féltek, hogy Horthy követi a román tábornagy, Ion Antonescu példáját, és a zsidókérdést belügyként kezeli majd. A németek tudták, hogy a román diktátor volt a felelős közel 300 ezer román és ukrán zsidónak a világháború első két éve alatt történt meggyilkolásáért. Tudták azt is, hogy Antonescu 1942 szeptemberében – négy hónappal Sztálingrád előtt – visszautasította a “végső megoldást”. Azzal, hogy Antonescu belügyként kezelte a zsidókérdést, megmentette az óromán és a dél-erdélyi, többségében magyar ajkú zsidóság nagy részét. Amikor Eichmann bevonult Magyarországra, sokan már a nácik közül is tudták, hogy a tengelyhatalmak elvesztik a világháborút. Épp emiatt döntöttek úgy, hogy a zsidók ellen vívott háborút viszont mindenképp győzelemre viszik.

MN: Tanulmányaiban rendre a magyar holokauszt különleges voltára mint az “elkerülhető holokausztra” hívja fel a figyelmet. Miben különbözött a magyar holokauszt más európai országok zsidó közösségeinek elhurcolásától és meggyilkolásától?
RLB: A későbbi veszteségek tükrében állítható, hogy a magyar zsidó közösségek a világháború első négy és fél évét viszonylag “szerény” veszteségekkel élték túl. Az 1942-es újvidéki vérengzés során, illetve a Kamenyec-Podolszkijban és Ukrajna más vidékein meghalt vagy legyilkolt, nagyjából 42-45 ezer munkaszolgálatossal együtt 1944 márciusáig hozzávetőleg 60 ezer magyar, a Kárpát-medencében élő zsidó veszett oda. 1944 tavaszán a két bécsi döntéssel viszszacsatolt országrész lakosságával együtt 800 ezres volt a magyar zsidó közösség, és köztük volt mintegy 100 ezer kitért, illetve keresztény, a faji törvények szerint zsidónak minősülő honpolgár is. Négy és fél évvel a háború kezdete után ez volt a legnagyobb, a leginkább “érintetlenül” hagyott zsidó közösség Európában.
Mint azt sok helyen hangsúlyoztam, a német megszállás szükségességének mindenekelőtt stratégiai okai voltak. Németország tudta, hogy a magyarok 1943 közepétől szerettek volna minél jobb feltételek biztosítása mellett kilépni a szövetségből, és nem engedhette meg magának, hogy Magyarország Olaszországéhoz hasonló útra lépjen. Amint ezt a stratégiai döntést meghozták, a németek szempontjából a zsidókérdés végleges megoldása “logikus” lépésnek tetszett. De erre esélyük sem lett volna a magyar hatóságok aktív, lelkes, mondhatnám, önfeledt segítsége nélkül. Több oka van annak, amiért én Magyarországra mint a legvitatottabb holokauszt-fejezetre utalok. Egyrészt ez volt az európai holokauszt legkíméletlenebbül és leggyorsabban végrehajtott pusztítása. A németeknek nagyjából négy-öt év kellett ahhoz, hogy “megoldják” a zsidókérdést Lengyelországban, ezt Magyarországon az akkori államvezetés teljes támogatása mellett négy hónap alatt végezték el.

