Heves indulatokat váltott ki Dániel Péter, szentendrei ügyvéd legutóbbi tiltakozó akciója, aki néhány nappal ezelőtt fogta magát, elutazott a Somogy megyei Kerekibe, és az ott nemrégiben felavatott Horthy Miklós-szobrot vörös festékkel leöntötte tiltakozásképpen. Tettét úgy kommentálta, hogy úgy érzi, ebben a helyzetben már a különböző petíciók aláírása, a tiltakozó demonstrációk szervezése kevés, erőtlen, értelmetlen. Itt már cselekedni kell! Úgy számolt, a szoborleöntéssel kellő médiafigyelmet kap tiltakozása, vagy ahogyan ő fogalmazott: felrázza végre társadalmunk demokratikus többségét, s végre feleszmél, s gátját állja a lopakodó, vagy nem is annyira lopakodó, a Horthy-kultuszt felújító, újkori diktatúrának.
Nos, valóban helyesek voltak számítása. A tekintetben bizonyosan, hogy az akció körbejárta a hazai és a nemzetközi médiát. Pro és kontra számtalan publicisztika és interjú olvasható, hallható volt. Ha tetszik, ez itt most egy újabb. Mert valamilyen módon mindenki viszonyult a történtekhez.
Voltak, akik jobboldalon hordott vállról indítható aknavetőkkel istentelennek, nemzetgyalázónak, hazaárulónak minősítették tettét, sőt egyesek egyenesen elmekórtani esetet láttak Dánielben. A diósgyőri futballszurkolók például két opciót is felajánlottak neki: vagy a Duna, vagy a vagonírozás. Az úri magyar B-közép osztály.
Aztán persze olyanok is akadtak szép számmal, akik igazi hősként ünnepelték Dánielt. Hálásan köszönték, hogy helyettük is, nevükben is végre megtette azt, amit ők talán soha nem tudtak, mertek volna megtenni. Végre akadt egy tökös demokrata, aki nem csak internetes fórumokon meg közösségi oldalakon hőbörög, hanem érdemben is cselekszik.
És volt egy, az előzőeknél lényegesen visszafogottabb, halkabb csoport, amely szintén nem örült annak, hogy Horthy Miklósnak mostantól köztéri szobra áll Magyarországon, és tiltakozott is a maga halovány módján, ám a festékes akciót vagy barbárnak, túlzottan erőszakosnak, azaz a morálisan elítélhetőnek tartotta, vagy taktikailag elhibázottnak. Az alábbi érvek voltak a leggyakoribbak:
- műalkotást civilizált ember nem rongál meg, legfeljebb áthelyezteti a szoborparkba, s csak a jogállami kereteken belül maradó eszközök megengedhetők egy demokrata számára.
- ezzel az akcióval valódi célt nem lehet elérni, hiszen ezután is lesz szobor, emléktábla, kivezényelt gyermekkórus, újévi kincses kalendárium és még ki tudja micsoda, emléket állítva vitéz nagybányainak.
- az ilyen akciók egyrészt elriasztják az együttműködéstől a rendszerrel elégedetlenek tömegeit, másrészt jó alkalmat adnak arra, hogy a rezsim újabb korlátozásokat vezessen be a véleménynyilvánítás szabadságát illetően, harmadrészt: festékre festék jön. Ha ma Horthy innen, akkor holnap majd Károlyi szobra, Jászi utcatáblája, vagy Wallenberg emlékműve onnan.
Hát nézzük akkor!
1944 októberében a Marót-csoport felrobbantotta a Döbrentei téren található Gömbös Gyula-szobrot, Pásztor János szobrászmester munkáját. A partizánok a fegyveres ellenállásra buzdító jeladásnak szánták az akciót, Márai Sándor pedig így írt erről a Naplóban: „Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt”. Maróték nem hogy megrongálták, hanem egyszerűen megsemmisítették az egykori miniszterelnököt ábrázoló műalkotást.
1956 októberében hasonlóképpen járt Sztálin Felvonulási téri szobra, amely Mikus Sándor Kossuth-díjas alkotó munkája volt. Igaz a nyolc méter magas szobrot nem robbantották, hanem ledöntötték, gyakorlatilag ugyanúgy megsemmisítve azt, mint Gömbösét 12 évvel korábban. Mindkét szobor az elnyomás, a diktatúra, a hazug és gyilkos rezsim szimbólumává vált, így sorsukban is hasonlókká váltak. Természetesen sem felrobbantani, sem lángvágóval elvágni, ledönteni majd szétverni egy szobrot nem értelmezhető a jogállami normák keretein belül. Érthető okokból egyik esetben sem előzte meg az akciót népszavazás, hogy legitimálja, demokratizálja az ügyet, mégis e két eset társadalmunk többségénél pozitív megítélés alá esik. A többségi álláspont szerint helyes és szükséges lépés volt mindkettő. (Legalábbis nagyon bízom abban, hogy ez a többségi álláspont.)
