Bartus László: Megjelent a Stockholm-szindróma 2012. február 27. hétfő 22:01

Miután Orbán Viktor bejelentette, hogy a konszolidáció korszaka jön, és mindenkinek készségesnek mutatkozott arra, hogy engedjen, érdekes jelenség tanúi lehettünk. Nem arra gondolok, hogy az Európai Unió egyes tisztviselői vagy az Egyesült Államok kormánya ezt komolyan vette, és egyesek még el is hitték, vagy csak úgy tettek. Ahhoz tényleg naivnak kell lenni, hogy valaki ezt elhiggye, és ne lásson át a taktikázáson. Még Orbán hívei is azt mondják, hogy vezérük balra indexel, de jobbra megy, mert az ellenség még túlerőben van, ezért kénytelen ezt a harcmodort használni, de szó nincs semmiféle meghátrálásról vagy irányváltásról.

Sokkal inkább arra célzok, hogy egyfajta megkönnyebbüléssel fogadta ezt a közvélemény, a sajtó szabadabb részében is felszakadtak a sóhajok, és egyfajta reménység jelent meg okosnak tartott emberek publicisztikáiban is. Mintha nem is történt volna meg az elmúlt két év, mintha nem számolták volna fel a Magyar Köztársaságot, mintha arra lehetne számítani, hogy minden eddigi őrültséget felismernek, visszavonnak, a közveszélyes őrülteket leváltják, esetleg magát az ország „beteg emberét” is eltüntetik. Mindebben kifejeződik az a sóhaj, reménység, hogy talán nem is igaz, ami eddig történt, vagy nem úgy igaz, talán csak álmodtunk, nem is kell mégsem annyira komolyan venni, van élet a Nemzeti Együttműködés Rendszerén belül is.

Mindez jól kifejezi, hogy a demokratikus értelmiség és sajtó a mai napig nem akar tudomást venni arról, ami történt. Nem akarta elhinni és ma sem akarja elhinni a valóságot, ezért soha nem is tiltakozott igazán, soha nem is szabadult fel elemi erejű ellenállás, düh és harag mindazért, ami történt. Soha nem vették igazán komolyan, hogy ez megtörténhet, hogy a kelet-európai mércével mérhető kényelmes életet felváltja a kényszerű harc az alapvető jogokért, a szabadságért, és később majd az életért is. Ha nem így lenne, akkor a „békülékenységben” megnyilvánuló újabb aljasság miatt az eddiginél is jobban kellene ordítani, mert nincs annál megalázóbb, mint amikor erőszakot vesznek valakin, majd hagyják megnyugodni, hogy beletörődjön, hogy megszokja, és amikor megnyugodott, elfogadta a jogfosztott helyzetet, akkor lehet egy újabb rohamot indítani ellene. Orbán kezdettől fogva ezt a mocskos játékot űzi a magyarokkal és a világgal. A szőlőt préselik így a vidéki gazdák: húznak rajta egyet, aztán hagyják csepegni, majd megint húznak rajta egyet.

Orbán szűk két év alatt kiépítette a diktatúra jogi kereteit, keresztülvert mindent, és amikor kellett, megállt egy kicsit, hogy nyugodjanak le a kedélyek, szokjanak hozzá a gondolathoz, hogy ez már így lesz, és törődjenek bele, hogy lehet ezzel is együtt élni. A trükk remekül működik, legalábbis Magyarországon belül, mert elszáll a demokratákból a spiritusz, felerősödnek a hangok, amelyek szerint „nem kell túlzásokba esni”, „ez nem az”, csak ártanak a „radikálisok”. Az élet a rendes kerékvágásban folyik tovább a börtönben úgy, mintha nem börtönben lennének. Abban reménykednek, hogy demokratikus választáson legyőzik majd a börtön igazgatóját, leszavazzák majd a fegyveres börtönőröket, a börtönt pedig egy bevásárlóközponttá alakítják át, ahol a börtönőrök majd pénztárosok lesznek vagy takarítók, a börtönparancsnok árubeszerző. Ezt komolyan gondolják, mert a börtönparancsnok megengedi nekik, hogy az ebédlőt megbeszélésekre használják, kapnak papírt és ceruzát, kerekasztalt hozzá, készüljenek a börtönön belüli „demokratikus” választásokra.