MN: Több helyen utal arra, hogy a magyar zsidó közösségek oly mértékben asszimilálódtak a magyar társadalomba, hogy még csak nem is sejtették, mi vár rájuk.
RLB: Az 1848 utáni évtizedekben a magyarországi zsidó közösség nem csupán asszimilálódott, hanem valódi hazafiként kötődött a magyar ügyhöz. Hasonlóan erős jelenség talán csak Németországban volt megfigyelhető. Ignotus Pál mondta valahol: a magyar zsidók helyenként magyarabbak voltak a magyaroknál is. Igazi patrióták voltak – olyannyira, hogy az itt élő többi nemzetiség, a románok, szlovákok, horvátok gyűlölték őket emiatt. A magyar zsidó közösségek vezetői szinte mind a “zsidó aranykorszak”, az 1867-es kiegyezés utáni évtizedek alatt születtek, akkor nőttek fel. Még a német megszállás előtti hónapban is teljesen meg voltak győződve arról, hogy a kormányon lévő konzervatív arisztokráciához fűződő több évtizedes kapcsolataik megvédik a magyarországi zsidóságot azoktól a szenvedésektől, amelyekről előbb Újvidékről, Kárpátaljáról, később a lengyelországi és németországi hírekből értesültek. A “zsidó aranykorszak” alatt a zsidó hit magyarjai biztosították azt a vékonyka politikai többséget a kormányzó magyar arisztokráciának, amely lehetővé tette számára, hogy megőrizze politikai hatalmát – egyebek mellett más nemzetiségek politikai képviseleteivel szemben.

MN: Gyanútlanságuk az első világháborút övező antiszemitizmus fényében mégis hihetetlennek tetszik, elég csak az 1920-as numerus claususra és a további zsidótörvényekre gondolni.
RLB: Hogy érthető legyen a zsidók patriotizmusa, mondok egy példát. Több nemzetközi zsidó szervezet, például a Francia Izraeliták Közössége a Népszövetség elé citálta a numerus clausust, mondván, hogy sérti a trianoni békeszerződés, illetve a nemzetközi szervezet alapelveit. Az itteni zsidók – mint Vázsonyi Vilmos (1917-18-ban a harmadik Wekerle-kormány minisztere – R. P. D.) és mások is – e kezdeményezést azzal utasították el, hogy ez magyar belügy, és szükségtelen külföldi erőknek beavatkozniuk a magyar politikába. A belpolitikai problémák alkotmányos megoldásának fontosságáról beszéltek, és hazafiságukra jellemző, hogy a zsidó vezetők érvei között szerepelt az is: ők nem hajlandóak azon fórum elé járulni, amely ilyen brutális veszteségeket okozott Magyarországnak a trianoni békeszerződés elfogadásával. Később – részben emiatt – a magyar zsidóságot csak az egyetemes zsidóság “kiszáradt ágaként” emlegették.

MN: Az 1942-es újvidéki mészárlás után sem érezték magukat veszélyben?
RLB: A zsidó közösségek vezetői biztosak voltak abban, hogy ami másutt történik, nálunk nem következhet be – és ennek nem is volt realitása 1942 és 1944 között, a Kállay-kormány alatt. Kállay vagy épp Bethlen – Horthyhoz hasonlóan – “civilizált antiszemita” volt: nem szerették a zsidókat, de maguktól eszükbe sem jutott volna élni a tömegmészárlás módszereivel. Kállay folyamatosan visszautasította a németek követeléseit a “végső megoldásra”. A zsidók hitét táplálta egyebek mellett az is, hogy a Kállay-kormány 1943 végén bíróság elé állíttatta azokat a magas rangú kormányzati tisztviselőket, akiket felelősség terhelt az újvidéki tömegmészárlásért.
A zsidó vezetők mind itt, mind Szlovákiában azt hitték, hogy olyan emberek, mint Adolf Eichmann és Dieter Wisliceny (az SS századosa, a szlovák és a magyar deportálások másik fő szervezője – R. P. D.) megvesztegetésével el tudják halasztani vagy akár megelőzni a deportálást. Nem is gondoltak arra, hogy mind Eichmannt, mind Wislicenyt egyenesen a Harmadik Birodalom központjából vezényelték ide, és szigorú utasításokat kellett végrehajtaniuk. Hitler jóváhagyta, Himmler pedig közvetítette Eichmannéknak azt az üzenetet, mely szerint tárgyalhatnak a zsidó vezetőkkel, de csak három cél érdekében. Egy: szerezzenek annyi pénzt a gazdag zsidóktól, amennyit csak lehet. Kettő: hitessék el velük, hogy a tárgyalások eredményeként megmenekülhetnek. Három: a tárgyalások során tereljék el figyelmüket egy, a varsói gettólázadáshoz hasonló felkelés lehetőségéről. A zsidó vezetők egyik pillanatról a másikra védtelenné és eszköztelenné váltak: a megszállás napjától kezdve ugyanis az addig kormányzati pozícióban lévő maréknyi konzervatív-arisztokrata szövetségesüket is letartóztatták a Gestapo emberei.
A magyar zsidó tömegek vakságában szerepet játszott, hogy noha vezetőik már ismerhették az auschwitzi jegyzőkönyvet, nekik nem volt tudomásuk az Auschwitzban és más koncentrációs táborokban zajló tömeggyilkosságokról. Teljesen kifosztották és gettókba zárták őket. A legtöbb európai országban található gettók városok közelében, külső kerületeikben épültek. Magyarországon többnyire városoktól távol eső, elhagyott téglagyárakat, raktárépületeket tömtek tele zsidókkal, de voltak helyek – mint például az én gyermekkorom városa, az észak-erdélyi Dés közelében -, ahol egyszerűen a szabad ég alatt, egy erdőben kerítették körbe a gettó területét. Így aztán 1944. május 15-én, amikor az első deportáló vonat megérkezett, hogy elszállítsa a zsidókat, közülük sokan boldogan, a “felszabadulás” reményében szálltak fel a vagonokba. Biztosak voltak benne, hogy ennél rosszabb már úgysem jöhet.

