Deutsch Gábor: Az önjáróság veszélyei 2012. június 2. szombat 18:56

Az internet kitágította a világot. Híreket, elemzéseket hallunk, látunk éjjel-nappal. Számos hang olyan érdes és sértő, hogy szidjuk a technikát, amely ezeknek fórumot biztosít. Olyan szlogenek sem ritkák, melyekről azt hittük, már soha nem találkozunk velük. Tapasztalunk bizonyos lépéseket, mely aggodalomra ad okot. Akik megéltünk néhány rendszerváltást, kötelességünk tapasztalatainkat elmondani. Számos orgánum arra biztat, menni kell, menni kell, elhagyni az országot. Őseink sem mentek időben, meg is sínylették. Az igazság: mentek volna szegények, de nem volt hová. Aztán vették a vándorbotot, például a fordulat évében a háború után életveszélyt is vállalva. 56 végén, 57 elején kitántorgott a nagyvilágba majd százezer emberünk. Biztos, hogy nincs más megoldás? Most is mennek rezidensek, tudósok, szakmunkások, munkanélküliek. Nem lehetne arra biztatni, hogy maradni érdemes? Tehetséges emberek mentek el, pedig ha maradtak volna, itt több hasznuk lenne, mint odakint – még ha ott a kenyér nagyobb is.

Vegyük sorra, mi az, ami az utóbbi időben beszédtéma, vitára és aggodalomra ad okot. Három jelentős, de mindhárom esetben diktatórikus vezető egyéniségről beszélhetünk. Sorsuk alakulásában sok a hasonlóság. Ezek: Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János. Mindhárom forradalmat fojtott el súlyos megtorlással, aztán kiegyezéssel tűrhető viszonyokat teremtettek, de közülük kettő vesztes háborúba vezette az országot, megkurtítás lett az eredménye és nagy emberveszteség. Már-már Magyarország létét veszélyeztette az első világháború bukása. Bármilyen furcsa, de Károlyi Mihály köztársasági elnök kétségbeesett lépése mentette meg az országot a teljes szétdarabolástól. A Tanácsköztársaságnak adta át a hatalmat, annak hadserege védte a határokat, ezért csatlakoztak hozzájuk a régi katonatisztek is. (Nemeskürty István professzor szerint erről most nem beszélünk.) Sajnos, a Tanácskormány elismerését sejtették a győztes hatalmak, ezért a visszavonulást követelték, az akkori vezetők ezt teljesítették. De így sem Szolnoknál húzták meg a határt, ahogy azt a Vix-jegyzék követelte. A fegyveresek támogatásával hatalomra került Horthy Miklós az első perctől kezdve rossz sínre tette az ország vonatát, amely törvényszerűen vezetett a Don-kanyarhoz, Auschwitzhoz és újabb vesztes háborúba, amelynek végén újabb csonkítás lett az ország testén. Majd egymillió ember pusztult el a csatatéren, az elhurcolásban, a bombázások következtében. A három felsorolt vezető közül magasan az övé a legvastagabb veszteséglista. Enyhítő körülmény, hogy nem tudhatta a nacionalista demagógia hová vezethet és még valamelyes remény lehetett a Trianon korrigálásához. Már tudjuk, hogy hiú remény. Pozitív vonásokat is találunk. Lengyelországból, Németországból, Ausztriából befogadott menekülteket, a nyilas pártot egy időben betiltotta, Szálasit lefogatta. De a negatívum sem elhallgatható. A szó megelőzi a tettet. Márpedig a nacionalista szólamok hol halkabban, hol hangosabban, de végig jelen voltak. A tiszti különítményeseket elég sokáig támogatta. Lőw Immánuel rabbi bebörtönzése, olyan személyek eltűnése, akiknek nevét már utca sem őrzi – pl. Somogyi, Bacsó -, a fekete pontokat szaporítja. Szigeti Jenő adventista lelkész szavait idézve: demokráciáról beszéltek, és ott volt a Numerus Clausus és a zsidótörvények Európában először, vallásszabadságról szónokoltak, de a kis egyházakat nem engedélyezték. Könyvtárában még őrzik azokat a műveket, amelyeken a csendőrszurony nyoma felfedezhető. Teleki Pál öngyilkossága nem jelentett kijózanodást, mert utóda a fél világnak megüzente a hadat.  Románia után elhatározott kiugrást dilettáns módon hajtották végre, ugyanakkor ez a motívum késztette Sztálint, hogy a háborús bűnösök listájáról Horthyt levegyék. Rosszindulattal senki nem vádolja, katasztrofális politikával azonban igen. És ezt hangsúlyozni kell, nehogy valaki ugyanerre az útra tévedjen, amely jóvátehetetlen pusztulást okozhat. A második világháború után azért nem került sor az ország felosztására, mert a fegyverszünetet aláírni akaró küldöttség Moszkvában tartózkodott, és mert a Szovjetuniónak jól jött egy felvonulási terület. Rákosi bár pozícióhoz juttatta azokat is, akiket Moszkvában korábban elítéltek, mégis pontosan megfelelt a fenti céloknak, és Moszkva sokszor ellentmondásos elvárásainak. Számos moszkovita követte őt ezen az úton. A magyarországi ellenállók sorra kerültek börtönbe vagy internáló táborba, nem keveset koncepciós perekkel likvidáltak.

