Washington/Damaszkusz – Apja több tízezres vérfürdőjét ugyan egyelőre nem ismételte meg, de temetések résztvevőibe lövet és százakat gyilkoltat le az utcán Básár Asszad szír diktátor, akinek fővárosába Obama ötéves szünet után küldött nagykövetet. Washington semmilyen retorzióval nem fenyegeti Irán legjobb barátját, a tömeggyilkos rendőrállamot, amelynek atomprogamját nemrégiben az izraeli légierőnek kellett visszavetnie. Talán azért a hallgatás, mert húsvét van?
Politikailag és diplomáciailag nehéz helyzetbe hozza Barack Obama elnököt a Szíriában folyó népirtás. A jelenlegi washingtoni adminisztráció mintha nagyon rossz csillagzat alatt hozná a Közel-Kelettel kapcsolatos amatőr döntéseit.
Tunézia esetében alig reagáltak. Egyiptomban mellszélességgel álltak ki a rendszerellenes tüntetők mellett és Hoszni Mubarak ellen, holott részben Mubaraknak, az Egyesült Államok második legfontosabb regionális szövetségesének köszönhető, hogy a térség – és benne a Szuezi-csatorna – nincs még különféle iszlamista terrorszervezetek kezén. Izraellel utoljára a kilencvenes évek elején volt ilyen bűnrossz Amerika viszonya, félig az akkori miniszterelnök, Jichák Sámir megátalkodottsága, félig az akkori amerikai külügyminiszter, James Baker antiszemitizmusa miatt. Rendkívül bizonytalanul szállt be Amerika a líbiai rendszer megdöntésébe, csak két napja vetve be drónokat a tripoli kormányerők ellen. Nem látszik tudomást venni Obama arról, hogy az első számú közép-ázsiai szövetséges, Pakisztán titkosszolgálata az al-Kaidával szűri össze a levet. Hillary Clinton ugyanakkor kemény szavakkal követelt „demokratizálást” a bahreini önkényúrtól, holott egy ilyen folyamat lezajlása az amerikai Ötödik Flotta támaszpontjának felszámolását és Irán regionális befolyásának végzetes növekedését jelentené.
A Szíriához való hozzáállás talán a legújabb amerikai diplomácia jelenlegi legnagyobb rejtélye. Miközben a damaszkuszi rezsim a legsötétebb idők gátlástalanságával lövet halomra most már nem csak demokráciát követelőket, de a tüntetéseken legyilkoltakat utolsó útjukra kísérő gyászolókat is, Obama közleményt adott ki, amelyben „a lehető legerősebben” ítélte el a demonstrálók elleni fegyverhasználatot. „Asszad elnök és a szíriai hatóságok személyes érdekeiket a szíriai nép érdekei elé helyezték, erő alkalmazásához és az emberi jogok felháborító megsértéséhez folyamodtak”, hangzik a pirongatás, amelynek hallatán Asszad nyilván bepárásodott szemmel vonja vissza csapatait, hamut szór a fejére és szerzetesnek áll. Obama azt is felrója az elnöknek és a rendszernek, hogy nem a saját népére hallgat, hanem Irán segítségével számolja fel az ellenállást.
Megmagyarázható-e ez egy korábbi súlyos tévedéssel, azzal, hogy az amerikai adminisztrációban olyan kép alakult ki, mintha Básár Asszad valamiféle reformer lenne, akivel érdemes megpróbálni az együttműködést?
A gond csak az, hogy Básár Asszad nem mostanában, hanem apja 2000-ben bekövetkezett halála után került hivatalba. A Londonban tanult és élt szemészorvos, akit Hafez Asszad élete vége felé rendelt haza, hogy átadja neki az országot, eredetileg nyilván nem volt szörnyeteg és tömeggyilkos, kezdetben bizonyos jelek arra mutattak, hogy kísérletezett reformokkal, amelyek azonban mind elbuktak a rendőrállam ellenállásán. Az alavita kisebbség előjogait féltékenyen őrző, hihetetlen mértékű korrupcióra, erőszakra és elnyomásra támaszkodó rezsim, amelyhez képest a náci Németország liberális demokráciának nevezhető, nem bizonyult megreformálhatónak. Azt csak felszámolni lehet.
Évek óta biztosra vehető, hogy Básár Asszad autoriter apja nyomdokain jár, alighanem mert mást nem is tehet, ami persze nem menti fel semmi alól, különösen a húsvéti vérengzés alól nem, amelynek halottjainak száma vasárnap délben százharminc körül jár, az összes halotté pedig kétszáz felett (a számok sajnos nőhetnek, mert sokan életveszélyes állapotban vannak kórházakban).