MN: Eichmann 1960-as elfogását követően azt mondta: “Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség embertelensége.” Mivel magyarázható a magyar hatóságok különösen kíméletlen fellépése 1944 tavaszán és nyarán?
RLB: 1944-ben a nyilaskeresztesek, a szélsőjobboldal térnyerése nem a semmiből történt; a két évtizedes, szisztematikus antiszemita propaganda terméke volt. Az 1919-es ellenforradalom után és a Horthy-éra alatt az antiszemitizmus egyre erősebben, egyre koncentráltabban volt jelen mind a kultúrában, mind az oktatásban, és szerves részévé vált a politikai ethosznak is. A zsidótörvények elfogadásával kezdődően a magyarok többségét szisztematikusan mérgezték az antiszemitizmussal, és a már korábban létező antijudaista propagandát a nácik rasszista elemekkel egészítették ki. Való igaz, amikor Eichmann a csapatával bevonult, “kellemes” meglepetésként érte az a buzgóság, elhivatottság és gyorsaság, amellyel a Sztójay-kormány egyes – mind Horthy által, alkotmányos módon kinevezett – operatív vezetői végrehajtották az “Endlösung” parancsait. Sietniük kellett, tudták, hogy a szovjetek hamarosan elérik a román határt. Október 15-ig mindezt a központi kormány igazgatta, megvalósítását pedig a hivatásos állami szervek állami politika alapján hajtották végre. Törvénnyé emelték a zsidók kirablását – így sokakat az is motivált a zsidók elhurcolásában, hogy rátegyék a kezüket a tehetős zsidó üzletemberek gyáraira, vállalataira. A helyi SS-t is motiválta a zsidó vagyon megszerzése.