Az a felfogás, hogy a két világháború között felhőtlen szabadság uralkodott, minden vezető felkészült és helyes gondolkodású volt, csak hát a német megszállás követelt emberáldozatot mindenekelőtt a munkaszolgálatból és a katonai állományból, ez így nem igaz. Az uszítás előkészített egy hangulatot, amelyben a bűnbakképzés teret nyert. Az igaz, hogy igen sokan, a hivatalosan elismertnél sokkal többen viselkedtek rendesen a vészkorszak alatt, életüket kockáztatva, az arisztokrácia számos jeles képviselője közül is, írtunk is Wesselényi Miklósról, a publicistáról, Esterházy Jánosról, a Somogyváriakról, valamint kis emberekről, vasutasokról, postásokról, stb. De ne felejtsük el, hogy számosan akkor szembesültek a tragédiával, amihez akaratlanul hozzájárultak, amikor az bekövetkezett. Például Németh László, a nagyszerű és valóban kiváló író bújtatta padlásán Zelk Zoltán költőt, aki olvasta az ott felslichtolt műveket. Este, amikor az író élelmet hozott védencének, kérdezte, hogy tetszenek az olvasmányok, erre ő azt válaszolta: gratulálok neked, bekövetkezett az ideád, amiért is bújtatni vagy kénytelen engem. Németh László levonta a tanulságot, bár oka lett volna a sértődésre a mellőzése miatt, mégis 1956-ban ő írta a legjózanabb, tárgyilagosabb cikket.

Kádár János munkásságának objektív értékelése még hátra van. A Vasvári Pál utca 6-ban lakott 44-ben egy társával más néven, nagymamám is e ház lakója volt az összeköltözésig. Hogy ki volt az a két fiatalember, akiket hol bevittek, hol kiengedtek, csak jóval-jóval később egy önéletrajzából tudtuk meg. A ház lakói általában prolik voltak és rokonszenvvel kísérték akkori sorsát. A háború után a Rajk perben a felelőssége még tisztázatlan. Kádár lefogásának másokkal együtt a moszkoviták uralma lehetett az oka és az a felfogás, hogy akik a németek ellen harcoltak, azok az oroszt sem fogják elfogadni. Az októberi „események”, tehát a forradalom alatti magatartásáról nem sokat tudunk. Lehet, hogy vitték Moszkvába, lehet, hogy maga ment. Azt azonban látni kellett, hogy a Nyugat az uszításon kívül nem fog beavatkozni a történtekbe. A lelkiismeretük megnyugtatására a külföldre vándoroltakat befogadták. A Szabad Európa Rádió állásfoglalása ezen időben sokáig vitatéma lett az emberek között. Akkor is buzdított harcra, amikor az reménytelen véráldozat volt. Ha Kádár nem vállalja feladatát – a jelölt először nem ő volt – tarthatott attól, hogy Rákosi-féle restauráció következik. Ugyanakkor, ha Nagy Imre aláírja lemondását, elárulta volna a forradalmat és hűtlen lett volna annak résztvevőihez, mártíromsága kétségtelen. A megtorlás akkor sem maradt el. A népbíróság vészbíróságként hozta ítéleteit. Ez vitathatatlan tény.