Mindez felháborító, ahogyan az is, ahogy megijedtek a négyszázezres Orbán melletti tüntetéstől. Nem fizikailag, hanem demokraták módjára, hogy ennyi ember akaratát komolyan kell venni, az Orbán-kormánynak van demokratikus támogatottsága. Ha valaki kíváncsi az ilyen rendszerek „demokratikus” támogatottságára, nézze meg az észak-koreai diktátor halála után készült sírós felvételeket, hogy az utcán, a családokban, az iskolákban órákon át tartó hisztérikus sírógörcsben rángatóztak az elnyomottak. Rá kellett volna mutatni a jelenség lényegére, ráadásul szélsőjobboldali jellegére, Európa-ellenes élére, a megszeppenés és a méltánylás helyett. Ezt a megmozdulást nem tisztelni kellett volna, hanem teljes erővel felháborodni rajta, és visszautasítani. Vagy: Orbán strasbourgi szereplését a jobboldal sikerként állította be, amit a demokraták tudomásul vettek, holott már az is gyalázat volt, hogy egy országról ilyen vitát kell tartani, szégyenkezni muszáj, hogy miniszterelnök ilyen látványosan és közönségesen hazudozik ország-világ előtt. Magyarországon mindenki attól fél, hogy szélsőségesnek mondják. De lehet-e elég szélsőségesnek lenni a tiltakozásban, ha elveszik a szabadságot és az alapvető emberi jogokat? Mi számít ilyen esetben szélsőségesnek? Nem a hallgatás? Nem az, hogy félnek kimondani az igazat, hogy letagadják azt, ami zajlik, hogy nem mernek frontálisan ütközni a hazug populistával és propagandagépezetével? Az számít hitelesnek és mértékadónak, aki egy ilyen esetben olyan higgadt, nyugodt, és mérsékelt, mint egy angol úr a bridzsparti közben? Ez a higgadtság és mértéktartás dicséretes lenne normális esetben, de most hálásan köszöni a diktátor. Akinek egy kevés esze van, ennyi nyugodt és higgadt ember mellett azonnal menekül, mert ennek a nagy higgadtságnak évtizedes elnyomás, majd nagy véráldozat lehet a vége.

A liberális demokrácia hívei részben igézet alatt vannak, nem látják azt, ami kívülről nézve evidens és elfogadhatatlan. Egymás foglyai, a falkaszellem győz, nem szabad kilógni az értelmiségi kocsmában, hülyézni kell azokat, akik nem lapítanak velük együtt. Majd ha eljutnak odáig a pesti hangadók is, hogy kinyitják a szájukat, akkor megy utánuk a többi. De most még senki nem akar “szélsőségesnek” látszani, mert akkor a többi liberális amortizálja le egy hét alatt, még a Semjén se kell a karaktergyilkoláshoz, elvégzik azt ők maguk. Sokuknak pedig fontosabb a látszat, mint a jog, a szabadság, az igazság. A jólneveltség látszata mögé bújtatják a kollaborációt, a sunyítást, az egzisztenciális érdekeket, és nem veszik tudomásul, hogy milyen nagy árat kell majd fizetni ezért. Összezárnak az érdekek mentén, és szélsőségesnek bélyegzik azokat, akik nem tartanak velük ebben a hamisságban. Engem – mondjuk – ez annyira izgat, mint púpos embert a tavaszi divat. Megvan a véleményem. Látom az emigráció sajtójában, hogy a Kádár-rendszer alatt ugyanez történt: voltak, akik keresték az előnyöket, kollaboráltak, ők szélsőségesnek nevezték azokat, akik elutasították a diktatúrát, és megvolt ennek a gyümölcse, mert jól kerestek rajta.

Szeretni való Viktor

A helyzet azonban még ennél is rosszabb. Orbán „konszolidációs” hazugságai nyomán megjelentek a magyar nyilvánosságban a Stockholm-szindróma jelei. Az engedmények látszatára felszabadult egyfajta hála, szeretet, megértés és elfogadás, együttérzés is Orbánnal szemben. Kiváló koponyák is azt kezdték mondani, hogy Schmitt Pál „tévedése” volt Orbánnak. A legjobb tollú újságírók azt remélték, hogy Orbán most majd leváltja Matolcsyt és másokat. Azt lehetett érezni, hogy ez egy jó ember, csak voltak tévedései, nem is akart rosszat, csak nem jól csinálta, de ezt belátta, majd mindent helyrehoz, nem ellenségünk ő nekünk, hanem a barátunk, meg lehet őt érteni, a javunkat akarta, az más kérdés, hogy el is vette, de nem volt más választása.