A szíriai események végkimenetelüktől függetlenül veszedelmet jelentenek Amerika első számú, hivatalosan meg nem tagadott, de viselkedésével magától mindenképp elvadított szövetségesével szemben, azzal az Izraellel szemben, amely a történelem egyes szakaszaiban egyedül állt ki mellette minden feltétel nélkül. „Asszad eddig fenntartotta a stabilitást”, nyilatkozta a Washington Postnak Slomo Brom, a Tel-Aviv Egyetem Nemzetbiztonsági Tanulmányok Intézetének munkatársa. „Csendet tartott az izraeli határon, s noha a Hamasz és a Hezbollah segítésével zaklatta Izraelt, óvatosan reagált az olyan eseményekre, mint a szíriai nukleáris létesítmény Izraelnek tulajdonított lebombázása… Másfelől nem nyilvánul meg szimpátia Asszaddal szemben az Iránnal, a Hamasszal és a Hezbollahhal fenntartott kapcsolatai miatt, és bármilyen szíriai rezsimváltás gyengítené ezt a tengelyt.”
Obama számára akkor ütött be a szíriai helyzet, amikor az afganisztáni beavatkozás állóháborús mocsárba fulladni látszik, az iraki „maradni vagy menni” kérdése teljes mértékben eldöntetlen, az Egyesült Államok igyekszik minél távolabb maradva végezni a munkát Líbiában, miközben James McCain a helyszínen buzdítja a szabadságharcosokat; mindennek tetejébe az amerikai közvélemény nagy része, finoman fogalmazva, nem feltétlenül látja a kapcsolatot a nemzetbiztonság és a tengerentúli beavatkozások között.
Szíria évtizedek óta hagyományosan az Egyesült Államok ősellensége, amely három alkalommal próbálta megsemmisíteni Izraelt: 1948-ban, 1967-ben és 1973-ban. Az országban soha nem létezett demokrácia, a gazdaság parancsuralmi rendszerben működik, Szíria a Szovjetunió felbomlásáig annak első számú katonai szövetségese volt a térségben a világ ötödik legnagyobb hadseregével. A mai napig az iszlám fundamentalista Irán előretolt helyőrségének számít az arab világban, globálisan pedig a Venezuelától Kubán, Iránon át Észak-Koreáig húzódó „Gonosz Tengelyéhez”, ebbe az eszelősen Amerika-ellenes és részben antiszemita ad hoc szövetségbe tagolódott bele, amelyből Kafhafi rendszere most hullik ki végépp. Megreformálhatatlansága miatt gazdaságilag és katonailag is végzetesen megroggyant, emiatt robbanhatott ki a mostani forradalom is.
Ezt a semmiféle gesztust felmutatni nem képes csődtömeget karolta fel Barack Obama, aki öt év szünet után, januárban ismét nagykövetet küldött – a szabadságot követelők hangját azonban nem hallja. „Az adminisztráció karba tett kézzel ül, noha az Asszad-rezsim egyike az Egyesült Államok legkérlelhetetlenebb közel-keleti ellenségeinek”, figyelmeztet nagypénteki vezércikkében a Washington Post. „Morális értelemben az Egyesült Államok hozzáállása gyalázat. Passzívnak mutatkozni, miközben a saját kormányuk lődözi le százszámra a demokráciát követelő embereket: ez az Egyesült Államok emberi jogok iránti elkötelezettségének megcsúfolása.”
Christopher Dickey és John Barry, a Newsweek munkatársai a Daily Beastben megjelent blogbejegyzésükben azt írják, Obama „missing in action”, eltűnik hadművelet közben, ahelyett, hogy megfelelne a vezető szerepének, ami alól a világ vezető hatalma úgysem képes kibújni.
Tim Pawlenty, a lehetséges republikánus elnökjelöltek egyike ugyancsak pénteken arra szólította fel az elnököt: legalább haladéktalanul hívja vissza damaszkuszi nagykövetét és vezessen be szankciókat, továbbá utasítsa ENSZ-nagykövetét, kezdeményezze a Biztonsági Tanács összeülését és a szíriai rendszer tömeggyilkosságainak megbélyegzését
Az Obama adminisztrácíó hibát hibára halmozva kapkod és csapdos ide-oda.
Nem rokona ez Orbán Viktornak???