A hatvanas évektől azonban kialakult valami. A kommunizmusról Magyarországon nem esett szó. A szomszédos országok sorra bejelentették, hogy felépítették a szocializmust és a következő fázishoz fogtak. Magyarország az ideológiáról csak annyit mondott: dolgozunk a szocializmus alapjainak lerakásán. Hosszú még ez a folyamat is. Politikai demokrácia nem volt. Gazdasági és kulturális azonban igen, és a nép ezt közvetlenül érzékelte is. Valószínű, ha tartottak volna szabad választásokat, Kádár bizonyos időben megnyerte volna. A levegő és a pénz elfogyott, a nemzetközi helyzet megváltozott, lépni lehetett, sőt valószínűleg kellett is, de merre, az a kérdés.

A felelet előtt jegyezzük meg, hogy az a felfogás, hogy a háború után mindenki, aki mondjuk gazdasági vagy akár politikai szerepet vállalt, az tehetségtelen volt és áruló, meg besúgó, így biztosan nem igaz. Azt a szót, hogy III/III-as ügynök, csak a rendszerváltozás után hallottam. Igaz, hogy munkámat műhelyben végeztem. Azt tudni kell és becsülni, hogy ez a nép az országot – főleg a fővárost – kétszer építette fel: 45 után és 56 után. Az emberek élni akartak és sokszor éjjel-nappal dolgoztak. De dolgozhattak. Ha megkérdeznénk, honnan indult ki 56, kevesen tudnák. Pedig a Szabad Nép székház-irodájából, ahol Szilágyi József – akiről most nem beszélünk – dolgozott. Mint ahogy kevés szó esik az Irodalmi Újságról, az Írószövetség vitáiról, a Petőfi-körről. Érdekes, de a népi írók ebben nem vettek részt. Viszont a forradalom elnyomása után a perekben a letartóztatottak mellé álltak, valamint az események alatt higgadtságra intettek.

Az is igaz, hogy a későbbiek során a gazdasági életben erősen tapogatóztak a Közös Piac felé. Annak vezetői féltették a magyar politikusokat és azért nem mertek lépni. Most már keveset beszélünk, hogy kik nyitották meg a határokat a kelet-németek előtt, és ennek milyen hatalmas változás lett az egész világon a következménye. Persze a nemzetközi helyzet kedvezett a változásoknak. Azonban most már látszik, hogy sok hibát követtünk el. Nem kellett volna a mezőgazdasági szövetkezeteket megszüntetni, az ipart lényegében szétverni. 56 nem ezt tűzte zászlajára. A korlátlan privatizáció sem biztos, hogy üdvös volt és a Nyugat megint nem viselkedett túlságosan sportszerűen. A gyárakat nem korszerű gépekkel látták el, amint ígérték, hanem azért vásárolták meg, hogy piachoz jussanak, ezért rövidesen a hazai létesítményeket megszüntették. Keletről pedig pénzmosás céljából vásároltak üzemeket, amin aztán túl is adtak. Ha már a kapitalizmust választották, akkor viszont teljesen érthetetlen az a hang, hogy „megjelent a zsidó tőke”. Ezen kifejezést nem rég hallottuk egy ismert szónoktól. Wesselényi Miklós, a publicista a negyvenes években írta: nincs külön zsidó kapitalizmus. Miért nem mondják, hogy református, evangélikus vagy katolikus tőke? Aki a vallást nézi, és nem azt, amit tesznek, az rasszista, és aki ezt védi, az szintén az.