Mintha Orbán nem szándékosan és cinikusan választotta volna Schmittet erre a posztra, miután jól tudta, hogy ennél gerinctelenebb gazembert, aki szó nélkül aláír mindent, szó nélkül asszisztál a demokrácia szétveréséhez, nem talál. Csak azt remélhetjük, hogy szélhámos életpályájának ezt az utolsó fejezetét már nem ússza meg büntetlenül. Matolcsyt sem fogja Orbán közgazdászra cserélni, mert neki ő kell, nem pedig egy szakember, aki nem vallja a kamatrabszolgaságba hajszoló pénzügyi „háttérhatalom” szélsőjobboldali beteg tézisét. A Stockholm-szindróma szerint a túszok viselkednek így az elrablójukkal, ha az valami engedményt tesz vagy egy kevés kedvességet mutat, hálásak lesznek érte.

Talán nem szükséges felidézni, hogy a Stockholm-szindróma egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét, és a lényege az, hogy a túszok megértést és szeretetet kezdenek érezni elrablóik és fogva tartóik iránt, ha az megenyhül feléjük. A Stockholm-szindróma akkor jelentkezik, ha kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek az emberek, és a bántás mellett a rabok engedményeket, kedvességet kapnak a rabtartóktól. Ehhez még lelki vagy fizikai terrorra sincs szükség, mindehhez elég a teljes kiszolgáltatottság érzése, amikor a túsz tisztában van azzal, hogy nem tehet semmit, elrablója élet-halál ura felette. A Stockholm-szindróma egy irracionális feltétlen reflex, amely a túsz túlélésére irányul. A Stockholmban túszul ejtett bankalkalmazottak még pénzt is gyűjtöttek később a bankrablók ügyvédi költségeire. Jelenleg itt tart Magyarország, és a Stockholm-szindróma nyilvánvaló jelei azt is mutatják, hogy túszhelyzet van, fogságba került az ország. Orbán élet és halál ura. Aki ezt tagadja, az elferdíti a valóságot, mert miután Orbán különösebb belső ellenállás nélkül kiépítette a diktatúra törvényes kereteit, azt tesz, amit akar. Ha élni hagy, az csupán az ő kegyeiből van, hálásnak lehet lenni érte. A jog megszűnt, minden kegy.

Az egészséges reakció az lenne, ha a „konszolidáció” miatt az eddiginél is jobban felháborodna a lakosság. Ez ugyanis cinikus, megalázó és aljas, ami teljesen hülyének és eszköznek tekinti az embert. És minden alkalom, amikor a tiltakozás, az ösztönös ellenállás elmarad, korrumpálja és megrontja a lelket, egyre jobban legyengíti az ellenállás képességét. Nem érdekel a Gyurcsány-rajongók véleménye, de Gyurcsány megbocsáthatatlan bűnt követett el, amikor azt mondta, hogy ez nem diktatúra, és ezt az ellenálló képességet tovább rombolta. Csak azért, mert az ő pártja még nem kész arra, hogy átvegye a kormányzást. Megsúgom, soha nem is lesz kész. Ez a magatartás belesimul ebbe a rendszerbe, mondhatnám, rendszerkompatibilis. Bele van tervezve az ilyen ember, aki szeret politizálni, beszélni, leköti a figyelmet és az energiákat, megkötözi az ösztönös ellenállást, jól érzi magát abban, amit csinál, és ha egyszer igazi ellenzékké válna, bármikor bíróság elé állítható az ügyészi szakban futó ügye miatt, ha veszélyes, börtönbe is vethető egy koncepciós eljárásban. De nincs szükség börtönre, mert úgy kell egy áldemokráciának, mint egy falat kenyér. Pontosan olyan szerepe van, mint az ATV-nek. Levezeti a gőzt. A legjobb az, amikor a kettő együtt van. Orbánnak az lenne legjobb, ha naponta három órát szerepelne az álellenzéki tévében, ami csak egy szűk réteghez jut el, és azokat pórázon tartja.