Persze mondhatjuk, hogy ezek különleges, forradalmi idők voltak, ilyenkor más megítélés alá esnek a jogállami normák. Vegyünk akkor egy kevésbé vérrel teli időszakot: 1989 júniusában a Magyar Október Párt aktivistái átragasztották a belvárosi Münnich Ferenc utca névtábláit a korábban, s ma is használatos Nádor utcára. Tettük egyértelműen önkényes volt, hiszen semmiféle felhatalmazással nem rendelkeztek az átnevezést illetően, mégis akciójuk sikerét bizonyítja, hogy később a Fővárosi Tanács hivatalosan is visszaadta az utcának a Nádor nevet. Krassóék további akciói közé tartozik, hogy az akkori Néphadsereg, mai Honvéd téren Kiss István Münnich Ferencet ábrázoló műalkotását térdben elfűrészelték, majd ledöntötték, hasonlóképpen az 56-os Sztálin-szobor ledöntéséhez. A rongálók mentségére legyen felhozva, hogy akkor még nem tudhatták, hogy évekkel később lesz Budatétényben egy park, ahová Münnich és társai átköltözhetnek.
Rongálások persze azóta is akadtak bőven. Elég, ha csak az egykori Gömbös-szobor helyén lévő, a Marót-féle csoport előtt tisztelgő emlékkő szurokkal való leöntésére, vagy Horthy István repülőtiszt Vámház körúti emléktáblájának többszöri összemázolására gondolunk.
Hogy mikor elfogadható, s mikor nem a rongálás, rendkívül nehéz kérdést vet fel. Hiszen Gömbös és Sztálin esetében még hivatkozhatunk a különleges helyzetekre, ahol nem érvényesek a békebeli normák, de Krassóék Münnich Ferenc szobránál se világháború, se szabadságharc, se forradalom per definitionem nem volt. S ma mégis úgy gazdagabb a város, hogy ezek a műalkotások már nincsenek. (Pontosabban a megrongált Münnich-szobor kint van a Szoborparkban)
Vajon akkor mi dönti el, hogy a rongálás elfogadható, vagy sem? A személy, akit a szobor ábrázol? Tavaly a Jobbik képviselői és aktivistái, ha nem is megrongálták, de mindenesetre megtámadták és megsértették Károlyi Mihály Kossuth téri szobrát. Fejére kipát helyeztek, nyakába táblát akasztottak „Én felelek Trianonért” szöveggel, majd miután alaposan kizsidózták magukat, büszkén fényképeztették magukat „művükkel”. Hogy a történet mennyire gusztustalan és aljas, arra nem érdemes sok szót vesztegetni, de jól jelzi, hogy a köztéri szobrok továbbra is célpontjai politikai akcióknak. Hogy a jogállami normák szerint kellett volna, hogy következményei legyenek az esetnek, ám mégsem lettek, az is egy érdekes, messzire vezető fejtegetést eredményezne, de adódik egy másik fontos kérdés is: létezik-e olyan pont, amikor egy demokratikus értékeket valló, a jogállamot tisztelő állampolgár felhatalmazva érezheti magát arra, hogy köztéren felállított műalkotásokat rongáljon? S ha létezik ilyen pont, vajon megfogalmazható-e ez pontosan. Akik szerint a Horthy-szobor felállítása ellen tiltakozni szükséges, de megrongálni azt elfogadhatatlan, vajon ugyanígy gondolnák-e Imrédy Béla, Bárdossy László, Sztójay Döme vagy éppenséggel Szálasi Ferenc esetében is?
Persze itt is adódik egy nagyon egyszerű válasz. Az imént felsorolt korábbi miniszterelnököket háborús bűnösökként tartja nyilván a történelem. Háborús bűnösöknek pedig nem állítunk szobrot, vagy ha mégis megtörténne, hát akkor ledönthetjük azokat. De mennyivel terheli kisebb felelősség azokért a vádpontokért Horthyt, amelyekért Bárdossyt háborús bűnössé nyilvánították?