És ha már említettük 56-ot, akkor mondjuk el, hogy annak szellemiségét komolyan kellett volna és kellene venni. Például hangoztatták, hogy az államforma köztársaság, a címer meg a Kossuth-címer. Gazdasági területen inkább a szövetkezeti rendszert újították volna meg, hogy a termelők kezébe kerüljön a tulajdon. A zászlójukra a kivágott címer helyett a Kossuth-címert helyezték volna, ezért a korona bár szent ereklye, de nem lehet hatalmi jelvény.  A háború után amerikai fogságba került a korona, az emigráns szervezetek sokáig nem támogatták a hazahozását, mert tartottak a Kádár-rendszer legitimitásától. A vallási szervezetek közül a zsidó és a baptista tettek talán a legtöbbet a hazahozásáért. Los Angelesből egy üzletember utazott Magyarországra, ahol szülei falubelijeivel találkozott, többek között azokkal, akikkel apjuk gyerekeskedett. Azzal a hangulattal tért vissza, szakítani kell a „bűnös nép” fogalmával, „hadd legyen ünnep azon a vidéken”. És ezt a nézetet egyre többen vallották. Egy baptista diák szép levelet írt Charter elnöknek, aki fogadta is őt, beszélgetésükről nem sokat tudunk, de mint egy rádióinterjúban elmondta, ezt követően írta alá Charter a hazaszállítás okmányát. De az emigrációnak voltak kikötései, amit illett volna figyelembe venni. Az ötvenhatosokról már szóltunk, de mások is szabtak feltételeket, szerintük nem lehet a korona hatalmi jelkép, mert vállalhatatlan törvényeket hoztak a nevében és Szálasi volt az utolsó a háború alatt, aki a koronára esküdött fel. Valamint Kádár nem lehet jelen az ünnepélyes átadásnál (nem is volt ott) és olyan helyre kell tenni, ahol mindenki láthatja. Javasolták a Nemzeti Múzeumot vagy a Várat. Nem biztos, hogy helyesen, de később máshová vitték, az Országházba, és most már méltatlan lenne az ide-oda szállítása. El kell mondanunk, hogy a rendszerváltás Magyarországon egy ökölcsapás nélkül ment végbe, számos helyen polgárháborúk, véres csatározások, belső harcok, káosz következett be.  Az utóbbi időben azonban több jel aggodalomra ad okot. A nacionalista demagógia mérge itt is hatni kezd. Nemzeti oldal szerintem nincsen, mert a nemzetnek nincs oldala. Oda tartozik minden polgár, aki becsülettel dolgozik, vagy dolgozna, tisztességgel neveli gyermekeit. Éli napjait, teszi a dolgát. Sokan mondják, hogy a rendszerváltásnál a jobboldalt nem lett volna szabad engedni, mert nálunk teljesen más, mint Angliában, Németországban, Franciaországban. Nálunk és néhány más keleti országban ez egy lejtő. Bár mondják politikusok, hogy ők képesek megállni rajta, sajnos ez nagyon kevés embernek sikerült, észre sem veszik, hogy a mélybe zuhantak vagy zuhanhatnak. A baloldal egy lépcsősor, amelynek az alja ugyanolyan mocsár, mint a szélsőjobbé. De meg lehet állni rajta, feljebb lehet lépni a lépcsőn. De még jobb a centrum, amely integrálni tudja mind a két oldal értékeit. A fiatalok mozgalmát azért lehetett üdvözölni, mert vezetője azt vallotta, hogy a középnek nincs széle, csak egyforma kiterjedése. Ide kellene visszamenni. Ne mondják, hogy ott vannak most is, mert nincsenek ott. Hogy példával is éljünk: Nyírő József munkáit olvastam, a szegény parasztok szószólója, nyelvezete humoros, magával ragadó, jóízű. Politikai magatartása érthetetlen. Megmaradt a Bajcsy-Zsilinszky Endrét a bíróságnak kiadó parlamentben, ahonnan már nagyon sokan hiányoztak. A sopronkőhidai fogva tartottak névsora, ahol lényegében elit egyházi és politikai személyek egész sorát őrizték, nem józanította ki. Az ellen nem lehet kifogás, hogy eltemessék abba a földbe, amelyről olyan szépen írt. De a katonai tiszteletadás, a politikusok méltatása valamiféle állásfoglalás, amely nem menthető. Csurka István jó író volt. A Döglött aknák, a Házmestersirató kitűnő színdarabok. Viszont a „Néhány gondolat” című cikke indította el az áradatot, amelytől addig mentes volt a közéletünk. Valótlanságok sorát hallottuk tőle, hogy a Moszadnak, az izraeli titkosszolgálatnak köze volt a szeptemberinek nevezett repülőtámadáshoz, amely New York-ot érte. Vagy a Solymosi Eszterrel kapcsolatos irtózatos rágalmat is lebegtették. Az utolsó húsz éve irodalmilag minősíthetetlen. Szabó Dezső tehetségét nem lehet vitatni, de Az elsodort falu c. regényét maga vásárolta fel a boltokból, hogy az elszabadult gyűlölet idején ne szolgáljon hivatkozás gyanánt. Általános és középiskolában nehéz lenne munkásságát objektíven megítélni, egyetemen természetesen igen. Egyáltalán nehéz az irodalmi és politikai magatartást szétválasztani. De ha lehet, akkor ne kettős mércével mérjünk. Kertész Ákosnál – magam is elítélem a sokat emlegetett nyilatkozatot, de – a főváros díszpolgára címet irodalmi munkásságáért kapta, miért vonták meg tőle?