A Stockholm-szindróma olyan légkört teremt, amely megakadályozza a túszok szökését. Vannak esetek, amikor a túszok már a fogva tartókat segítik, és nem azokat, akik kívülről megpróbálják kiszabadítani őket. Utóbbiakat ellenségnek látják. Miközben mindennap felháborító hazugságok történnek, azokra szinte semmiféle reakció nincs. Egyetlen igazi ellenzéki csatorna nincs, amely annak megfelelően viszonyulna az Orbán-rendszerhez, ahogyan kellene. Még a magát demokratikusnak tartó és viszonylagos szabadságban élő média is úgy viselkedik, mintha demokrácia lenne. Az ellenzékinek tartott média nem támadja a diktatúrát, hanem kollaborál vele, legitimálja azáltal, hogy úgy viszonyul hozzá, ahogyan egy demokráciában szokás. Vagy alkalmazkodik a helyzethez. Néhány napja meg kellett néznem a TV2 híradóját valami miatt, és majdnem elájultam. Ez egy híradó?

Ha egy kívülálló beletekint a magyar lapokba, abból meg nem mondja, hogy itt leromboltak egy jogállamot és önkényuralom működik. A lapok kritikája olyan, amilyen egy demokráciában szokásos, egyébként pedig békésen csordogál az élet. Ebben a helyzetben egészen más hangra lenne szükség. Aki nem úgy viszonyul a diktatúrához, ahogyan egy diktatúrához kell, az szentesíti és legitimálja Orbán hazugságát, hogy ez egy demokrácia. Hogyan lehet ilyen hazugságokat szinte szó nélkül eltűrni, amit Orbán Hillary Clintonnak írt, hogy ő egy „valóban szabad, versenyen alapuló piacgazdaságot szeretne Magyarországon építeni”, a bankellenességével és a Simicska maffiával a háta mögött? Gazdasági szempontból ez nem egy párt vagy kormány, hanem egy bűnszövetkezet, közönséges maffia, bankrablók bandája. De a sajtó minden cáfolat vagy kommentár nélkül közli a hazugságokat. Legfeljebb születik egy publicisztika, amely semmiben nem különbözik attól, mintha demokrácia lenne. Ma olvasható a Washington Post-ban Mark Palmer, Haraszti Miklós és Charles Gati cikke a magyar médiáról, és a Szabad Európa Rádió újraindításának szükségességéről. Ebben a cikkben, a Washington Post oldalán, egyértelműen diktatúrának, méghozzá alkotmányos diktatúrának nevezik az Orbán-rendszert. A Washington Post nem engedné közölni ezt, ha nem úgy gondolná, hogy az Orbán-rendszer diktatúra, hogy alkotmányba foglalták a diktatúrát. Magyarországon ezt még nem lehet kimondani, a liberális sajtó is kerüli az egyenességet, a liberális újságírók állítják pengellérre, aki ezt meri állítani. Ugyancsak mai hír, hogy a Duna World TV mellett elindul a Duna World Rádió, amely az egész világra sugározza az Orbán-rendszer demagóg hazugságait.