A délvidéki bevonulás? A hadüzenet a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak? És mennyivel terheli kisebb felelősség Horthyt, mint Bárdossyt az 1941. évi XV. tc.-ért, az úgynevezett harmadik zsidótörvényért? Teleki öngyilkosságát követően Horthy nevezte ki őt miniszterelnökké, majd Horthy kérésére mondott le 1942 márciusában. Addig még kiküldte a második magyar hadsereget a keleti frontra. Mindezekért ma Bárdossy Lászlót háborús bűnösként tartjuk nyilván, de vajon kettejük közül csak őt terheli e tettek súlya? Ha a kormányzó ’42 márciusában lemondathatta a miniszterelnököt, akkor például ’41 júniusában, a harmadik zsidótörvény beterjesztésekor nem tehette volna meg ugyanezt?
Imrédy és Bárdossy Horthy miniszterelnökei voltak. Ő nevezte ki őket, ő is mondatta le őket. Felelősségükben viszont nem osztozik. Ám ha még el is fogadjuk azt a hamis érvelést, hogy a háborús bűnös miniszterelnökei tetteiért a kormányzót magát semmilyen felelősség nem terheli, hiszen ő – ahogy szól a Horthy-t fetisizáló kánon – csak sodródott az eseményekkel, akkor is felmerül a kérdés: vajon miért kellene szobrot állítanunk az eseményekkel csak sodródó, bűnös, gyilkos indulat vezérelte miniszterelnököket megtűrő, a felelősséget elhárító, semmit megmenteni nem képes embernek? S ha már van, tiltakozásképpen mindazzal szemben, amit ő képviselt, vajon megrongálható-e szobra?
A Károlyi-szobrot ért atrocitás és Dániel Péter akciója óta sem állt meg az élet. A napokban Tormay Cécile Kőfaragó utcai emléktábláját és Wass Albert debreceni szobrát érte támadás. Közterületeinken háború van. Vajon ki következik? És kinek van igaza?
Hát Dániel Péternek!
Sajnos, ebben az egyre butuló országban meg kell magyarázni Dániel Péter tettét.
Köszönöm Szabadi Viktor, tiszta és világos az érvelése.
A közterületi háborút nem az értelmiség kezdte……..
“Vajon akkor mi dönti el, hogy a rongálás elfogadható, vagy sem?”
.
Ez a legrosszabb kérdés, amit demokrata feltehet. El kell jutni odáig, hogy kimondjuk: MI DÖNTJÜK EL. Akkor is, ha kétharmaduk van, és akkor is, ha ötharmaduk. Orbán Viktor már 1993 táján eldöntötte, hogy ő fogja megmondani; a demokrata feladata gondoskodni arról, hogy Orbán Viktor és bandája a söröskorsón kívül semmit se dönthessen ebben az országban. Nem lehet itt picsogni arról, mik a demokrácia alapelvei. Az Egyesült Államok Pearl Harbor után, csak a biztonság kedvéért, lágerbe bevágta a komplett japán lakosságot. Utána lehet szánni-bánni, kártérítést fizetni, de még mindig jobb így, mintha szabotőrök árasztották volna el az országot.
Megszületett az ítélet a szoborrongáló Budaházy ellen. Leöntött vörös festékkel egy domborművet.
Gondolom Dániel Péterék is kapnak valami hasonló büntetést. Végül is garázdaság. Ez is, az is.
Ügyes! Az író összeszedi a meglevő véleményeket, feltesz néhány kérdést – és közben sikeresen elkerüli azt a kihívást, hogy egyértelműen állás foglaljon.
“A szoborra 4-5 disznólábat kötöttek fel, egyértelmű a szándékosság.”
http://magyarnarancs.hu/belpol/megbecstelenitettek-raoul-wallenberg-szobrat-80136
Ez a következő: http://magyarnarancs.hu/belpol/megbecstelenitettek-raoul-wallenberg-szobrat-80136
Kérdések, kérdések. Egyszer talán ez a dilemma is megoldódik, de ahhoz újra kellene épülni a demokráciának, az egészséges párbeszédnek, a gyűlöletmentes vitáknak.