Ha már Tiszaeszlár szóba került, azt mondta egy ifjú politikus, hogy helyes a tabutémát napvilágra hozni. Ez nem tabutéma, hanem szégyen. Ha egyetlenegy ember van is az országban, aki számos fényes elme állásfoglalása ellenére még mindig hitelt ad a rágalomnak, az nagy szégyen. Lehetett volna lépni! Egy kiváló jogász, aki vezetője volt az Eötvös Károly Egyesületnek, évek óta szorgalmazza, hogy a Kozma utcát nevezzék el Kozma Sándor utcának, a bátor főügyészről, és a sok Eötvös utca közül egyet Eötvös Károlyról, mert csak olyan ügyet vállalt, amelynek igazában biztos volt. Ez most különösen indokolt lenne. Az utcanevekről még csak annyit, aki a Moszkva tér nevét megváltoztatta, az nem tudja, hogy az ötvenhatosoknak mit jelentett ezen megnevezés.

A határon túli magyaroknak meg kell adni a segítséget, de hagyjuk, hogy ők döntsenek sorsuk felett. Azt láthatjuk, hogy nem a radikális, hanem a békés megoldást helyezik előtérbe. Az alapgondolatra visszatérnék, a nacionalista hangok szaporodása, az ellenségkép rajzolása, mint a két világháború között, feltartóztathatatlanul önjáróvá válnak. E kifejezést egy történésztől halottam. Az emberek nem kis hányada ellenséget lát szomszédjában, munkatársában, sőt a járműveken utastársában, vagy akár a járókelőkben. Különböző akciók követik egymást, ennek nyoma már feltűnt. A helyzet kezelhetetlenné válhat. A vezetők nem ezt akarták, de meggátolni már nem tudják és tehetetlenül nézik esetleg szabadságuktól megfosztva, hogy felelőtlen önjárók katasztrófába sodorhatják az országot. A Szentírásban az van írva, hogy „kérdezd véneidet, és ők elmondják nektek”. El kell mondani, hogy az az út, amely 1920-tól 45-ig tartott, járhatatlan. A történelem objektív megítélése nem fekete-fehér alapon kell, hogy történjen, és ez minden időre és kurzusra vonatkozik. 56-ban üzemünk munkástanács-elnöke, egy eltiltott pap-tanár volt, semmi szélsőséges eseményt nem tűrt el. Nem is történt ott ilyesmi. Ennek ellenére elbocsátották állásából. A búcsúszavára most is emlékszem: „A kommunizmus egy kaland az emberiség történetében, mint a fasizmus. De azért valami különbség van. Itt valóban voltak kulturális és szociális vívmányok, ha ezt nem őrzik meg, szegénység lesz szellemileg és fizikailag.” Egy egész nemzedék egyoldalú megítélése, általános elmarasztalása helytelen és igaztalan. A tévúton meg lehet állni, irány a centrum. Még nem késő. Még (!) nem késő, és akkor a menni vagy maradni nem lesz kérdés. A maradni javára billen a mérleg.

U.i. A szerző Magyarországon él, azért választotta az Amerikai Népszavát, mert centrumszerű fórumot keresett.