Nem is lenne rá szükségük, de van rá gondjuk. Nekünk pedig elbizonytalanodik a harminc éve előfizető olvasónk, mert a Duna TV-ben nem azt látja, amit az Amerikai Népszavában, kedvenc lapjában olvas. Kinek higgyen? Most majd rádión is hallgathatja, hogy Magyarország függetlensége ellen támadt a Nyugat. A demokratikus oldal pedig nem tud eltartani egy – amúgy rendszerkonform és megalkuvó – rádiót Budapest vonzáskörzetében. Nem szeretik a liberálisok a fasizmussal és a nácizmussal való párhuzamokat, mert nem hajlandók tudomásul venni, hogy ezek az eszmék élnek, hódítanak. A kor követelményei szerint külsőleg változnak, de lényegileg nem. A nácizmus szalonképes, de akik beszélnek róla, azok nem szalonképesek. Legyen ez az ő bajuk, de azt olvasom, hogy a Münchener Post képes volt hatalomra jutása előtt Hitlert és a nácikat korlátozni, és ha csak közel hasonló anyagi támogatást kapott volna a lap, mint amit Hitler kapott, akkor Hitler soha nem jutott volna hatalomra. De nem kapott, és a vége az lett, hogy Hitler hatalomra jutása után a szerkesztőséget szétverték, az újságot az utcán égették és a szerkesztőket koncentrációs táborba vitték. Ez a veszély Magyarországon jelenleg még több szempontból sem áll fenn, amíg a Jobbik nem kerül kormányra. De valamit azért a történet kifejez. Orbán Viktor és támogatói áldoznak a médiára, mert tisztában vannak azzal, hogy az mit jelent. A demokratikus oldal nem áldoz rá. Csak megjegyzem, ha az Amerikai Népszava jobboldali újság lenne, Orbán Viktor azonnal harapna rá, pontosan tudná, mit lehet kezdeni egy ilyen lappal, micsoda lehetőség rejlik az amerikai jellegben, micsoda eszköz lehetne ez valakinek a kezében, ha van hozzá pénz, és van egy kis fantáziája. Félreértés ne essék, nekem nem hiányzik, még azt a kevés időt is sajnálom, amit jelenleg ezzel töltök. Teljesen értelmetlen időtöltés. De a magyar liberálisok, akiknek a bőrére megy a dolog, még az otthoni médiával sem tudnak mit kezdeni, ami volt, azt is hagyták leépülni.

Mi várható?

Semmi. A konszolidáció évtizedei. Az, hogy Orbán megelégszik egy konszolidált diktatúrával, amit ő a posztkommunizmus utáni demokráciának nevez, ahol a liberális demokrácia és szabadság híveinek jogait felszámolták, másodrendű megtűrt polgárokként kussolnak, hogy hivatalsegédi állásukat megtarthassák. Ha ebben nem zavarja senki, akkor megszilárdítja a „nemzeti” (értsd: fasiszta) Magyarországot, amely kódoltan náci is, ahol mindenki tudja, de csak halkan mondja, hogy a világ kártevői a zsidók, akik pénzügyi háttérhatalmat hoztak létre, hogy a nemzeteket kifosszák és leigázzák, az igazi értékeket megsemmisítsék, a nemzeti tudatot és önrendelkezést felszámolják. Ezt fogják magukba szívni a gyerekek óvodás koruktól az egyetemig. És ez eltarthat az idők végezetéig, ameddig Orbán akarja. Közben kielégülhetnek a politikába szerelmes ellenzéki politikusok, mert mindeközben politizálhatnak Orbán kegyeiből, és kontroll alatt tarthatják az ellenzéket. Eközben ha lenne valakinek pénze, akkor sem tudná kinek adni, mert ha én milliárdos lennék, ennek az ellenzéknek és ennek az ellenzéki liberális sajtónak egy huncut vasat nem adnék, mert amit ők tesznek, az csak a rendszer legitimációja. Nem is érdekli őket más, csak tartsa el őket valaki. Nekik ezért fontos a külföldi bírálat, hogy ne lehessen felszámolni egyes lapokat vagy bezárni a Klubrádiót, hogy legyen havi bevétel, a többi nem számít. Amit tenniük kellene, arra azt mondják, hogy szélsőséges, az ugyanis veszélyezteti az egzisztenciát. Ezért nevezik ők szélsőségesnek azokat, akik nincsenek benne ebben az érdekhálóban. Orbán kedvenc televíziós csatornáját, az ATV-t nem is fenyegeti ilyen veszély.

Jön a családtudomány

Csakhogy tévednek, akik azt hiszik, hogy ezt ennyivel meg lehet úszni, és lehet boldogulni a diktatúrában is. A Magyar Családtudományi Társaság esete jó példa. Az államnak a joghoz van köze, az erkölcsök nem rá tartoznak, az a civil társadalom ügye. Az erkölcsre vigyázhat az egyház, ez az ő dolga. De ha az egyházat nem választják el az államtól, akkor az állam fog vigyázni az erkölcsre is, aminek elnyomás és jogfosztás a vége.