Horthzy valójában háborús bűnös. Csak Sztálin közbenjárására kerülte el a müncheni bíróságot. A nyugati szövetségesek el akarták ítélni. A valóság az, hogy Trianonért is ő felel. A kisantant hatalmak fedezete alatt vonult be Budapestre, és vette át a hatalmat. Felelős a Szovjetunió elleni hadüzenetért, hatmillió magyar ember koncentrációs táborokban történt legyilkolásáért. A jelenlegi rezsim szégyenszemre letagadja és feldicsőíti ezt a hitvány alakot. Aki a tiszteletére állított szobrokat, emléktáblákat megrongálja, jogosan tiltakozik a jelenlegi fasiszta államrend, és a gyilkos Horthy rendszer restaurálása ellen. Dániel Péter a magyar demokrácia egyik hős védője.
Kekec : Igazad van. Ez a helyes összegzése ennek a cikknek.
Ez is kapcsolatban van a Klubrádió véleményével. hogy t.i. nincs diktatúra.
Szerintem nem az a kérdés, hogyan nevezzük, hanem hogy elfogadjuk-e a fennálló rendszert.
Normális esetben a nekem szimpatikus kormány bukása után, amikor a többség velem ellentétes álláspontról politizál, a kormányt útálom, de a rendszer legitimitását nem vonom kétségbe. Ha azonban a többségi kormány a demokratikus jogállam normáit veri keresztbe, lebontja a köztársaság rendszerét, és diktatórikus rendszert épít, akkor magát a rendszert a többség illegitim diktatúrájának tekintem, megvonom tőle a bizalmat.
Ricsinek van igaza: MI DÖNTJÜK EL, hogy a rendszer legitim-e. Ez a mi szabad emberi döntésünk.
Érdekes, hogy éppen ezt a fideSS (fizeSS) is tudja, ezt játszották legutóbbi bukásuk óta megszakítás nélkül, és tudja a jobbik is. A játszma taktikai része arról szól, hogy ki tudja ebben maga mellé állítani a többséget.
A tanulság ebből az, hogy csak olyan szobrokat állítsanak, mely megmintázott személyek a nagy többségnek elfogadható és a többieknek legalább közömbös.
A Horthy szobor állítása azért is elítélendő, mivel kegyeletet sért, hiszen több ezer ember került kormányzósága alatt haláltáborokba. Ezért Dániel Péter tette jogos volt és ha nem ő, akkor is mindenképpen valakinek meg kellett volna tennie. Minden esetre ez a mostani Horthy kultusz jellemző a mostani magyar kormányra. Sőt maga a kormány indította el ezt a kultuszt a Kossuth tér átalakításával, az ottani szobrok elhelyezésével. Érdekes és kifejezetten gyanús a kormány szimpátiája a Horthy éra és maga a kormányzóság iránt. A dolgok összefüggnek, hiszen ez a szimpátia előrejelez valamit, gyaníthatóan azt, hogy valaki a kormányból nagyon ácsingózik a kormányzói titulusra.
Úgy gondolja az illető, hogy a kétharmados győzelem, valamint a saját politikai túlélésének vágya erre felhatalmazza.
A demokratikusan gondolkodó embereknek pedig elementáris érdeke, hogy soha többé ne legyen ilyen kultusz és ezzel együtt nem kell nekik még egy ilyen “díszegyenruhába öltöztetett hotelportás” uralma.
Ez egy betegség? Tenger nélküli ellentengernagy, köztársaság nélküli köztársasági elnök – Magyarországon nem csak a fejekben van a zűrzavar!
Popper Péter: “Akiben zűrzavar van, zűrzavart hoz létre környezetében.”
Horthy háborús bűnöket követett el, csak a nagyhatalmak taktikázása miatt nem ítélték el. Európában csak a portugál diktátor fogadta be, Svác “persona non grata”-nak minősítette.
Horthy hálát adhatott szerencséjének, hogy nem lógatták fel. Pedig megérdemelte.
Ilyen tesze-tosza, tehetségtelen politikus kevés volt történelmünkben. A fehér terror közel tízezer, az újvidéki mészárlás háromezer, a Don-kanyar 200 ezer, a haláltáborok 500 ezer áldozata terheli. Ez egy tömeggyilkos volt, ki az a magyar ember, aki egy ilyen szörnyetegnek szobrot akarhat?? Hacsak nem egy őrült.
Tisztelet Dániel Péternek, Ő legalább tett valamit, felhívta a világ figyelmét erre az aljasságra!!!
Gyilkos.Közvetetten és közvetlenül is.
Így tehát a tiszta keresztény erkölcsú magyar történelmi egyházak elismerik ma M.o-n
Ennyi.