MN: A Horthy Miklós szerepének rehabilitálására vagy relativizálására irányuló kísérletek érvei között gyakran szerepel, hogy végső soron ő állította le a deportálásokat 1944 júliusában.
RLB: A klessheimi kastélyban folytatott tárgyalásuk során Horthy voltaképp megegyezett Hitlerrel 300 ezer zsidó “munkás” átadásáról. A zsidó vezetők ezt természetesen nem tudhatták, miként azt sem, hogy a kormányzó vállalta azt is: a továbbiakban nem szól bele a zsidókat érintő kérdésekbe. A deportálások júliusi leállítására több különböző ok miatt került sor. Horthyra erősödő nyomás nehezedett a pápa, Roosevelt amerikai elnök és Gusztáv svéd király részéről is. Az antináci magyar vezetők és politikusok is egyre hangosabban tiltakoztak. És nem utolsósorban erre ösztökélte Horthyt az egyre fenyegetőbbé váló katonai helyzet is: a szovjet csapatok már Romániában voltak, a nyugati szövetségesek már megvetették a lábukat Franciaországban, Budapestet pedig július elején súlyos légi csapások érték, hogy csak néhány példát említsek. Horthy minden valószínűség szerint arra a következtetésre jutott, hogy a tengelyhatalmak elvesztették a háborút. De a vidéki zsidóság majdnem teljes kiirtása nem a Szálasi-, hanem a Horthy-korszak alatt történt meg! A nyilasok közül valóban sokan együttműködtek a hatalommal a Horthy-éra alatt és előtt is: előkészítették a terepet az antiszemita akciókhoz, de a zsidók elkülönítése, megbélyegzése, összegyűjtése, kifosztása és deportálása, majd későbbi elgázosítása, elégetése a Horthy-korszak alatt történt. Edmund Veesenmayer, aki a birodalom nagykövete és teljhatalmú magyarországi megbízottja volt a magyar holokauszt idején, tanúskodott az Endre- Baky-Jaross-perben. Többek között azt mondta: “Horthy ugyanaz az államfő, aki egyik oldalról megmutatta erejét azzal, hogy július elején képes volt leállítani a deportálásokat, ám ezen erejével – ha igazán akarta volna – már az elején megállíthatta, meg is előzhette volna a deportálásokat.”

MN: Lát még esélyt arra, hogy Magyarország szembesítse magát ezekkel a történelmi tényekkel? Ez a kérdés a kommunista diktatúra alatt a szőnyeg alá volt söpörve – szemben a nyugat-európai demokráciákkal, ahol a demokratikus intézményrendszer kifejlődése mintegy kikényszerítette e folyamatokat.
RLB: Semmiképp nem szeretném kommentálni a magyar politika jelen helyzetét. De azt elmondhatom, és ezt őszintén gondolom, hogy Antall József és kormánya még szembesíthette volna az országot 1944-gyel, nyíltan és őszintén, ahogy a németek tették Adenauer alatt. Antall a holokausztról azt mondta: ha feltétlenül erről kell beszélnünk, ki kell emelnünk az igaz magyarok küzdelmeit, és bemutatni, hogy mit tettek egyes magyarok a zsidók megmentése érdekében. Ezt az attitűdöt Antall gyakorlatilag hivatalos álláspontként kezelte. Én ezt nem tudtam másként értékelni, mint hogy antikommunizmusuk által vezérelve még a holokauszt megítélésében is átütött a nacionalizmusuk. Fontos beszélnünk az “igaz keresztényekről”, mert a fiatal generációnak meg kell mutatni, hogy voltak igazi hősök. De ezek a kivételesen bátor emberek kevesen voltak. És nem lehet kárhoztatni azokat, akik ezt nem cselekedték meg, mert nagyon szigorú törvények tiltották a zsidók segítését és bújtatását. De az is tény, hogy “igazak” főleg 1944. október 15-től, a Szálasi-korszak kezdetével, Budapesten akadtak – előtte sajnos még kevesebben voltak. A nyilas korszak Budapestjén már valamivel könnyebb volt bújtatni a zsidókat, ugyanez a kis falvak közösségeiben, különösen 1944 nyarán szinte kivitelezhetetlen volt. Megtévesztő, ha állandóan az “igazak” bátorságát hangsúlyozzuk, de ezeket a bátor cselekedeteket nem a holokauszt kontextusán belül értékeljük. Szerepük túlhangsúlyozása eltereli a figyelmet a zsidók ellen elkövetett borzalmakról.