Hülyézik a liberálisok azokat, akik a katolikus egyházra irányítják a figyelmet, hogy a Vatikán áll az orbáni fasiszta diktatúra mögött, és nem értenek semmit abból, ami körülöttük zajlik. Csak akkor néznek egy nagyot, amikor elkezdik a hálószobát ellenőrizni, a nem katolikus minta szerint élő családokat, egyéneket, gyerekeket megkülönböztetni, megbélyegezni és még szankcionálni is. Szépen lassan ivódnak majd be a társadalom minden sejtjébe a – többi történelmi és nem történelmi egyház által is támogatott – katolikus normák. Süketek és vakok azok, akik azt hiszik, hogy ehhez vallásos emberek tömegeire van szükség. Semmit nem értenek, akik arra hivatkoznak, hogy kevés a gyakorló vallásos az országban, ezért a katolikus egyház hatása nulla. A katolikus egyház nem a vallásos emberek, hanem az államhatalom segítségével nyomja el a polgárokat, ehhez egy darab hívőre nincs szükség.

Egyetlen fontos mondat hangzott el az elmúlt hetekben, amire fel kellett volna figyelni. Ugyanaz a mondat két ember szájából. Semjén Zsolt és Bábel érsek is azt mondta, hogy az Európai Uniónak vissza kell térnie az „alapító atyák” szellemiségéhez, akik katolikusok voltak. Ez nem más, mint a katolikus egyház dominanciája, ők találták ki eredetileg az egységes „keresztény” Európát a Vatikán szellemi uralma alatt. Pontosan olyan Európát képzeltek el, mint amilyen Orbán Viktor Magyarországa. A Vatikán ellenfelei pedig a szabadkőművesek, a zsidók, a liberálisok. Semmi sem áll távolabb tőlük, mint a liberális demokrácia, amely megfosztotta őket a világi hatalom fölötti uralomtól. A liberális demokráciák gazdasági alapja pedig a szabad piac, a pénzügyi rendszer, a kapitalizmus. Mindaz, amivel szemben Orbán a szabadságharcát vívja. Orbán nem a magyarok, hanem a Vatikán harcát harcolja, amely vissza akarja szerezni a pozícióit, szét akarja verni a liberális Európai Uniót, hogy az visszatérjen „az alapító atyák” szellemiségéhez, vagyis a Vatikán uralma alá. Ezért hirdetik a fogyasztásra épülő kapitalizmus végét, hirdetik meg az önfenntartásra épülő „munka társadalmát”. Mussolini fasizmusa és Hitler nácizmusa is ezzel igyekezett szabad lenni a szabadkőműves „háttérhatalomról”. Két világrend harcol itt egymás ellen, a szabadságra épülő demokratikus jogállam, és annak intézményrendszere, szemben a Vatikán katolikus államával. Orbán a Vatikán ügynökeként támadja Európát és a nemzetközi pénzvilágot. Egyetlen problémája, hogy Magyarország nem képes fenntartani önmagát, és nincs, aki az ellenségen kívül finanszírozza ezt a harcot.

De ezt a liberálisok nem hajlandók tudomásul venni, ez összeesküvés-elmélet nekik, szélsőséges és radikális. Gyurcsány például monologizálja a szép liberális és demokratikus elveket, csak azt nem veszi észre, hogy a magyar népet nem érdeklik a szép demokratikus elvek, mert a szélsőjobboldal kommunikációs fölénye következtében a demokráciát már ellenségnek tartják, azt hiszik, hogy a magyar nép ellenségei a demokrácia trükkjével kényszerítik gyarmati sorba őket. Az ő szép demokratikus szövege annak a néhány ezer embernek tetszik, akik még elmennek egy tüntetésre, ha nyilas színházat avatnak. A többiek csak igazolva látják azt, amit Orbán mond. Ezért ezeket a másfél órás prédikációit nyugodtan előadhatja, ahányszor akarja, ha Orbánnak egy kevés esze van, akkor egyenes adásban közvetíti, és a végén csak annyit mond: erről beszélünk. A Vatikán kiválóan használja ki a ciklikus gazdasági válságban rejlő lehetőséget, hogy a liberális demokráciáról szóló hazugsággal, a szabad piacgazdaság és pénzvilág elleni támadásával visszaszerezze a felvilágosodáskor elvesztett hatalmi pozícióit. Ugyanezt tette a múlt század elején  az akkori világgazdasági válság idején, amikor Mussolini fasiszta államát és a hitleri Németországot hatalomra segítette. Egy tömeggyilkos szervezetről beszélünk, amely az inkvizíció során szó szerint a bőrt is lenyúzta az emberekről, amely a horvát usztasák oldalán olyan kínzásokat támogatott, hogy a megcsonkított embereket élve égették el, a kivájt szemekből nyakláncot készítettek. Ez a szervezet nem keresztény, a pogánynál is rosszabb, soha semmit nem bánt meg, nem vont vissza, elveiben pedig semmit nem változott. Talán nem véletlen, hogy a legnagyobb náci háborús bűnösöket a Vatikán menekítette Dél-Amerikába. Erről a szervezetről beszélünk, amely váltogatja a harcmodorát, de a céljai azonosak. A jezsuiták, az Opus Dei nem legendák, nem hülyék kitalációi,a kereszténydemokrácia a Vatikán dárdájának a hegye, ahogy ők maguk mondani szokták. Évszázados harcokról van szó, a világ feletti uralom a tét, amelyben ők fontos szerepet szántak Orbán Magyarországának, és nem véletlen, hogy a magyar ügy az egész világ ügye lett. Nem kéne elveszni a napi Selmeczi Gabriella nyilatkozatokban.

A „szalonképesség” a fontosabb

Amíg a demokratikus érzelmű ellenzék nem hajlandó szélsőjobboldali irodalmat olvasni, és belátni, rádöbbenni arra, hogy mi történik, addig esélye sincs arra, hogy valaki hallgasson rá. Amíg szélsőségesnek tartják, hogy ezeket a fasiszta és náci eszméket azonosítsák Orbánék szövegeivel és tetteivel, addig senkit nem érdekel, hogy mit mondanak. Amíg a liberális demokrácia hívei nem tudják elmagyarázni, hogy a szélsőjobboldali ideológia milyen célokat szolgál, kik állnak mögötte, és miért hazugság, addig nem tudják felvenni a harcot Orbánnal szemben. Az egyik fél tudja, mit csinál, a másik fél sötétben kalimpál, azt sem tudja, mi ellen harcol. A csata az emberek fejében, szívében zajlik. Ott kellene világosságot gyújtani. De vak nem vezethet világtalant. Amíg a liberális demokrácia konszolidált képviselői nem tudnak megfeledkezni a „jólneveltségükről”, a sznobizmusról, nem képesek szembe nézni azzal, hogy bizony az a fránya fasizmus és nácizmus ütötte fel megint a fejét, és megint a katolikus egyház áll mögötte, amíg nem tudnak felháborodni, nem tudnak ordítani, tiltakozni, addig húsz-harminc éves Orbán-rendszerre tessék számítani. Amíg elhiszik a katolikus egyház hazugságait, amíg nem tartják ízlésükhöz méltónak a nyílt katolikusellenes kritikát, amely nem a vallásuk szabad gyakorlásának korlátozására, hanem az egyháztól elválasztott, világnézetileg semleges állam szabadságára vonatkozik, addig nem tudják a szabadságot kivívni. Amíg nem támadnak neki a katolikus egyháznak, nem mutatnak rá arra, hogy Orbánon keresztül a Vatikán gyarmatosítja, romba dönti és szegénységbe hajszolja az országot, a Vatikán hazugságai fordítják szembe Magyarországot a szabad és civilizált világgal, hogy megint becsapják őket, hogy a Vatikán számolja fel a demokráciát, a szabadságot, addig nincs esély. Amíg nem magyarázzák el, hogy ez a papok uralmáról szól, de nemcsak a papok hatalmáról és kapzsiságáról van szó, hanem a világ fölötti uralmáról, és amíg nem mondják meg, hogy a Vatikán választja el Magyarországot a fejlett országoktól, a jólét és a nyugalom, a szabadság lehetőségétől, addig a magyar nép többsége a demokrácia ellensége marad. Azt hiszi, amit a szélsőjobboldal primitív irodalma állít a zsidók pénzügyi világösszeesküvéséről, amit korábban csak a leghülyébb kisgazdák hirdettek a Jurta Színházban. Amiben ők hisznek, nemcsak szörnyűségek, hanem ezerszer megcáfolt hazugságok, de ezt senki nem magyarázza el a buta magyar embernek, mert a liberális értelmiség megalázónak tartja, hogy ezeket a hazugságokat elmagyarázza. Elfogadják a nácik és a fasiszták agresszióját, amely azt sugallja, hogy a “fasisztázás” és a “nácizás” közönséges, színvonaltalan dolog, ezért a nácikat nem lehet leleplezni, néven nevezni, hanem a “nemzeti” szóval lehet őket csak kifejezni. A nácik kommunistáznak demokratákat, de a demokraták nem nevezhetik náciknak a nácikat. Pedig ne reménykedjenek, nincs az az éhség, amely szembefordítaná Orbán vagy más demagóg hazugságával a népet, ha azt a kérdést teszik fel nekik, hogy „a világ pénzügyi háttérhatalmának” gyarmata akar lenni a magyar ember, vagy a független magyar kormány szabadságharcát támogatja. Akkor azt mondják, hogy Orbán jó irányba indult el, ha nem is értünk mindennel egyet, de a legfontosabb, hogy végre a magyarok irányítsák Magyarországot.

Akik tisztán látnak, és nem akarnak a rendszer részeként felszívódni, csak azzal tudnak védekezni, hogy nem válnak a Fidesz játékszerévé. Magam részéről egyetlen olyan pártot, szervezetet, szögletes- vagy kerekasztalt sem támogatok, amely nem beszél világosan, nem nevezi nevén az okokat, nem radikális, és nem világosítja fel az embereket a rendszer igazi természetéről. Nem támogatok olyanokat, akik félnek, mellébeszélnek, akiknek fontosabb a látszat, akik nem látják a fától az erdőt, akik bedőlnek hazugságoknak, akik nem mennek neki a Vatikánnak, nem mutatják fel a katolicizmus szerepét, akik megijednek, hogy akkor egyházellenesnek bélyegzik őket. Nincs semmi közösség olyanokkal, akik nem söprik el a képmutatást, a sznob megjátszást, a kollaborációt, akik nem azt hirdetik, hogy illegitim az ország vezetése, alkotmánya, bűnözők kezébe került az állam, akik nem a törvényes felelősségre vonásukat, bíróság elé állításukat követelik az alkotmányos rend megdöntése miatt, hanem választásra készülnek velük a diktatúra álnok törvényei alapján. Ez az ellenzék halálra van ítélve, soha nem fogja megdönteni az Orbán-rendszert, és soha nem fogja az emberek fejéből kimosni a szélsőjobboldali hazugságokat, a fasiszta, náci és antiszemita eszméket. Márpedig enélkül ez az ország a pusztulásba rohan, és jó esélye van arra, hogy önálló nemzeti léte megszűnjön.

Az Orbán-rendszernek két arca van: az egyik a katolikus fasiszta ideológiai állam, a másik a közönséges rablásra szerveződött maffia. A támogatottságát nem annak köszönheti, hogy maffiaként működik. A goebbelsi propaganda szélsőjobboldali katolikus, fasiszta és náci demagógiája adja a rendszer alapját. Amikor a falusi búcsúban a céllövöldénél a parasztgyerek le akar lőni egy babát, akkor a pálcát kell eltalálnia, ami a babát tartja. Lőheti fejbe, szemen, szíven, nem fog leesni. A pálcát kell eltalálnia. Orbán Viktor fasiszta diktatúrájának pálcája a politikai katolicizmus, a Vatikán, és annak harca a liberális demokrácia ellen, hogy az Európai Uniót katolikus uralom alá kényszerítse, a „keresztény” Európa jelszavával. Aki nem ezt lövi, az üres kézzel ballag el a céllövöldétől, hogy beüljön egy újabb menetre a körhintába.

A magam részéről ebből a körhintából már majdnem tíz éve kiszálltam, borzasztóan unom, hogy ezt még mindig magyarázni kell, és ostoba emberek még le is hülyéznek miatta, és mivel belőlük hiányzik az őszinte felháborodásra való erkölcsi képesség, még szélsőségesnek is neveznek, ha megpróbálom erős ingerekkel beleverni a sötét fejekbe, amit kívülről mindenki lát. Amerikaiknak még magyarázni sem kell. Egymásra nézünk, meg sem szólalunk, és csak azt kérdezik: ezek nem látják? Nem, válaszolom én. Azért nem, mert nem olvasnak, de a világ legokosabb embereinek hiszik magukat.